Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám · / · Török Sophie
Kedves, ha elhuzod rólam éltető tekintetedet:
megszünik perc-életem, s mint homunkulusz
kit alkotója lelke elhagyott - dermedt bábként
zuhanok vissza árnyékéletembe. Nem hiányzol
nekem, nem is kereslek: hiszen nem élek! Talán
alszom, valami süket értelmetlen Lét foszló
karjaiban. Nincsenek vágyaim, oh nem is emlékezem!
És ködös árnyékéletemben mint testetlen álom
valószerütlen gomolygása közt - hirtelen
ijedt dobpergést hallok
lármát és sikoltást és kürtöket
és vacogó félelemmel érzem közeledésedet...
S mikor kigyulnak fölöttem szemeid
lidérclángjai - hirtelen felsikoltok
mint aki szennyes fájdalom közt születik.
Felsikoltok s kitárom feléd jajgató
karjaimat és őrjöngve követelem
életem jogát! és szerelmem jogát! és
mozogni akarok és szeretni akarok és
futkosva lobogva kiáltozva élni akarok!
Óh, már élek, már fáj a halál. Már fáj
telhetetlen vágyakért esengő testem
kimerülése, fáj mosolyok halványulása, szavak
ritkulása, fáj a robogó élet tépő-taszító
ökle, óh fáj fáj fáj az iszonyatos mulandóság!
Fáj... de minden fájdalom lassu önkivületbe
hull. Már ellobogtak fölöttem varázsos
szemeid. S már ujra alszom
fájdalomtalan áloméletem
foszló karjai közt.