Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám

Bohuniczky Szefi: Reggeltől estig

Fekete felült az ágyban, de rögtön eldűlt. Nagyot lélekzett: csak még tíz percet lehetne, csak még ötöt! Ilyenkor legjobb az ágy; egész éjjel nem találta így el a helyét: most szívesen elfeküdne délig! Brr! Hacsak a kezét kidugja, de hideg a szoba. Hiába van május!

Kívülről ajtó nyíllott, nem jött be senki, csak elnyújtva hallatszott: - Péter! Péter! - aztán kis várás után: - Jó lesz kelni: fél nyolc! Elkésik!

Hirtelen olyat ásított, hogy muzsikált utána. A paplant elrúgta, oda se nézett többet. Egy-kettő, talpon volt. Inget dobott. Liheget, feljajdult. Kemény volt a víz, metszett, amint meztelent ért, de ahogy mindenünnen gyöngyök peregtek vissza, akkor már nevetgélt, mintha csiklandoznák.

Most már gyorsabban ment a dolog, pár perc mulva nagyot kiáltott:

- Jöhet a reggeli: kész a papa!

Sovány, fürge, fekete asszony hozta a tálcát. Jó előre begőzölt a frissen főtt kávé; egyszerre melegebb lett a szoba: a tükörüvegen pára képződött. Fekete nyomban rajzolt az üvegre. Megnevette.

Az asszony, ahogy szemben ültek, rögtön panaszos hangon kezdte:

- Egy percet ne legyek a konyhában: kész a baj! A szemetes jött, mire visszaértem, kifutott a kávé. Szerencse, a tej előbb felforrt.

Fekete kanalazgatott. Az erősszagú kávé után többször zajosat nyelt: - Delikát!

Soká kocogtatta végén a csésze alját. Aztán nyújtózkodva verte tenyérrel a hasát. Az asszony fordult, vette az üres edényt s már az ajtót nézte. Fekete rámosolygott; két kezét csípőre rakta, úgy ingatta magát közelebb. Hirtelen derékon kapta az asszonyt:

- Ne siess! Akarom mondani: borjúpörköltet készíthetnél délre! Megenném!... - Csúcsorított a szájával, egészen behúzta apró szemeit:

- De szép húst! Csak a java hús adja ki az ízt!

Az asszony fekete szemeiben sarokba csúsztak a pillák, ingatta a fejét. Ahogy a száját rágta, sok mondanivalót nyelt s csak annyit mondott ki:

- A férfinak mindig gyomrán az esze!

Rövid keserű nevetés után meg:

- Hónap végén is...

A tálcát letette, két ököllel nehezedett az asztalra, derékbagörnyedten hallgatott. Mély lélekzés után erőt kapott a hangja:

- Nem lehet! Lehetetlen!

Felvette a tálcát, az ajtóból visszafordult:

- Mit gondol? Elseje előtt három nappal? Annyi van, hogy tésztát gyúrhatok. Holnap talán főzeléket. Még szerencse, hogy elsején veszek elég lisztet, zsírt, krumplit. Hagyjon békében!

A konyhában nap nélkül didergett a reggel. Ahogy lerakta az edényt, homlokához csapott kézzel nézte a mosogatnivalót. Rögtön vizet öntött. Nem fogott hozzá, valami húzta; két karral lihegve az asztalra dőlt:

- Istenem! Jóságos uram!

Bent ajtó csapódott és rögtön hallatszott:

- Teréz! Jöjjön vissza, Teréz!

Egyre dühösebben. Néhány vadult lépés és durranva szakadt fel az ajtó.

- Nem hall? Disznóság! Az embert már reggel feldühösítik. Mi baja? Nekem talán könnyű? Délig abban a keshedt levegőben; aztán hazajönni hitvány tésztára! Hová teszi maga a pénzt? Oda adok neki elsején 180 pengőt. Marad húsz. Már rosta a torkom a büdös dohánytól: egy pohár sörre nem kerül. Mi vagyok én? Gép! Gép! Jobbra, balra; előre, vissza, ahogy jön a kommandó. Aztán merészkedjek valamit kérni: egy nyomorult pörköltet! Hahaha!... Valóságos tészta vagyok; itt a karom, a lábam: pép, pép!

