Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 8. szám · / · Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól

Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól
(5)
17.

Jókainak két műve van, amin a legdomborúbb pápaszem sem találna hibát: az egyik, «Egész az éjszaki pólusig», a másik pedig «Egy kalandor a XVII. században». Szívesen fölajánlom egy fületlen gomb ellenében a fejemet, pláne amikor ez a hasogató fájás van benne, hogy Péterfi egyiket sem olvasta. Minek is olvasta volna? A botanikus sem a gyomlált kertben szokott botanizálni.

Az elsőben Jókai példát ad Jules Verne-nek, ennek a koldus-fantáziájú nantesi kispolgárnak, hogy mi az az ifjúsági regény. A magyar matróz-gyerek egyedül marad meg az elpusztult sarki expedicióból az örök jég világában. Kloroformmal elszédíti a jegesmedvét, aztán úgy megszelidíti, hogy olyan hűséges segítőtársa lesz, mint Robinsonnak Péntek. Ha tejre van szüksége, megfeji a szoptatós bálnát, asszonyhoz pedig úgy jut, hogy vésővel kivágja magának a kristályból a bibliai asszonyt, akit a telített tó robbanása zárt oda ötezer év előtt. A fizika, kémia, geológia az ő kezében megannyi hangszerré vált, amelyen virtuózmódra játszotta a végtelen futamok laza összefüggéseit.

Ha a másik könyvét olvasod, az az érzésed, hogy egy olyan rakéta gyulladt ki, aminek szikra-esője sohsem apadhat ki. A kalandort az ostromlott várban árulásért haditörvényszék elé állítják és száz körmönfont bűnt hazudik magára, hogy mindegyikből kimoshassa magát és elhúzhassa az időt, amíg az ostromló sereg kiszabadítja. Gyereknek, öregnek, úrnak, parasztnak, tudósnak, műveletlennek egyformán gyönyörű mulatság ez a mese, amelynek tarkasága mellett az ezeregyéjszaka meséje csak aféle nyomorúságos ázsiai koldus-condra.

De ha kíváncsi vagy, ott a két könyv, olvasd el magad, én bizony nem tudok többet beszélni róla. Sohse tudtam eltanulni az esztétikusok csudálatos terminológiáját, amellyel a szellemi lakomáról evés után órákig el tudnak beszélni, a bekebelezett ízeket és táplálóanyagokat puszta szavakkal helyettesítvén. Csak azt akartam elmondani neked, hogy mihelyt Jókai kirúgja maga alól a valóságos életet és a mi híg légkörünkből beleveti magát a mesék vizébe, ahol a legbolondabb mozdulat és a legferdébb egyensúly is lehetővé válik Archimedes jóvoltából, - micsoda szabályos, kifogástalan íróvá lesz egyszerre. Minél meseszerűbbek az alakjai, annál inkább megtelnek meleg élettel és minél messzebbre lendülnek ki a föld vonzóköréből, annál szabályosabb szerkezetű ívbe hajlik az életsorsuk. Baudelaire albatrosz-madarának nincs nála meghatóbb példája. A mi világunkban sután, ügyefogyottan járkál, hiába akar megfogni bennünket, más dimenziókra teremtett ujjai közül az ember híg árny-alak gyanánt csurog ki. De ha nem köti többé a mai mappánk nyomorúságos mérő-léce, milyen biztonsággal száll és milyen otthonosan szólal meg a hangja! Magad is lemérheted, hogy Jókai írásainak realitása a földhöz való távolsággal fordított arányban áll.

A mi világunk összetartó maltere a logika, az okok és okozatok kegyetlen összefüggése. Ez a misztikus vonzóerő, amely az életet összetartja. És ennek a vonzóerőnek legnagyobb hullámhossza: a falat kenyér és az üres gyomor közt levő távolság. Tartós alkotás csak a fonalak megszakítatlan hálójára rakható. Barátság, szerelem, irígység, nagyravágyás, - az emberélet irányító erői mind ennek az egy vibrációnak a változatai. Satrapákból, rendőrökből, hivatalnokokból, katonákból, adófizető polgárokból, a falat után őgyelgő proletárokból, kikent fonnyadt delnőkből, piros fiatalságú szolgálólányokból, kiszívott mellű feleségekből és símára ápolt bajadérokból ez az erő építette össze az emberi társadalmat, ami e földi világunknak mégiscsak a legcsudálatosabb építkezése és amelynek homlokzatán ott áll a mottó piruló betűkkel, hogy: «Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok».

