Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám · / · Szinházi figyelő

Paulini Béla: Az agglegény apa
Bemutató a Magyar Színházban

Edward Childe Carpenter, az Agglegény apa amerikai illetőségű szerzője kedves, jókedvű, ízléses fiú. És nagyon ügyes. Soha, de soha nem láttam kisebb cselekményű darabot, mint Carpenter bajtársé, holott - például - egynehány helybeli is ért valamit a kicsihez. Ügyes fiú: úgy adja ezt a semmit, annyi jókedvvel, szeretetreméltósággal, közvetlenséggel, hogy meg kell szeretni. Őt már éppen azért, mert a pehelysúly világbajnoka. Ezt már nevezem felfújtnak, ezt az Agglegényt, nagyon jóízű «habkóh» és csak mérsékelt mennyiségben került bele egy kis káposzta. Meg kalarábé, meg sárgarépa: de ez szemlátomást Pesten került bele: erre majd visszatérek.

Tehát a bohóság - talán még sem «vígjáték» - tartalma itt következik. De jól tessék figyelni!

Az agglegény elhatározza, hogy összeszedi három országból, három törvénytelen gyermekét. Ez megtörténik. Vége az előadásnak, köszönjük a látogatást.

Sehol, semmi bonyodalom. A megbizott - három képben - sorban és minden fennakadás nélkül rátalál a gyerekekre s azok minden különösebb ellenvetés nélkül sietnek derék atyjuk hívó szavát követni. Nem történik baj az úton és a gyerekek - megérkezve, Sir Basil Winterton házába - kitünően érzik magukat. Annál is inkább, mert a «főnök» - a törzs főnöke - Basil úr, dúsgazdag: igaz, ezt meg is lehet bocsájtani egy atyának. Az sem bonyodalom, hogy a megbizott John Ashlay - egyébként Basil úr jobb keze - beleszeret az egyik leányba, az amerikai Tony Flagg kisasszonykába. Hiszen a házasságnak semmi, de semmi akadálya! Azazhogy egyetlen csomó mégis kerül a kákára: a fiú - a manchesteri Geoffrey Trent - az egyetlen fiú a három gyermekecske közt - jobban megszereti Mária Credarot, az olasz származású törvénytelenkét, mint az - ha szabad így mondanom - távoli testvérekhez is illik. S még sem jelent komoly bonyodalmat ez sem: Geoffrey édesmamájának - szerencsére - épp eszébe jut, hogy a fiának még sem sir Basil az apja, hanem - más. Amit, ha jól emlékszem - «anzikszkártyán» tudat a fiatalokkal.

S ezt a nesze-semmit, sir Carpenter kitünően elcsipte. Bohózat, amelyben egyetlen bonyodalom, kátyú, fordulat sincs s mégis nagyon mulatságos, érdekes, hiába. Az «iskolában» ugyanis másként tanultuk. S a téma a legtöbb szerzőt túlzásokra ragadta volna. Carpenter polgártársat nem teszi ízléstelenné az alkalom: a finomsága szinte - irodalmi. (A főzeléket nem ő főzte bele a habfelfújtba, de erről utóbb.)

Legutóbbi színházi természetű megbeszélésemben azt írtam, hogy a «sztárok egy része» természetesen szintén nem veszedelmes. Az a rész, amelyik még nem felejtette el, hogy egykor színésznek tisztelték. Nos, itt van mindjárt a példának okáért... Példának okáért Hegedüs Gyula! Egy bohózatban! Az agglegény apa... A darab! Főcsillag, aki nem akarja kipusztítani az égről az összes többi csillagokat, csillagocskákat, csillagporontyokat: ahogy ez divatos. Aki úgy ragyog, mintha nem is tudná, hogy egyik legfőbb csillagunk. Aki tudja, hogy az ég «összjátéka» azért oly elragadó - igaz, inkább a nyári idényben, amikor este nyolckor a hatalmas égi színház kupolája alatt jelennek meg a sztárok - mert azok óvakodnak félrelökni útjokból a legapróbbakat is. Soha nem túloz, olykor inkább ellegyinti a szót, különlegesen diszkrét, hiába no: úr a bohózatban is. Úgy mondja a mondani valót, mintha nem is törődne vele, meghallják-e? S de nagyon meghallja a közönség a «főnököt»! Jó sztár, áldott sztár és bölcs «sztár»!

Titkos Ilona skálája túlságosan terjedelmesnek mutatkozott. Igen, igen, meg kell mondani, ha ez az igazság. A második felvonásban, amikor a pesti csikók kapják hátukra, nem bír sem a csikókkal, sem sajátmagával. Talán még sarkantyúzza is a csikókat: pesties ízű vicceket. Poentiroz! Már ez is baj?

Nem kellemes. Példának okáért:

- Kötelezze fel (szünet: «no most robbantok!») a hóhér!

