Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 10. szám · / · Goethe: Iphigenia Taurisban

Goethe: Iphigenia Taurisban
Fordította: Babits Mihály
MÁSODIK FELVONÁS.

ELSŐ JELENET.

ORESTES.

A Halál utja ez amire léptünk.
Nyomról nyomra csitultabb lesz a lelkem.
Mikor Apollót kértem, oldja el
tőlem a Bosszu rémeinek ádáz
kiséretét, isteni szava biztos
reményhangon látszott igérni szűz
hugának templomában, aki Tauris
urasszonya, menekvést és segélyt.
S most teljesül, mert minden fájdalom
végkép elalszik életemmel itt.
Könnyü nekem - hisz egy isten keze
markolja szívem, bóditva - az édes
napfényről lemondani könnyü már.
Dicső halál Atreus unokáit
győztes csatán nem várja; s áldozatnak
barmaként én is, mint nagy őseim, mint
apám, siralmas, véres véget érek:
mit bánom! Jobb itt, az Oltár előtt,
mint otthon, az istenvert zegzugokban,
hol a gyilkos rokonság veti tőrét.
Addig hagyjatok, földalatti rémek,
békét nekem! ti kik a vérre mely
nyomomon útam szivárogva jegyzi,
szaglásztok, mint elengedett kopók!
Hagyjatok, úgyis hozzátok megyek le!
Ne lásson a nap titeket, sem engem!
Mért legyen a föld szép zöld szőnyege
bolygórémek pázsitja? Odalenn
kereslek én föl, hol egyforma végzet
veletek egy, nagy, méla éjbe köt.

...Csak téged mérthogy ily korán magammal
vinni muszáj, Pyladesem, bünömnek
és átkomnak ártatlan társa te,
a bús országba? Élet vagy halál
már csak érted jelent reményt vagy rettegést.

PYLADES.

Én nem vagyok kész mint te még, Orestes,
abba az árnyországba szállani.
Én még tünődöm, kúszált útainkat,
mik itt, ugy rémlik, a vak éjbe visznek,
visszagöngyölni az Élet felé.
Nem a halálon jár az én eszem:
azt lesem inkább, nem sug-é vidám
mentőtanácsot még valami isten?
A halál, akár félünk, óhatatlan
eljön, akár nem. Majd ha már a papnő
ollót emel, oltárra hinteni
hajunkat: egy gondom lesz akkor is:
menekvésed és menekvésem! Oldd föl
lelked ebből a csüggedésből! Ily
kétség gyorsitja a veszélyt. Apollo
szavát adta hogy huga templomában
vigasz vár s vidám lesz a visszatérés.
Nem kétélű az istenek szava,
mint a sorsrabja kedvtelen hiszi.

ORESTES.

Anyám már az élet fekete fátylát
gyerekfejemre ráhurkolta: igy
nőttem föl én, férjének képemása,
és néma pillantásaim keserves
vád volt az asszony s szeretője ellen!
Mikor Elektra néném mély szobánkban
csöndben ült a tüz mellett, elszorult
kis szívem - hányszor kúsztam az ölébe,
hányszor bámultam tágratárt szemekkel,
hogy sír, vigasztalhatatlan. Sokat
beszélt király-apánkról: óh hogyan
vágytam látni őt, nála lenni! Nála
Trójában; vagy hogy ő jöjjön haza.
S eljött a nap...

PYLADES.

Hagyjad, arról a napról
tárgyaljanak éjjel a poklok-alján!
Nekünk jobb napok szebb emléke adjon
uj, bátor lépésekre friss erőt!
Az isteneknek sok derék fiúra
van szükségük e kerek, messze földön:
terád is számitottak, s ép azért
nem engedték hogy elkisérd apádat,
mikor búsan az alvilágba szállt.

ORESTES.

Óh mért nem fogtam meg ruhája szélét!
vitt volna!

PYLADES.

Rólam gondoskodtak evvel
akik téged megóvtak: mert mi lennék,
ha te nem volnál, el se képzelem.
Hisz kiskoromtól fogva csak veled
tudok és csak érted kivánok élni.

ORESTES.

Miért emlékeztetsz a szép időkre,
mikor házatok nyujtott menhelyet,
s mint félig dermedt fiatal virágot
ugy nevelt apád okos szeretettel?!
Te meg, örökké jókedvű kölyök,
mint könnyü hímes lepke egy sötét
virág körül, szökdösve körülöttem,
mókáidat lelkembe játsztad, úgy hogy
el is feledtem bánatom, s a fürge
évek sodrában teveled csapongtam.