Gyötrelmes az igazi alkotók útja és csak lehorgasztott fejjel járhatnak rajta, hogy el ne szalasszák az összefüggések satnya fonalát. Az igazi alkotó törvénytisztelő, mint a jó bíró; rokonszenv vagy gyűlölet, ernyedtség vagy pezsdülő hajlandóság nem juthat szóhoz nála.

Az emberi szellem két legnagyobb alkotása a «Háború és béke» és a kölni dóm.

Ha a «Háború és béké»-t olvasod, érzed, hogy egy nagy szellem micsoda önkínzással töri magát a törvények igájába. Fölhorkan benne a gyűlölet, amikor a sárgaképű korzikai rabló kerül a pennája alá, szemét kidülleszti az iszonyat, amikor a csatatér emberroncsaihoz ér, de ez nála csak egy pillanatnyi megmozdulás, annyi csak, mint amikor a ló távoli nyerítésre fölkapja a fejét, aztán megy tovább fásult kötelességtudással az epika könyörtelen útján. És az utolsó oldal utolsó szavánál érzed, hogy a nagy mű egyetlen igazi tragikus hőse az író, aki dermedt szívvel rogyik össze és összetört szárnyával koszorúzza meg a maga alkotását.

De az emberi szellemnek még ennél is gyászosabb kalodája a kölni dóm. Azt tudod, hogy a gótikus dómok két tornyát nem egyszerre volt szokás megépíteni, hanem előbb az egyiket, aztán a másikat. No mármost képzeld el azt az építőművészt, akinek először az áhitat vetítette volt lelke boltozatára a víziók kísérteties anyagából ennek a hatalmas templomnak a képét. És a léleknek e gyönyörű, mámoros sátoros ünnepe után jött tíz évig, húsz évig, ötven évig a megvalósítás munkája, az epika, téglahordókkal, kőfaragókkal, ácsokkal, akadékoskodó eklézsiákkal, fösvénykedő kurátorokkal, minden egyes kődarabnál a nehézkedési erőnek és a statikának makacs törvényeivel. És jön folyton ismétlődő motivumaival a ritmus, a lélek e szörnyű kivégzési módja, amely a sivár sokszorozást a Szép termelési műveletévé teszi. No és most képzeld el, hogy amikor az egyik torony már készen van és százötven méter magasságból kínálja oda Istennek rózsává díszített keresztjét, - akkor átmenni az egész keserves mindenséggel a tulsó oldalra és előlrül kezdeni megint, csakhogy a szimmetria szent törvénye betöltessék!

Hidd el nekem, a gótikus templomoknál csak egy zsenialitás van: az a másik torony, amely hiányzik róluk. És ha a bécsi, vagy a trassbourgi dómot látom, csonka torony-talpánál megilletődve gondolok az építőművészre: zseni volt, mert abbahagyta.

Most már sejted úgye, hogy mi az a végzetes szomjúság, ami a lángészt az alkohol felé húzza? Az alkoholban úgy föloldódik a logika, mint a király-vízben az arany. Az alkohol romboló méreg az epikának, de éltető nedv a centrifugális pályájú lírának. A részeg ember botorkál a földön, de otthonos biztonsággal sétál a viziók tartományában.

Ne haragudj kérlek, hogy szóvá teszem, de magad is észrevehetted, hogy a legtöbb borkereskedő zsidó. Borkereskedők, könyvkiadók, ékszerészek, színházigazgatók, leánykereskedők, - ők az igazi, klasszikus epikusok. A legnemesebb kincseknek: bornak, könyvnek, ékkőnek, játéknak, csóknak a sáfárjai, tudják hidegen szemmel nézni, innyel kóstolgatni portékájukat, amelynek démoni ereje úgy nem fog rajtuk, mint ahogy a patkoló kovács meg nem pörkölődik a szikra-esőben. Magyar ember ha borkereskedő lesz, elissza magát, ha könyvkiadó, mecénás lesz, ha ékszerész, a legnagyobb gyöngysort a babája nyakába akasztja, ha színházigazgató, a fülébe húzatja a bandával, ha pedig leánykereskedő lenne, - arról beszélni se jó.