Érdekes... Az agyonpoentirozás nyomán nem robban ki a nevetés: figyeltem. Pedig ez volt a cél, amelyik nem szentesíti az eszközt.

Továbbá:

- Szintén (szünet: «egy, kettő, no most!») - zenész?

Mintha a gyengébb felfogásúakra volna tekintettel a művésznő. Feleslegesen. Még a karzat is csendeske maradt.

Nos és:

- Viribusz (szünet, nagy készülődés) omnibusz!

Aztán meg:

- Kijöhet a (szünet, satöbbi) modrából!

S mondom, ez a «modrából» is biztosan ilyen pesti csikó. Beugrott a darabba, hogy - úgymond - majd ő megmutatja annak az amerikainak. Ezeket kár volt belefordítani a darabba, kedves Zágon István. Az agglegény apának nem ez a stílusa. Carpenter barátunk habfelfújtat csinált, minek bele főzelék. És kár nekifutamodni a modrának, ami biztosan a modorból, meg a sodrából van összevonva, «jasszosan»? De lehet, hogy a bodorból meg a medréből s így még jobb? Mert Tony Flagg Newyork egyik külvárosában éldegélt még az első felvonásban is és ott még igen rendesen viselkedett, ott még nem tudta hogyan beszélnek, viccelnek Pesten, a Wesselényi-uccában. Ugyanis a pesti «Csikágóban» nem így beszélnek, viccelnek. Kedvesebben... Mindez persze már mondom, a fordítóra, de a dramaturgra, sőt rendezőre is tartozik. Az első és harmadik felvonásban, ahol kevesebb pesti csikó mutatkozik, nem sarkantyúz Titkos Ilona. És bájos, mulatságos, sőt elragadó sok helyütt.

Gombaszögi Ella - az olasz mama, szerep szerint volt énekesnő - ahogy érzelmesből szenvedélyesbe, vagy - ha úgytetszik - finomkodóból ordenáréba lendül, meg visszahalkul, rövid jelenetében többször is, nagyon, de nagyon kiváló alakítást nyújt. E szerepet jobban megoldani elképzelésben sem lehet. Leánykája Mária, Neményi Lili, az olasz mama leánykája, csinos, kedves és finom. Nagyszerű a «totumfaktum», Dénes György: megérdemli, hogy jó «partit» csináljon. A különben szimpatikus Jávor Pál kissé erőltetetten virgonckodik. Zala Karola, Z. Molnár László, Balassa János kisebb és kevésbbé hálás szerepeikben jó alakítást adtak. És öreg Körmendy János megint szert tett egy inasszerepre: ez a remek színész, akit egynéhány évtizeddel ezelőtt kineveztek ilyen inasnak. Úgy tízévenkint valahogyan hozzájutott egy-egy vezető szerephez, abban mindig a legbrilliánsabb volt, aztán megint visszatérhetett a livréhez. Biztosan azért, mert így szólt a kinevezése. Most is emlegeti a viskit, szódavizet, friss szamócát tejszínhabbal, betolja a pástétomot kerekeskocsin. Egyszer igaz, a szobacicát is megcsípheti s kacaghat ezen, be kedvesen, amiért nyiltszíni tapsot kap. Érdekes... érdekes... ahogy Pesten a kinevezések történnek.

Az előadás fürgén halad, azt azonban nem tudtam eldönteni: szándékos-e, hogy a nyiltszíni változások alatt a díszletezőket kitünően láttatják. Ha szándékos: akkor ügyes dolog, remekül szórakoztam legalább a változások alatt is. Ha nem szándékos, akkor nem ügyes dolog. Ilyesmit már egy idő óta meg lehet oldani. A második felvonás első kétharmadát bátran felére rövidíthették volna: akkor visszamehettek volna a csikók is a rétre. Gara Zoltán az első felvonás négy képéhez mesteri díszleteket tervezett. Modern, színes, sőt hangulatos díszletek, ritkán látni pesti szinpadon ilyesfélét. Ám a második felvonás egyszerre egészen más stílusú díszlettel jelentkezik. Ezt mintha - úgy körülbelül - a königgrätzi csata idejében tervezték volna. Öröm után, üröm. Talán takarékoskodott a színház? - véltem. S hallom ez is «új» díszlet. De azért csinálták így, hogy «ódon szoba benyomását keltse». Nos, az első felvonás első díszlete - minden modernsége mellett - jóval ódonabb, mint ez a második, harmadik felvonásbeli díszlet. Ez inkább az ócskaság benyomását kelti. S biztosan többe került, mint az első felvonásbeli. Csodálatos tévedések! Összesen két esetlegesség. És a logikátlant választja a szakértő.

S mivel ezekhez - «gondolom» - van köze a rendezőnek, a rendezés kifogástalannak nem nevezhető. Akkor sem, ha a felsorolt hibákat kevesen is veszik észre. A rendezőnek észre kell vennie.