Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 4. szám · / · Irodalmi figyelő

Ignotus: A magyar irodalom útja

Megemlékeztem tavaly a Nyugatban Túróczi-Trostler Józsefnek Geist und Literatur címmel sorozatosan s németül megjelenő füzetes kis tanulmányairól, miket ő maga ad ki itt Budapesten, innen s ezekkel akarván a mai tudós világ és művelt nagyközönség érdeklődését kivált a magyar irodalom felé fordítani. A legutóbb megjelent füzetecske: Entwicklungsgang der ungarischen Literatur, a magyar irodalom útját írja meg s eljut benne, mint első részben, a stációig, hol a középkor az újkorba fordul át. Nem kell itt bőven megismételnem, hogy Túróczi-Trostler mint magyar és tudós, mint nyugati ember s mint az irodalom szerelmese mennyire kijelölt arra, hogy egy ismeretlen nyelvű s csak félig ismert kis nemzet lelkének a nagyvilág előtt szószólója legyen. S hogy a magunk számára is mily kinyilatkozás, ha e lélekbe ilyen manapi röntgenszemmel nézhetünk bele, mely a jó- és rosszhiszemű közhelyek hagyományosan lerakódott rétegein át az eredendő magot fedi fel. Amit Túróczi-Trostler e füzetében egy helyütt Temesvári Pelbártról mond, hogy «magyar szemmel nézve ez íróbarátnak jelentőségét nem becsülhetjük eléggé nagyra, de európai mértékkel mérve nem szabad túlbecsülnünk»: ezt a relativitási szemmértéket itatja bele a magyar idegekbe, s ez jó, hogy el ne higyjük magunkat ott, ahol igazában nincs mivel s megerősödjünk önérzetünkben, ahol van miért. Mert a világ csakis aszerint ítél meg bennünket, amennyit ítélete szerint érünk, s mint az egyes ember, az egyes nemzet is csak annyit ér, amennyinek a többiek tartják.

Ezért és emiatt volna egy szavam Túróczi-Trostlerhez. Senki többre nem tartja a tudományt, még az ismereteket sem nálamnál, s én nem röhögök, mint nálunk ötven évig szokás volt, az akadémizmuson, mely «a cserebogarak halhatatlanságát» kutatja s százesztendős kalendárium költőit tartja számon. Fölötte becsesnek vélem a Túróczi-Trostler füzetkéjében a reális hajlandóságú, a misztikumtól, a romantikától s az elméleteskedéstől elhajló magyar léleknek kiszűrődését abból a mindent összevéve szegény és szegényes irodalomból, mely a XVII-ik századig eltelt időkből megmaradt s amelynél a netalán elveszettek sem lehettek becsesebbek. Még értékesebb, egyenest üdítő s a közelmult irodalmi vitáit a mult tanuságával eldöntő az a megállapítása, hogy valahol történelme és irodalma rendjén a magyar legmagára talált rá és igazi formáját futotta ki, ott mindig európai, sőt legeurópaibb volt, vagyis európaiaskodása nem önmegtagadás, hanem kiélés. Ám mindent összevéve jobb szeretném e törvényeket s megállapításokat a magyar irodalomnak olyan korszakából kiszűrve látni, mikor ez az irodalom igazán irodalom volt, mikor nagyokat, sőt remekeket termett s eljutott, európai hegymérés szerint is, olyan magasokig, aminőkön kis nemzeteket ritkán találni s nem is igen szokás keresni.