Keserű nevetéssel belerúgott a küszöbbe, úgy tetszett, megfullad: kékes vörösség ütött ki a nyakán. Gyorsan sarkonfordult, hallatszott, amint kint köszörül a torkán. Már nyitotta az előszobaajtót, mikor eszébe jutott valami. Szinte úgy dobta magát vissza a konyhába:

- Hallja, nekem ne rakja a pénzt félre, nekem ne kuporgasson: nekem enni adjon! Különben teszek róla; majd naponta kapja ki a garast... Haha, lesz eszem; eszem én eztán pörköltet!

Dühös sunyisággal leste az asszonyt. Az a mosogató-rongyot éppen az asztal pléh lapjain húzta végig. Két térdében hirtelen megroggyant, lecsapta a rongyot, akarat nélkül esett a melletteálló székre. Tágult szemekkel bámult. A szája összeszorult, eltűnt. Keserű vonás állt az orra alatt. A kezeit tördelte:

- Jóságos istenem, hallgasson! Őrült maga! Hát ha én kezdek beszélni! Tudja meg: nem élek már régóta; csak türelem ez; vonszolom magamat, mert máskép nem lehet. Futok már a sarkon a koporsós előtt, nehogy megkívánjam. Miért élek, tudom én azt, hogy miért élek?

Leeresztett szemhéjai barnák voltak, mint az őszi levelek. Kinyitott karral még beszélni akart, aztán lapos melle szinte leesett az ölébe; réműlt kétségbeeséssel nézte az embert; már csak a háta látszott, a kalapját orráig rántotta; hogy ajtót ért, belerázkódtak a falak.

*

Délre nyári meleg pezsgett az utcán. Fekete karján lógatta a felöltőt, kézben vitte kalapját. Jó szagokkal volt tele a levegő. Legényesen lóbálta magát; olyan elengedett kedve volt, szerette volna, ha visszamosolyognak rá. A lépcsőház előtt megtorpant; déli szag tódult az udvarból, erre komoran feltette a kalapját. Itt a lépcsőnél már csak szokásból is elgondolta: átkozott dolog a szegénység. Nem is gondolat, beszéd volt ez magával. Lassan lépegetett felfelé. Gondolkodva tette szögre a kalapot; a füle tövét soká kaparta. A konyharés előtt tapogatózott. Hogy elszántan benyitott, elhagyta magát, a nyaka megereszkedett, karjai gyámoltalanul lógtak, úgy látszott: újjal ellökheti egy gyerek is.

Az asszony a tüzes platni felett babrált; izzadt, fonnyadt bőre megfoltosodott, mintha átfőtt volna kicsit. Lökött a fazékon, helyébe húzta a lábast; meggörbült, úgy tetszett, ki se egyenesedik többet. Szakgatott rövid lihegésből hallatszott a belső fáradtság.

- No, mama...

Egy lépést tett a tűzhely felé. Ahogy tehetetlenül mozgolódott zsebretett kezekkel, zörgött az óralánc. Az asszony nem nézett oda: futott a leves, gyorsan habozta és tálbaöntötte. Állával az ajtó felé lökött. Jóillatú zöldségszag csapott fel, a levegő nedves lett, az üvegfélét mintha egyszerre tejbe mártották volna. Asztalközépen plafonig gőzölt a leves.

Fekete nem ült le, gyámoltalanul támaszkodott a kihúzott széknek. Mondani akart valamit, derékkal átdőlt a széktámlán s párszor végignyalta a száját...

- Mama, akárhogy haragszol is, de most idenézz!

Elszánt huncutat mosolygott. A zsebében motozott: négy darab tíz pengőst emelt a magasba. Rögtön asztalra tette. Az egyik szeme sűrűen pislogott; rövid nevetéssel becsiklandozott az asszony karja alá:

- Béke?