PYLADES.

Szerettelek - és evvel kezdtem élni.

ORESTES.

Mondd hogy gyötrődni - akkor lesz igaz.
Sorsomban ép az ijesztő hogy így
hordom magammal, mint egy számüzött
poklos, a rejtett szenvedést s halált.
S az Egészség házába is ha én
belépek, a virúló arcokon
lassu halál kinos vonása ül ki.

PYLADES.

Első jegyesse lennék e halálnak,
ha ilyen mérget lehelnél, Orestes -
s nem vagyok csupa kedv s erő ma is?
Kedv és barátság adnak könnyü szárnyat
a nagy tettekre.

ORESTES.

Nagy tettekre? Óh
volt idő hogy előttünk láttuk a
nagy tetteket: amikor a vadat
űztük hegy-völgyön, s majdan - izmos ősünk
mellét és öklét örökölve - hirhedt
sárkányokat reméltünk űzni így
s rablóhordákat, karddal és doronggal.
S ha aztán este, tenger messze partján
ültünk egymásnak támaszkodva csöndben,
habfodrok eljátszottak lábainkig,
s oly tárva-nyitva állt a tág világ:
egyikünk olykor kardjához kapott,
s jövendő tettek, mint csillag-tolongás,
zsongtak felénk az éjből számtalan.

PYLADES.

Végtelen amit végbevinni hajt
a lélek. Minden tettünk óriásnak
óhajtanók, mint amilyenre nő majd,
ha évek, országok és nemzedékek
a költők száján naggyá görgetik.
Oly szépnek hangzik mind amit apáink
tettek, ha csöndes esti pihenőjén
szürcsöli lantzenével a kamasz;
s nekik mi volt? Mint a mi tetteink...
Csak kín és hiu morzsák...
Igy kergetjük azt ami fut előlünk,
tiporjuk és nem látjuk az utat;
alig észleljük mellettünk az ősök
lépteit s földi életük nyomát.
Csak árnyukat hajszoljuk egyre, mely
istenek módján és arany ködök közt
koronázza távol hegyek fejét.
Nem szép ki ugy gondolkodik magáról,
ahogy a nép tán majd dicséri később,
de fiatal vagy, légy hálás az égnek,
hogy annyit tett általad ily korán!

ORESTES.

Akinek áldott tetteket sugall,
ki családját megvédi, birtokát
növeli, határait biztositja,
s ellenségei hullnak vagy szaladnak:
az legyen hálás! mert megkapta minden
örömök alfáját és ómegáját.
Engem hóhérrá választott a Sors
és gyilkosává annak aki mégis
anyám! gaz bosszut állatott velem
egy gazságért, és igy tett tönkre. Hidd el,
a Tantalus-ház átka sujt. Utolsó
sarja nem halhat annak szennytelen
s tisztes halállal.

PYLADES.

Az apák bünéért
nem bántják az istenek a fiut;
mindenki, jó vagy rossz, avval amit tesz,
maga aratja díját. A szülők
áldása száll örökbe - nem az átok.

ORESTES.

Nem hinném hogy áldás hozott idáig.

PYLADES.

Mindenesetre égi rendelés.

ORESTES.

Akkor ép ez a rendelés az átok.

PYLADES.

Tedd amit rendel, s várj. Ha hazavitted
Apollóhoz hugát, a szent Diánát,
és laknak ők majd együtt Delphi ormán,
ahol müvelt nép tölti templomuk:
ha ezt megtetted, a két égi testvér
kegyes lesz, és megvált a földalatti
rémektől. Lásd, ebbe a szent ligetbe
se mer utánad jönni egyse már.

ORESTES.

Igy legalább a halálom nyugodt lesz.

PYLADES.

Egész máskép fogom föl én, s a multat
tapasztalt ésszel kötve a jövőhöz
magamban már megoldtam a talányt.
Lehet hogy már az Égiek tanácsa
érleli rég ezt. Irtózik e barbár
partoktól s emberáldozatjaik
vérétől az istennő s messzevágyik.
Mi vagyunk tán a Végzet eszköze.
Nagy feladat vár ránk, és messziről
különös kényszer hozott küszöbére.

ORESTES.

Nagy müvészettel szövöd vágyadat
okossan az Ég tervei közé.

PYLADES.

Mit ér az ember okossága, ha
felsőbb célokra híven nem figyel?
Nemes lélek ha bünbe hull, egy isten
szab rá, lakolni, oly feladatot,
hogy képtelennek rémlik az - de győz
mégis a hős, s igy vezekelve, szolgál
az Égnek - s a földnek is, mely csodálja.

