Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 4. szám

Lengyel Géza: Buda

Nem szeretnék oktalanul házsártoskodni s a régi jó időket sem akarom emlegetni. Tudom, nem voltak tökéletesek s különösem a «mi időnk» ugyanezekkel a panaszokkal volt teli. Ez a panasz, a városépítés gyökértelen, örömtelen s reménytelen voltáról már-már emberöltő óta tart s csak a háború szakította meg a maga mindennél hangosabb jajszavával. Utána: más világ, új szenvedések, soha meg nem álmodott csapások. Ki merte volna esztétikai mérlegre tenni az új házakat, amelyek - csudálatos - egyszer csak épülni kezdtek. Szabad volt-e formájuk miatt kötözködni, mikor még kisértett a vagónlakók emléke? Jó érzésű embernek azt kellett mondania: épüljenek, ahogyan tudnak, keresztben, hosszában, ormótlanul, ritmus és lendület, ötlet és ízlés nélkül, csak adjanak négy száraz falat, tetőt, meleget, világosságot, lakást. Ma sincs máskép, ma is ez a fő, s ha a lakásnyomorúságon csak a legsivárabb kaszárnyákkal lehet segíteni: legyen; a végén azt mondom, hogy nem szóltam semmit; de előbb, a visszavonulás és lemondás előtt hadd hangozzék el egy szó Buda emlékezetében.

Ezt a természettől szép, dombos, völgyes, kanyargós, változatos, ki nem léniázott s némi tradiciókat is őrizgető várost oly mohón, olyan lélekzetelállító tempóban s annyira formátlanul, minden ízlés, művészi ösztön s amellett minden értelem ellenére építik be, hogy nem lehet hallgatni; fel kell éleszteni a régi panaszt.

Buda emlékezetéről van szó: a város régi karakterének nemsokára nyoma sem marad. Az új palotáknak helyet csinálandó, ócska, düledező viskókat döntenek le: ezek pusztulásán siránkozni esztelenség volna. Szó sincs róla, nem áldoznak fel műemlékeket, ilyenekben a budai rész is sokkal szegényebb, semhogy minduntalan beléjük ütközne a csákány. De történelmi monumentumok és pittoreszk házsorok sokasága nélkül is van ennek a városnak, vagy városfélnek mégis megismerésre és megőrzésre méltó jellege s ezt nem az a tény veszélyezteti, hogy egyáltalában építenek ott, ahol csak romantikus-piszkos házacskák voltak s még régebben országút, hanem az, hogy ezen a természettől csendesebb, zárkózottabb területen éppen olyan nyugtalan, nagyzoló, amellett lényegükben szegényes, egymást verő házsorok keletkeznek, mint a lapos, síma, jellege szerint is már régen nagyvárosi Pesten s Budának hozzá hasonló alkatú, a Gellérthegytől délre eső részén. Hagyján, ha ezek az új budai házak a legfrissebb építőművészet reprezentánsai volnának. Bár Buda kísérleti talajnak sem való; ide kipróbált és nyugalmas képek kínálkoznak: ha fiatal, szenvedélyes, akár kiforratlan, akár tévelygő művészek tervei válnának valóra, volna sokféle vigasztalásunk. Az egyik az, hogy az új tehetségek joggal követelnek teret és munkát. A másik, hogy amit a ma csak azért tart botránkoztatónak, mert a tegnapitól elüt, az igen hamar megbékítő és kielégítő lehet, ha van benne valami minden művészi kísérlet jogosító jegyéből: tudásból és tehetségből. Loos Adolf háza, Bécs ősi negyedében, szemben a Hofburggal, nem is negyedszázados fennállás után, már tökéletesen egybeolvadt környezetével, holott építése idején a bécsiek forradalmi cselekedetnek minősítették s miatta ellenforradalommal fenyegetőztek. Végül kell, hogy kibékítsen a fiatal tehetségek szélsőségeivel annak meggondolása, hogy valaha, az utánunk következő nemzedék, joggal minket fog látni s megismerni általuk. Jó, vagy rossz: a mi korunk. De kinek, minek a kora, amit ezek a világért sem forradalmi jellegű, tegnap készült s már évekkel ezelőtt divatjukat múlt házak reprezentálnak?

Valamikor a millenium idején felépítettek a Rózsadomb alján, - az akkori Oszlop-utcában, amely azóta kétszer változtatta meg nevét: előbb Heltai Ferenc-utcára, azután Kelety Károly-utcára - a statisztikai hivatal házát. Hivatalos formájú, korán elvénült új-barokk épület; kapufelhajtójával némi hivalkodásnak lendül, de hamar szárnyaszegetten húzódik össze. (Milyen nemes és kellemes a Várban a régi pénzügyminisztérium ugyancsak tömeghivatalcélú épülete!) Az idén a statisztikai hivatal terjeszkedett, új épületet emelt, ugyanezen a vidéken, az utca másik oldalán, valamivel feljebb. S ezen az új épületen megismételték a régebbi hivatal üres külső díszének néhány vaskos formáját, feldekorálták az anyaépület módjára, kifestették ennek sárga színére. Most szinte két példányban tisztelhetjük azt az építési alkotást, amely úttörő volt a vidék artisztikus jellegének meg nem értése terén.