- Csacsi - mondta az asszony; két kézzel tolta és felnevetett, amint az gyerekként a székre zuppant. Ahogy kikanalazta a levest, hátradőlt, nézte a pénzt, aztán csapott egyet a szalvétával:

- Tedd el, Teri, nálam könnyen fogy... - Aztán egyre furcsán nevetgélt; úgy nézte az asszonyt, mint aki jó viccet tud.

- Látom: valamit tartogat! - mondta az asszony. Már az asztalon könyökölt és egyre közelebb nyujtotta a nyakát. Megkerekítette a kíváncsi mosoly, fiatal lett: látszott, hogy alig mult el harminc. Kicsit megütötte az asztalt:

- Mondja már!

- Hát jó: kirándulunk estére!

Még egy tízpengőst vágott az asztalra:

- Egyszer urak leszünk!

Kimondta, de bele is rekedt. Tett-vett, törölte a száját, morzsát lökdösött s leste az asszonyt. Kicsit szeppenve húzott elő egy szivart, csak akkor bátorodott neki, mikor lekerekítette a végét. Most már duzzadt szájában füstölgött, mint az uraság fáklyája. Nézte a füstöt: tömören indult, aztán az ablak előtt, mintha óriási cirkli dolgozna bele, nagy körré foszlott. Animós, rövid nevetésekkel nézegette egy darabig. Most már bátran, egész mellel az asszony felé fordult:

- Úgy jött ez a pénz, mint égből pottyant manna. Senki se számított rá: múlt évi elmaradás. Volt öröm! A Barta mondta ki először: ebből szagolok egy kis zöldet. Rögtön rávágtam: én is kiviszem valahova a feleségemet. A többiek a Szent Istvánba mennek; visszafelé benézhetünk...

A nyitott ablakon dőlt a fény, mintha óriás ragyogó seprük csiklandoznának be rájuk. Fekete becsípte a szemét, hunyorgott, aztán rögtön huncfutan lejteni kezdett s tréfát csináló kitörő nevetéssel markolt az asszony combjába. Hirtelen elengedte; elfordult, az arcából nem mutatott semmit. Az ablakra nézve dünnyögött:

- Híznod kellene: nem ilyen voltál régen...

Az asszony nem figyelt rá; két karral asztalra nehezedve, kis cédulán számolt. Mintha egyedül lenne, sóhajtott:

- Kiszámítottam. Jókor jött ez a pénzt. Bizony vannak elmaradásaink; nem akartam szólni, gondoltam, ha nincs, nincs. Itt a tejes, meg a szenes, ha kifizetem, alig marad. És még a kéményseprő...

Megint sóhajtott, de ez már fülnek szánt volt. Mint egy kis síp, élesen hallatszott:

- Tíz pengő sok pénz. Gondolja meg: egy vacsora...

Fekete nem szólt, két kezével az asztalon dobolt; már megint vörösség ütött ki rajta:

- Bánom is én - dünnyögött valami ilyet.

Csak jóval később kezdte békéltető hangon:

- Egyszer él az ember: ha megöregszünk, úgy se lesz kedvünk.

Az asszony keskeny száját beharapta; könnyű a férfinak: ilyen; kilármázza magát, aztán azt hiszi, szól egy békéltető szót s rendben van minden. Azért téved...

A szivar hamuja lekoppant, még egy szippantás s vége volt. Fekete megfordult, széttárt karjaival úgy állt, mint egy kereszt. A füst még mindig grádicsosan tódult felette. Az asszony idegeskedve nyitott ablakot. Odaállt maga is, utcára nyujtott nyakkal borzoltatta magát. A járdán gyerekek csigáztak; sárkány szállhatott a házak felett; zaj volt, nevetgélés; ágaskodtak, nézték, mint valami csodát. Nagy földszag volt, szinte az aszfalt is lehelt, a szél idáig kergette a hegyek friss lombszagát. Valami eszébe jutott; rögtön megfordult, szemeiből áradt a bocsánatkérés:

- Péter!... - Ahogy karjaiba omlott, benne volt abban az egész délelőtt: fáradtság, keserűség, feloldódás. Néhány pillanat volt, akkor lihegve, felindultan szakította el magát. Ha csak egy percet marad, megerednek a könnyei, mint mindig, ha valami nagy érzés szédül rá. Pedig a férfi ezt az egyet nem érti. Fekete nevetgélve bugyborékolt utána:

- Megjött az asszonyka esze! Bravó!