ORESTES.

Ha élni még és cselekedni szánt
valamely isten: mért nem fujja el
ólom-agyamból ezt a szédülést
mely az anyám vérétől sikos úton
holtak felé lök? Mért nem törli le
ezt a buggyanást, mely anyám sebéből
fakadva, folyton foltot vet reám?

PYLADES.

Nyughass csak és várj! Toldod még a bajt
s fúriájává magad állsz magadnak.
Légy veszteg, hagyj tervelni! Majd a végén,
ha egyesült erőt kiván a tett,
hivni foglak, és együtt indulunk, azt
bölcs bátorsággal végrehajtani.

ORESTES.

Mintha Odysseus beszélne.

PYLADES.

Csúfolsz
Minden ember maga választja hősét,
akinek útján Olympos felé
küzdi magát. És hadd megvallanom:
ravasz okosság nem szégyen szememben,
ha hős merényre száll a férfiu.

ORESTES.

Én a nyiltszívü hőst becsűlöm.

PYLADES.

Épen

azért nem kértem a tanácsodat.
Én már tettem egy lépést. Őreinkből
mindenfélét kicsaltam, és tudom,
hogy egy jövevény, istenarcu paphölgy
azt a véres törvényt béklyóba verte.
Csak tiszta szívet s illatot s imát
áldoz az égieknek ő. Dicsérik
jóságát. Azt tartják, az amazon
törzsből ered; s ugy menekült ide
valami nagy veszély elől.

ORESTES.

Bizonnyal
szelid hatalmát elveszíti most,
mert oly bünös érkezett, akit átka,
mint széles éj, üldöz és elborit.
Az istenfélő vérszomj majd az ős
szokás béklyóit vesztünkre megoldja
s a király barbár ösztöne megöl!
Ha ő dühös ránk, meg nem ment egy asszony!

PYLADES.

Igaz, csak asszony - de talán szerencsénk
hogy asszony! mert a férfi, bár a legjobb,
vadsághoz szokva, törvényt tud csinálni
magának abból is amitől maga borzad,
s kemény lesz, s egész lényéből kikel.
A nő hű marad gyengéd ösztönéhez
makacs szívvel. Jóban és rosszban őrá
biztosabban számithatunk. - De csitt!
Ő jön. Hagyj vele egyedül! Nevünket
nem mondhatom meg mindjárt, s csak vigyázva
szabad föltárni sorsunkat. Te menj:
mielőtt szólna véled, még beszélünk.

MÁSODIK JELENET.

IPHIGENIA.

Ki vagy s honnan jössz idegen? Beszélj!
Ugy tetszik, inkább kell téged göröghöz,
mint szittya fajhoz hasonlítani.
(Leveszi láncait.)
Föloldlak, - ámbár ez baljós szabadság.
Ég óvjon attól ami fenyeget!

PYLADES.

Óh drága hang! Mily édesen zenél
apáink nyelve idegen hazában!
Az ismerős hegyeknek kékszin öblét
ujjongva látom ujra, bus fogoly,
lelkem szemével. Lásd, ez az öröm
tanu rá hogy én is görög vagyok.
Egy pillanatra azt is elfeledtem,
mi minden függ tetőled. Szellemem
reáveszett tündöklő alakodra.
Óh mondd, ha le nem zárja ajkadat
valami sors, törzseink mellyikéből
hajtott ki családod isteni ága?

IPHIGENIA.

A papnővel szólsz, kit az istenasszony
maga választott s szentelt föl magának.
Legyen elég számodra ennyi. Mondd,
ki vagy, s mily végzet szomorú hatalma
hozott kettesben ide titeket?

PYLADES.

Nem nehéz elbeszélni, milyen átok
vezet s kisér, mint terhes útitárs.
Bár te is a remény fényét előttünk
oly könnyen tudnád fölcsillantani!
Krétából jöttünk, és apánk neve
Adrastus volt. Az enyém Cephalus,
s bátyám Láodamás, a legidősebb
fiu. Közöttünk állt egy harmadik,
vad jellemü, ki már játékainkban
kedv és egyesség elrontója lett.
Anyánk tudott még hatni ránk, ameddig
apánk hadával Tróját vivta; csakhogy
ő megjött dus zsákmánnyal, s nemsokára
meghalt; és ekkor a testvéreket
egymásra vitte birtok és örökség.
Én az idősebb pártján álltam. Ő
megölte öccsét: e vérbün miatt
szalajtja most a szivós furia.
De erre a vad partra más hozott:
Apollo - mert ő biztatott, a Delphi
istene, hogy itt, huga templomában,
várjuk az Áldás megmentő kezét.
S itt foglyul estünk és hozzád kerültünk
az áldozatra szánva. Ezt tudod.

