Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám · / · Nagy Endre
Riminiben egyszer a szardella-halászokat nézegettük. Már kora hajnalban kezdték bevonni a roppant hálót és már dél felé járt az idő, amikor partra vonszolták. Valami elképzelhetetlen látvány volt. Millió és millió apró szardella dőlt egyszerre a parti homokra, egész mozgó hegyvidékek keletkeztek belőle; villogott rajtuk a napfény és a szegény kis halacskák, amint levegőért tátogva, ugrándoztak, mintha csak ennek a fénynek a vibrációi lettek volna.
Egy elegáns, olasz fiatalember állott mellettem. Ő is a gazdag fogást nézte, aztán szórakozottan, természetes mozdulattal lehajolt, fehér glacékeztyűs újjával fölszedett egy ficánkoló halacskát és lenyelte. Előbb megforgatta a szájában, hogy kiélvezze az inyével az elmúló élet vonaglását, aztán mikor lenyelte, elégedetten bólintott és lenyúlt a másik halacskáért.
Ez az ember annyira szerette az életet, hogy ette.