Kajlán, füttyszóval perdült a szekrényhez, leemelte a nyáron felhajított botot; nézegette, porrongyot húzott át rajta; a karjára próbálta. Egyre szélesebbre kerekítette a jókedv; tett vele pár lépést, aztán átakasztotta a széktámlán. Még mielőtt pamlagra dőlt, szólt az aszonynak:

- Készítsd elő, fiam, a sportruhát, de előbb: egy csók!

*

- Felöltőt hozzál, mama, - kiáltotta a szomszéd szobából... Már rendben volt: sport-harisnya, térdnadrág, angolmintás zeke. Ünneplőben érezte magát, mint vasárnap, tiszta váltása után. Ilyenkor csoszogva tett pár lépést. Az asszony tudta, hogy dícsérni kell, mint a gyereket: látszik, hogy várja. Tetőtől talpig végigmérve mondta:

- Olyan, mint a vadonat új: fess! Mintha magára öntötték volna...

Kicsit macskásan nevetgélt:

- Szemtelenül fiatal...

Belekarolt. Mielőtt kiléptek volna a lépcsőházból, megállította:

- Péter, sok azért az a tíz pengő: a felét elteszem: adja!

Az ember csak ahogy utcára lépett, dörmögte:

- Ugyan, nincs minálunk gyerek!

Ettől az asszony mindig megcsendesedett...

Ahogy leszálltak a villamosról, a levegő mint üdítő mosdó csapott az arcukba. Alig tettek pár lépést, Fekete megállt, nagyokat szagolt, mélyeket lélekzett. Mintha most töltené magát csordultig, tágult szemekkel nézte az asszonyt:

- Vegyél mély lélekzetet! Érzed? Felséges!

Édessé olvadt rezgéssel ejtette ki aztán:

- Terike!

Fogta a kezét, csipegette s lóbálta, mint egy labdát. A levegő élesedett, a hegyek felett bíborba oszló stráfok felhőztek. Jókora utat kellett tenni... Sűrűn megállt, elnézett jobbra-balra, karikázott a bottal. A végén mindig helyeslőleg engedett a nyakán:

- Ezt hát jól kigondoltam!

Az asszony, régi barna ruhájában, mintha most is kötelességet teljesítene mellette, alig nézett fel. Egyszer kis nevetéssel, csak úgy íz nélkül mondta:

- Ugyan Péter... Péter...

Nem jött szívből; a szája gyorsan helyrerándult. Ahogy leeresztett szemhéjak mögül leste, szigorú volt, mint egy apáca. Még jobban látszott hajlott testén a megadás, kiült a gondolat rája: haj, könnyű ennek: gyerek; minden férfi az! Nem csoda: övék a könnyű rész; ledolgozzák azt a pár órát, egyébre nincs gondjuk. Azzal a csip-csup pénzzel gyötrődjön az asszony. Nem az ő bajuk, ha elnyüvi magát... Olyan még nem akadt, aki egyszer is pihenésre biztatta volna az asszonyt. S csak ne adj Isten panaszkodni: futnak hazulról s kezdődik az ivás!

Ha erre gondol, előtte áll az anyja; de igaza volt, ahogy kifáradtan panaszkodott: ha apád csak egy hétre asszonnyá változna s belekóstolna a dolgomba, talán megváltozna az én sorsom... Hát ennek se ártana egy hétre! Majd nem cipelné kirándulni hétköznap, amikor egybeállnak a lábujjai s akadna otthon elég dolog. Most üldögélhetne a sublót-fiók előtt: régi ruhák közt turkálna, keresne átalakításra valót. Ebből a pénzből kerülne. De ilyen a férfi: önző! Aztán még szólni se lehet.

