Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám · / · Nagy Endre
Beavatlak egy nagy titokba, de azt megmondom neked: ha egyet is mersz rá vihogni, én elmondom rád a szadagorai csudarabbi nagyátkát, amitől rögtön egérré változol. Ez pedig nagy baj lesz neked, mert ezek a zsidó-csudák olyanok, hogy a nagyból tudnak kicsit csinálni, de a kicsit aztán sohse tudják többé naggyá visszacsinálni.
Még eddig senkinek sem árultam el, de neked megmondom:
És hogy miért tartom én ezt titokban?
Mert az emberek nem érdemlik meg, hogy ebben a gyönyörűségben őket is részesítsem. Az ő fülük a fülükben van: egy kis csont-kalapács, nehány csont-rögöcske a gennyes váladékban lebegve és ami dobogást ez otromba szerszámok végeznek idegein, azt nevezi, tudja ő hangnak. A durva levegő közvetítése nélkül az ő számukra nincs hang; hát hogy daloljak én nekik, holott az én hangom szent anyaga az a titokzatos, végtelen Semmi, amit a tudósok aethernek neveztek el, hogy egy név flastromával tapasszák le tudatlanságukat.
No már most láthatod, hogy micsoda vásári panoptikum a mi Pantheonunk. Az igazi géniusz feléje se néz soha. Az igazi író nem ír, az igazi festő nem fest, az igazi szobrász az anyagtalan aetherbe formálja angyali alakzatait. Amit mi remekműnek tudunk: az mind bukott chérubinok rezignált megalkuvása.
Ezért van minden remekmű mélyén valami szomorúság.