Volt ugyanitt, a Bimbó-utca és a Heltai Ferenc-utca összetalálkozásának kis terén egy régi Szent János-szobor, minden nevezetesség nélkül, de öregen, megszokottan s eredetének - valamikor a tizennyolcadik század végén készíthették - megnyugtató patinájával. Ezt a kőszobrot néhány méterrel át kellett helyezni, mert zavarta a közlekedést. Mi történt? A jó öreg szobrot eltüntették; újat készíttettek, nem művésszel, hanem kőfaragóval; ezt körülvették négy oldalán vékony, vérszegény vasráccsal s négy sarkán soványan magasbanyúló lámpatartót helyeztek el. A régi kőszent olyan formás, nemes volt; az új mű olyan fázékony, szegényes.

Itt, a szobor háta mögött terült el ősidők óta a hatalmas Zipernovszky-kert. Ez is műalkotás volt, régi fáival, zöldjével, földbe süllyedt úriházával, levegőjével, melyből bőven jutott a környéknek, bár a kertet magát düledező, ócska deszkakerítés zárta el. Ez a kert halálra van ítélve, beépítik, egy év alatt hatemeletes palota fog emelkedni rajta. Ez ellen megint semmit nem szabad szólni; a telek tulajdonosától nem várható olyan áldozatkészség, amilyet a város nem vállalt: hogy megvegye s hagyja meg parknak, kertnek; hiszen Budapestnek, úgy tudom, óriási kihasználatlan kertterületei vannak a városon kívül, hol amúgy is van levegő és világosság, kincsek, melyekben a belső város oly szegény. Nem tudom, milyen lesz művészi és különleges budai szempontból a ház, amely a régi szép kerten épül. A közvetlen környéken, néhány év alatt, sok hatalmas bérpalota épült fel s mind egymással versenyez, melyik tud minél hangosabban, minél kevesebbet mondani. Nem forradalmár művészettel próbálkoznak, a világért sem, bár van rajtuk valami, ami új szellemre gyanus; az egyiken az ablakok meghökkentő arányai, a másikon logikátlan, kifürkészhetetlen célú ládaragasztékok: tizedik kézen át érkezett berlini hatást szimatolhatni mögöttük. A lényeg azonban pesti, változatlan s - megint nem mondhatok mást - divatját múlt. Kietlen frontok, még zordabbá téve utcára nyíló udvarok árnyékos aknáival. Az egyik tökéletesen meztelen gyárépület, a másikra némi díszt ragasztottak. Porba, szürkeségbe dőlt emeletkockák mellett a legújabb homlokzat sárgán virít - nem tudom, melyik riasztóbb.

Ha még néhány lépést nem sajnálunk, feltűnik a háború utáni új budai építészet legjellegzetesebb terméke, a postapalota, óriás, ormótlan tömegével, melynek gyáriraktár voltát még kietlenebbül hangsúlyozzák a maltersíkokkal váltakozó nyers téglacsíkok. S tarka, ráfestett (magyar?) ornamentikája sem könnyebbé, sem művészileg megoldottabbá nem teszi. Ennek az épületnek kerek bástyatornya is van, tetején mellvédekkel. Középkor! Ó, középkori architektúra, kőbevésett emlékeiddel, kőbefaragott törvényeiddel, melyek eltanulhatatlanok, mert minden toronyrésznek, oszlopfejnek, minden boltozatnak, minden erkélytartónak, kőszentnek mást parancsolnak! Ha valami, akkor a középkori architektúra új korokba át nem plántálható. Ha valahol, hát a modern automatikus telefonközpont palotáján sokkal inkább helyén lett volna akár a legmodernebb - tehetségképviselte! - irányokkal való kísérletezés.

Középkor int felénk a budai vár északi fokáról is. A levéltár téglatornya áll őrt itt. Karcsún szökkenne fel, ha a tető alatt a kövér, nehéz fiatornyok rög felé nem húznák. S a torony közepéből, hegyéből kémény bukkan elő, vastagon, olyan furcsa gyűrűs végződéssel, melyet a pesti humor találóan nevezett el szivarszipkának. Ez az architektúra nem egészen új, ez még háború előtti; s az egész képbe, amit mutat, még belé is lehetne nyugodni; ha száraz is, ha papírközépkori is, nyilvánvalóan szorgalmas és tudós ember munkája; de a torony, kéményével, ez a megfordított felkiáltójel, valójában örök kérdőjel, miért, mi okból, mi célra, a telefon és a rádió idejében, a messzeséget kémlelő őrtorony?