Elérték a sövényt. Egyszerre hagymás zsírszag melegedett az estébe. Fekete, mint isteni fuvallat előtt megtorpant, aztán rögtön gyorsított. Elhagyta az asszonyt, csak a kapuban állt meg. Idegesen kopogott a bottal:

- Siess: itt az ideje!

Az asszony tanácstalanul habozta a lépést. A vidámság ügyetlenné tette; a cigány akkor kezdett nótába, nagyszerűnek tünt, mint az orgona húsvétkor. Fekete egyenest a kiszemelt asztalhoz ment. Karján lógott a bot, megnőtt testben, ahogy kihúzta magát. Vállán át visszanézett, ingerülten szólt:

- Mi lesz? Siess!

Rögtön aztán rádőlt a székre. Az asszony sóhajtva törölte le a széket, utána a tányérokat, kést, villát. Nem ült kényelmesen, csak a szélén. Kezeit ölbe rakta, a levegőbe nézett, a lombok fölé, ahol a fogyó hold mint egy félbeszegett kenyér ezüstözött az ágak között. Fekete két könyökével az asztalon volt; előtte az étlap. Köszörült, aztán olvasta hangosan: - Borjúpörkölt, vesés, karaj, szárnyas... majd mégegyszer nagyobb hangsúllyal: - Borjúpörkölt - nézte az asszonyt: - jó lesz?

Most az is közelebb nyujtotta sovány nyakát. Összeharapott szájjal sorbavette az árakat; végre bólintott.

Friss, habos sört hoztak. Az első félpohár után Fekete eldőlt a széken és mulató kézdörzsöléssel nézett szét:

- Sokan vannak. Persze: a levegő. Ájer!

Az asszony felbátorodott, nagy barna szemei falták az estét, mint két fényeshátú bogár. Sorjában nézett mindent: ételt, italt, pincért, vendéget; aztán tágult pillákkal felejtkezett a cigánybandán... Hogy visszafordult, lekonyult a nyaka, mint túl tüzes napra került virág szára. Haj, élet! de látszik itt a pénz, a mód, a jókedv: milyen nagyhangúak! Még a soványán is üdén feszül a bőr, mint ép almán a héja... Ez a szegény ember itt szemben, hiába akaródzik neki az urizálás, hiába feszül, hiába húzza egy cugra a sört, csak nem illik ide. Majd a szíve szakad érte most: milyen elhasznált, fénytelen bőre ráncosan lottyadt nyakában, mint egy üres zacskó és sárga, mint betegség után. Otthon nem tűnik szembe, de ezek között kirí a híg kosztolás, a sok tészta... De ki tehet minderről?... Igen a torkába szorult valami, a kezét lekapta az abroszról: ne lássék a reszketés.

A pincér ringva, könnyű karlejtéssel tette asztalra a tálat. Fekete előredőlt, jó pár pillanat merev nézése után szólt:

- Remek! Kezdjed! Merj ki, amennyit megeszel, aztán magam elé veszem...

Rögtön türelmetlenül dobolt. Az első kóstolás után kacsintott. Az asszony előbb rövid kortyokban ivott. Ahogy villát fogott, meggörbült a széken, kelletlenül turkált egy falatot. Fekete javában falt; zsírosan emelte fel az orrát:

- Miért nem kezded? Elhül!... Főúr, még egy sört!

Az asszony gyors ijedten egy falatba kapta be a húst, sokáig nyeldesett, aztán egy kicsit csuklott. A cigány hallgatót húzott. A prímás előrelépett, ezzel közel került hozzájuk. Úgy jött a nóta, mintha ez a langyos, ételszagú levegő sírna; sírná azt, amire az asszony gondol. Fekete megállt az evésben, a villát nem tette le, de jó juthatott eszébe; kaján mosoly öntötte el, legénykedve húzta sarokba egyik szemét. Csak annyit mondott ki, hogy: - Haj, bizony az régen volt!