IPHIGENIA.

S Trója ledőlt? Mondj biztos hirt, barátom!

PYLADES.

Rommá lett. Te meg adj biztos reményt!
Gyorsitsd a menekvést, amit az isten
megigért. Szánd meg a testvéremet,
szólj legalább egy nyájas szót szegényhez.
De nagyon kérlek, ha beszélsz vele,
légy óvatos! mert lelke csupa seb
s öröm és bánat és emlékezés
fájón érinti s könnyen fölszakitja.
Lázas őrület hull rá, s ez a szép
szabad szellem a szörnyü Furiáknak
zsákmánya lesz.

IPHIGENIA.

Bármilyen szomoru
sorsra jutottál, egy kicsit, könyörgök,
feledd el, mig nem feleltél nekem.

PYLADES.

A tornyos város, mely tiz hosszu évig
az egész hellén hadnak ellenállt,
romban hever, nem támad föl soha:
de mennyi sir, legjobb vitézeinké,
jegyzi számunkra barbár tájait!
Ott halt Achilles s az ő szép barátja.

IPHIGENIA.

Ti bálványok!... hát ti is porrá hulltok?!

PYLADES.

Ott Palamedes... Telamonfi Ajas...

Hazájuk napját többet ők se látják.

IPHIGENIA.

Apámról hallgat. Nem mondja nevét
azok között akik elestek. Él hát!
Lesz viszontlátás! Bízhatsz már, szivem!

PYLADES.

S jó még, ezerszám ellenség kezétől
kinban-is-édes halált aki halt!
Mert a hazatérőknek egy dühödt
isten a diadal helyett sivár
rémségeket rendelt és szörnyü véget. -
Dehát hozzátok még a hir sem ér?
Ameddig ér az, hallatlan gonosz
tettek zaját röpíti amik estek.
Mykéne házát ami borzalom
folyton friss sóhajokkal tölti, néked
titok például? - Klytaemnestra férjét
Aegisthossal hurokba csalta, s aznap
mikor hazaért, gyilkolója lett!
Tisztelted, látom, a Vezér családját
te is: kebled hiába küzd, lebirni
a váratlan és véreshangu szót.
Tán egyik barátjának lánya vagy? tán
székvárosában szomszédnak születtél?
Áruld el nékem, és ne vedd zokon,
hogy először hoztam meg a gonosz hirt.

IPHIGENIA.

S hogy történt ez az iszonyú dolog?

PYLADES.

Megérkezése napján a király
üdülten fürdejéből és nyugodtan
kilépve amint kérte köpenyét
asszonyától, gazdag redőjü és
ravaszul kúszált bő lebenyt vetett
vállára és nemes fejére a
végzetes asszony; ő hiába próbált
kibujni mintegy hálóból: Aegisthos
levágta orvul, s igy palást alatt
szállt alvilággá ez a nagy király.

IPHIGENIA.

S mi lett a díj amit kapott a cinkos?

PYLADES.

Egy ország - és egy ágy, mely már övé volt.

IPHIGENIA.

Parázna kéj vitte hát bünbe őket?

PYLADES.

Az, és egy mély és régi bosszuérzés.

IPHIGENIA.

S mivel bántotta hölgyét a király?

PYLADES.

Óh súlyos tettel, mely ha menteni
lehetne gyilkosságot, mentené.
Mert Aulisba csalta, és mikor
egy istenség a görög útat ádáz
szelekkel keresztezte, legidősebb
leányát, Iphigeniát, Diána
oltárára tette, s ott hullt a lány,
hellén hazáért véres áldozat.
Ez nyomta, mondják, oly mélyen szivébe
gyülöletét, hogy, hallgatván Aegisthos
csábitására, maga tudta vetni
férje nyakába a halálos hálót.

IPHIGENIA (arcát eltakarva).

Elég. Fogunk még találkozni.

PYLADES (egyedül).

Nyilván
mélyen meginditotta a királyi
család balsorsa. Bárki is, de biztos,
ismerte a királyt, és úri házból
került javunkra rabvásáron e
barbár hazába. Nyughass, bús szivem!
Csillag a Remény, pislog már reánk:
hajózzunk bölcsen és bátran feléje!