Az építőművészet legdíszesebb pozicióit - nem méltatlanul - elfoglaló nagyoknak ilyen tévedései kétségtelenül mentséget jelentenek a nehéz kenyérgondokkal küzdő művészek számára, kik a parancsszerűen megkapott bérkaszárnya-feladatot nem tudták megoldani azon különleges, a budai karakterhez alkalmazkodó módon, amelynek feltételeit, korlátait, törvényeit mind előbb meg kellene állapítani. A tömeglakás - olcsón kielégítendő! - igényeit általános művészi s különleges helyi szempontok szerint rendbeszedni bizonyára igen nehéz. Bizonyára könnyebb feladat villákat, családi házakat építeni a kertes dombokon: hiszen ennek a művészi penzumnak több évezred óta szakadatlan sorban egymást követő ante-aktái vannak. Az új budai villasorok azonban legfeljebb annyival vigasztalóbbak a hegyek képét széttaposó bérháztömböknél, amennyivel egy kertekkel tarkított utca minden körülmények között megnyugtatóbb s a zöld csík, ha egyre sekélyebbre apadó folyam is, csillapító, enyhítő háttér és keret a legszéthúzóbb architektúra számára is. Ahol, nyugat felé, a kertváros-kultúra nem egészen újkeletű, ott - a genfi tó partjától Londonig - ezek a családi házak sokkal kevesebb «egyéniséget» igyekeznek mutatni, mint a budai villák. Az igények, a követelmények körülbelül azonosak s ennek megfelelően kialakul egy konvencionális - de nem üres - elrendezés: hasonló homlokzatok, egyforma arányú ablakok s az egész sornak bizonyos megnyugtató ritmusa. A budai hegyek csupa háziúri és művészi egyéniségről beszélnek, hangosan és diszharmónikusan. Házak színe, tetők formája, bejáratok hangsúlya, sarkok, erkélyek megoldási módja véletlenül sem hasonlít. Ez a villavidék valóságos múzeuma koroknak és stílusoknak, sok jó múzeumi darabbal, még több gyenge töltelékkel. Hiányzik a magasabb-egységre-törekvés, a fegyelem, a művész-szociális érzék, a nagy egésznek az a tisztelete, amely nem nyárspolgári, ellenkezőleg, jellegzetesen művészi vonás. Tudni kell, hogy az egyformán ható külföldi villasoroknak egyes épületei époly kevéssé másolatai egymásnak, mint az egy-ritmusú párisi utcák házai. Anyag, minőség, jólét különbsége helyet ád a művészi egyéniségnek. A ritmus erős kötöttsége azonban kétségtelen. Ezt a szigort átvenni nem volna okvetlenül szükséges. Lazább, szabadabb mérték szerint vett tradiciói azonban megvoltak Budán s kár értük, hogy oly hamar feledésbe mentek. Még a háború előtt, ott volt például a Rózsadombon az a pompás kertnégyszög, melyet, úgy tudom, Scitovszky hercegprímás építtetett. Végigvonult az egész Rózsahegy-utcán, a Zivatar-utcán s a Tudor-utcán, amelynek nevét a Doktor-Gasse-ből fordították le híven s nemrég Buday László-utcára változtatták. Ez a kertnégyszög empire-ízű épületekkel volt, levegősen, benépesítve. Kerek, görög-templom-oszlopos kertiház is volt benne s a felparcellázott telektömb egyik sarkán még áll egy szerényen kedves, régi ház, a másikon egy zömök, toronyszerű épület, emeletén egyetlen, hatalmas félkörvégződésű, zöld zsalugáteres ablakokkal megvilágított teremmel. Talán ünnepi fogadóhelyiség, talán táncterem volt valaha. Ez az épületcsoport, ez a hamisítatlan főúri nyaralómajor - a régi térképen a Rózsadomb egyetlen beépített területe - ez már számottevő műemlék volt a mi viszonyainkhoz, szegénységünkhöz mérve: s ez már megérdemelt volna legalább annyit, hogy rajzban, képben, fotografiában, talán történetében megörökítsék, mielőtt a legtarkább összevisszaságú villák épültek fel parcelláin. Csudálatos, fejtörésre érdemes rejtvény: miért nem ér fel a legsikerültebb is a nyaraló telkén felépült új villák közül a régi, eltűnt, arányban, tömegben, tartózkodó részletmegoldásban egyaránt nemes, igen egyszerű külsejű s mégis nagyúri lakot mutató épületekhez?