Az asszony most már mereven bámult a fákra, mintha a lombok között valami csoda bontódna ki. Kis, kerek szalmakalapja egyre lejjebb csúszott, aztán hirtelen engedéssel majd orráig esett. Ekkor gyorsan villára szúrt egy darabot, fulladozva nyelte s rögtön köhögni kezdett. Fekete nevette:

- Cigányút?

Nem szólt, sebesen ivott. Most már erősen oldalt nézett, mint egy strucc, bújt volna az ember elől. Gyors lélekzés emelgette ruháján a csipkét. Olyan hirtelen jött indulat volt, szinte magatehetetlen zuhant két karral az asztalra. Zsebkendővel fedte el arcát... Fekete nézte, mint egy felbőgő állat:

- Az Istenért, mi az? Sírsz?

Kis csend után haragosan dörmögte:

- Az ördög se értheti...

- Bizony maga nem értheti, - szepegte az asszony. Látszott, nagy áradást nyel; ha legalább annyit mondhatna csak: rettenetes, hogy így megöregedtünk időnap előtt! De megszokta a magábafojtást; fészkelődött s végre nyugalmat erőlködve motyogott:

- Sokszor annyi eszébe jut az embernek.

Fekete kényszeredetten hallgatta. A pincér éppen friss sört állított az asztalra s most félszemmel azt is szemmel tartotta. Ijedten leste, hogy fogy a púpos hab. Majdnem kicsúszott a száján:

- Te mindent elrontasz, mama. - De csak a fejét rázta keserűen, aztán dühös mohósággal kapott pohárért. Egy korttyal ért fenékig. Csaknem elkiáltotta: - Ez hát csúszott; van cúgom. - Ahogy most hátradőlt, rítt róla az elégedettség. A levegőbe bámult, nézte a holdat, a lombokat. Futtába látta csak, hogy az asszony most tömi a féligfagyott ételt. Aztán az asztalokat vette sorra; forgatta a nyakát ide-oda. Szép bizony ez, szép! Mindenki jókedvű, palackok durrognak, látszik: könnyen megy a dolguk. Mennyi csipke, selyem! Ezek az asszonyok, mind teliszirmú, boglyas rózsák; értik is: de tudnak hajolni a férfihoz, a szemük elevent fog, még ő hozzá is elér. Ez hát élet! Lopva az asszonyára sandít; szegény olyan ez itt, mint egy kis elfonnyadt, barna gyökér. Megkopott, korafakult. Ez a barna ruha laposítja a mellet s még a könyökén is látszik a spórolás. Nem hiába hajtogatja a házivarrónő: - a nagysága fess termet, csak az a baj, hogy tizenöt centit mindenből megspórol: nem lehet így szabni... Szegény, bizony nem illik ide! Hát ezért sírta előbb el magát: fájt neki. Nem bűn ez; minden asszony irígy.

Most már szembefordult; nem lehetett tudni: ital melegszik-e benne, de valami igen elöntötte a szívét. Ahogy most nézte, benne volt abban, hogy: ez az ő asszonya; ő tudja, különb mindnél: egy mártir, egy szent... Csak legalább tudna most valamit mondani neki, valami kedveset, amiből ez is megismerné őt. Nem talált semmit. Nézte a két agyondolgozott kezét, a karikás, sokgondú szemeket; haj, az élet kegyetlen! Csak az álla a régi, gömbölyű. Ott az a drága kis gödör a közepén.

Az asztalok között jó ideje sváb asszony árult frissiben kötött csokrokat. Fekete megakadt szemekkel gondolkodott, kis kotorászás után aprópénzt számolt az asztala alatt s rögtön kinyújtott karral integetett. Leszámolt egy pengőt és siheder nevetéssel dobta a csokrot az asszony elé.

- Péter, Péter, maga gyerek! - szakadozottan tudott ennyit mondani. Aztán később inkább csak magának: - Megkaphatta volna hatvan fillérért.

Ebből most mégsem lett harag. Fekete nevetgélve nézte: - illik az ő asszonyához ez a beszéd, szegény embernek ilyen asszony a szerencséje... S megint fordított a nyakán, most már csúfondáros volt, ahogy szétnézett és gúnyoskodva ütötte öklét az asztalra:

- Parádé, az van! De szeretném tudni: hánynak van ezek között becsülete? Manapság nem tudni!