Tudom, hogy ez még hátra van s Túróczi-Trostler nem fog megállani sem Apáthy Ferencnél, sem, még később, Faludi Ferencnél, hanem felvezeti majd az új tudományt a Berzsenyitől Adyig csúcsló pyramis-garádicson. Azt hiszem azonban, hogy még tudományosan sem vétkeznék, ha igen rövid bevezetés után menten itt kezdené s a csúcsig hágtában is csak a legkiszögellőbb pontokat érintené. Mert, először is: mint a történelem, az irodalom is csak a geniekben él. Mindenki más: tehetség, munka, érdem lehet benne megbecsülendő, lehet a kortársak számára kellemes vagy nevelő, de mindent összevéve felesleges, nem oszt és nem szoroz, s ha nincs, az irodalom azért ugyanaz volna. De meg aztán: a magyar irodalomnak nincs meg az összefüggő folyamatossága, újabb korszakainak az a régieken való épülése, mint az olasznak, az angolnak, a spanyolnak s a franciának. Tatárdúlás és török hódítás olyan árkokat hasított e folyamatosságba, hogy időnkint teljesen elapasztotta, még talán földalatti ereit is. Még mélyebbevágóan, mint a harmincéves háború a német irodalom folyamatosságát, s ha, mégis, már a németeknél is Christian Günthert vagy Bürgert semmi csatorna nem köti a Minnesängerekhez: Zrinyihez, Balassihoz és Gyöngyösihez meg éppen nem visz semmi ér a középkori magyar kódexköltészetből. Ám mindezt nem nézve: az idegent, még ha tudós is, kevéssé érdekli még történelmi, még népléleki jelenség és magyarázat gyanánt sem egy olyan irodalmi mult, mely irodalmi értékeket nem termett. Számunkra érdekes lehet, hogy a magyar lélek ugyanolyan valóságú volt már nyolcszáz év előtt, mint ma: az idegen e léleknek irodalmi levegőjéből például a középkorban nem lát egyebet valami olyas ködnél, főképp klastromi s kevéssé világi gomolygásúnál, aminőt lát, mondjuk, a cseheknél s a lengyeleknél is. És még tovább: az idegennek még maga Tasso sem mond sokat (mint később Klopstock sem) - mit érdekelné őt, például, Zrinyi Miklós? Számunkra, nyelvünk fejlődése számára, mérhetetlen becsű lehet a Pázmány Péter hatalmas, a Mikes Kelemen kellemes szava. Az idegen számára, ha egyáltalában, elég ilyesmiből a Luther Márton tősgyökeressége, a Madame de Sevigné bájossága. Itt van előttem, véletlenül, Johannes Scherrnek, e kitünő régi világirodalom-ismertetőnek egy vastag anthológiája, melyben a mult század derekán valamivel túl ismerteti a németekkel, válogatott fordításokban, a világirodalmat. Magyarországot Faludinak két kedves pajkos verse képviseli benne («De mit használ, ha hamis?»), Virág Benedeknek egy aprósága, Kazinczynak egy epigrammája s Kisfaludy Sándornak vagy tizenhat Himfy-szonettja. Minékünk drágák, de a német, ha most hetven éve olvasta, nyilván átlapozta, ahhoz képest, hogy néhány ívvel elébb Byron és Goethe verseit olvashatta. Holott akkor már e magyar rész anthologiát meg lehetett volna szerezni Berzsenyivel, Csokonaival, Vörösmartyval, Petőfivel, sőt lehetett volna, s e kevesebb több lett volna, csakis ezeknek verseiből összeállítani, már amennyire lefordíthatóak s le voltak fordítva. S ha ma állítanék össze ilyes anthologiát: el sem merem mondani, kit mindenkit nem vennék fel bele, aki nélkül, hagyományosan, irodalomtörténetet nem lehet elképzelni. S mondok valamit: ez volna, talán, az igazi irodalomtörténet, annak az irodalomnak története, ami igazán irodalom, ami érték, ami következik ugyan az előbbiből, de többet vagy mást vagy fejlődést is jelent s amiből következik is további, mely szintén egyebet és többet is jelent. Ez a pár nagy név és nagy munkásság: ez a nemzeti irodalom, s ennek az irodalomnak története s e történetnek lelke nem azzal adódik, ha belevesznek és sorra vesznek mindenkit, ki tollat forgatott s minden időt, mikor írásmunka végeztetett, hanem ha ezeket a nagyokat kiszármaztatják egész idejükből s ez idő minden természetű előzetességeiből, s továbbra azt figyelik, hogy ez a tovább mennyivel lett más, mint amilyen lett volna, ha az a nagy nem él és nem ír. Irodalomtörténet, mint általában történelem, nem lehet egyéb, mint héroszkultusz, mert lehetséges ugyan, hogy a történelem, mint az irodalom, nem vagy nem csupán a héroszokban történik, de mindenesetre bennük fejeződik ki. Ez áll még a magunk számára, a befelé írt irodalomtörténetre is. Hát még arra, amit kifelé írunk! A világ s a világirodalom számára egy-egy nemzet irodalma csak annyit ér (s ebben foglaltatik irodalmának története is), ami nagyot teremtett, - olyan nagyot, amije csak neki van s amiben ő nagyszerűen kifejeződik, vagy olyan nagyot, amivel hatott a többi világra is, és, mindenesetre, olyan nagyot, amivel megállhat, a legnagyobbak mellett is, a többi világban. Ha valaki elég tudós egy ilyen irodalomtörténet megírására, úgy éppen Turóczi-Trostler, kinél senki jobban, közelebbről s értékük s jelentőségük szerint nem ismeri azokat is, kiket és miket ez irodalomtörténetből ki kellene hagyni. Szeretném, ha ez a feladat izgatná, merem rábeszélni s bizonyos vagyok benne, hogy érőt mívelne vele, mit világszerte értéke szerint fogadnának.

P. S. Magánlevélben, mint figyelmes és hálás olvasója, egy szorgalmi feladat elvégzésére is megkértem a kitünő tudóst. Tanulmányaiban többször említ német és egyéb igen régi írásokat, mik helyenkint magyarokról emlékeznek meg, mikben magyar szavak, sőt mondások fordulnak elő. Mi volna, ha egy ilyen Geist und Literatur füzetkében ezeket a helyeket összegyüjtve kiadná?