Nézték egymást. Mintha valami ki nem mondott vigasz törölné belőlük a szomorúságot. Az asszony arcához vette a csokrot: lehúnyt szemekkel lélekzett. Valamire gondolt, szemérmesen elfordult, ivott egy keveset s rögtön köhögni kezdett. Fekete átnyúlt a kezéért:

- Húzd a székedet közelebb!

Ahogy közel mellette ült, trónfoglaló két karral dőlt az asztalnak. Most kellett a beszéd, kicsit fentről, ahogy az az erősebbhez illik:

- Látod, az ilyen fajtákról nem tudni, hol fejezik be egyszer. Máról holnapra, hahaha... Mi elmondhatjuk: igaz, hogy volt egynéhány nehéz évünk, de évről-évre látszik javulás. Jövő januártól már megint emelkedünk évi százötven pengővel. Ez a te pénzed lesz: ruhapénz. Ahogyan az állam törődni kezd velünk, öt éven belül elérjük a négyezret. Akkor aztán...

Az asszony sápadt arcából kifénylettek a szemek, hosszú sóhajjal ismételte: - Öt év! - Lebiggyent szájjal nézte az embert: - Maga boldog ember!

Fekete kövérítő önérzettel mozgatta a fejét; látszott, amit fejébe forgat, nagy bölcseség; ki is kellett mondani:

- A két nem között az a különbség, hogy a férfi mindig előre néz, az asszony folyton vissza. Nagy differencia! Pedig, hidd el, fiam: felesleges. A mi sorsunk, például, csak javulhat...

Az asszonyt megnevettette. Erre nekibátorodott: rendelt még három decit. Most már kisebb kortyok közben dörzsölgette a kezeit s mint aki biztos a dolgában, derűs fölénnyel beszélt. Arról, hogy mire van szükségük, mit kell majd a növekedő jövedelmükből pótolni s lassan milyen luxuskiadásokra kerül:

- Első lesz egy kis cseléd: nem engedem, hogy agyondolgozzad magadat...

Aztán fogyott a szó. Egyre nagyobb hallgatás jött rájuk. Fekete nézte nekimelegedve az asszonyt. Az pillákat eresztve hagyta, furcsa kis mosoly volt a száján. Az állán a kis gödör nevetgélt s hogy felnyílott a szája, megfiatalították hibátlan fogai. Poharat emelt, bort kért s kicsit kajla ügyetlenül hajtotta fel. Fekete kacsintott:

- Bravó! - Rögtön utána valamit súgott. Összenéztek. Az asszonyon homlokig ütött ki a piros, a virággal fedte el magát.

- Jó lesz hazamenni, - mondta akkor Fekete.

Más volt most az erdei út! Kifelé jövet esteledett, úgy tünt fel, pihenőben van minden. Most meg felébredt, zsongó volt az élet. Csak lassú lépésben mentek. Egyszer az asszony visszafordult: még látszottak lomb mögül a villanykörték, még utánuk jött a hegedű. Most jobban rádőlt az urára:

- Szép volt, - mondta lágyan.

Fekete viharosan fogta magához; nagy önérzettel duruzsolt.

- Azért szép az, ha valaki a feleségét viszi ki a zöldbe!

Nagysokára elhalt a kocsmazaj. Messze voltak. Néha megingott az asszony, ujjal intett csendet s egészen ráborult az emberre:

- Madárkák, hallja?

Két szeme sötétebb lett és mégis, ahogy az eget kereste, villogott, mint két csillag. Sokat kellett volna mondani, csordultig volt s ha most beszélni tudna, talán örökre megértené a férfi. De mélyen belül tüzelő elrekedés volt ez... Hogy elérték a völgyet, az ég lehajlott a föld színéig, úgy tetszett: két csókolózó testvér.

- Jó az Isten az emberekhez, - mondta akkor az asszony és álmélkodva kulcsolta egybe kezeit.