Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám

M. Pogány Béla: A nagyevő

Gyűlölet lihegett a levegőben. Belső láz elektromossága rázta a testüket. Gyula, a nagyevő, kihörögte az utolsó szót:

- Beleegyeztek vagy se?!

Kövér és petyhüdt testű anyja, dagadt, fájós lábán elébe vánszorgott, belehajolt az arcába, kapkodva az orra alá hadonászott és hatvan évének minden energiájával rikácsolta:

- Nem és nem! És ha a szemem előtt akasztod föl magad, akkor se!

Visszafordította leányai felé otromba, lógó, ráncos arcát s mint egy szörnyűséges nőnemű demagóg, megrázta dolgos öklét:

- Nem egyezünk bele!

Gyula egyedül állt szemben a családdal: anyjával, három nővérével - mind a három tépett vágyak roncsai - s öccsével, a maflával. Egyedül volt, de ő volt az erősebb. Egyenletesen piros, inkább: véraláfutásos arca egy zord árnyalattal megbíborosodott. Torkán horzsolva örvénylett be a befelé fuldoklott levegő, aztán kiharsonázta a hadüzenetet:

- Akkor elvitetem a dógaimat!

A nők tigrisszeme meghökkenve villant össze, aztán megértve a helyzetet, kórusban énekelték:

- A dógaidat??

Gyula hősiesen megfordult, kicsapta az ajtó két szárnyát s rekedten kiszólt:

- Bejöhetnek!

Két marcona Góliát állított be morogva, rongyosan, borzasan, pálinkásan, csíkos trikóban, csupasz karokkal, melyeken vad izmok feküdtek. Szétnéztek markosan: a bútorok szinte megmozdultak. Az egyiknek kötél lógott a kezében.

Mikor a nők lélekzethez jutottak, sikogatni kezdtek, a bútorokra dobták lankadt testüket, ösztönösen, védelemből.

- Innen egy szöget se viszel el! - sikította az egyik.

- Ez a fénykép az enyém! - szólt Gyula s ormótlan ujjával rábotozott a falra. A két óriás diszkréten mosolygott, de meg se mozdult.

- Ez az ágy is az enyém - vezényelt a férfi. - Azt a szekrényt is leviszik. És ott a ládám.

- Rendőrt hívok! - rikkantott az öregasszony.

- Semmihez hozzá ne nyúljanak! - visított egy leányzó.

De Gyula, igazi csatákban, a világháborúban szerzett kérlelhetetlenséggel dirigált:

- Két szék az enyém, két egyforma... - s mintegy magának magyarázta: - ülni csak kell valamin...

Apró-cseprő tárgyakat nevezett meg. Minden szavára sikoly harsant. Fölcsukló zokogás csördítette bele éles ostorát.

A két atléta csak a kezét tette rá, az ágy már darabokban volt.

Dulakodás támadt. Az emberek kifelé tartottak, a nők beléjük csimpaszkodtak, de ők vitték a nőket is.

Minden darabhoz, amit elhurcoltak, könny, kiáltás és átok tapadt.

Körömszakadtáig kapaszkodtak minden alsónadrágba, lukas cipőbe és kalendáriumba. Fogaik mérgét rácsorgatták a párnákra és körmeikkel végigszakították a dunyhákat.

Hiába volt minden.

Szájatáti lakók kimásztak odvaikból s az ajtó elé gyülekeztek. A gangokról cselédek vihogtak le. A hájáról közismert házmesterné betódult a lakásba. Sokan beleavatkoztak az ügybe. Gyula ide-oda ugrált a zűrzavarban. Majd a hordároknak segített, majd vérbeborult arccal magyarázta igazát egy jobb megjelenésű levélhordónak, majd egy csácsogó néninek ütötte le a kezét, aki hozzányúlt egyik bútorához, hol az anyját tépte le egy szék karimájáról, hol az egyik nővérét vágta földhöz. Mint valami lompos Dreher-ló ügetett a szoba egyik sarkából a másikba. Félelmes nagy orra erélyesen kampósodott bele a levegőbe.

A dobogó és tomboló hercehurcában kitarajosodott a kérlelhetetlen anyai harag vörös bóbitája: rekedtre rikoltott hangja bőséges fölvilágosításokat csóvált a publikum feje fölé:

- Nyolc évig tömtem a gyomrodat... Még a harctérre is utánad küldtem az utolsó falatomat... És a fogságba... Eladtam az aranyláncomat, hogy csak telezabálhasd magad... És most ez a hála... ez a botrány... Azért az utolsó szemétért... Mert nem engedem meg, hogy elvedd... Pár krajcárért akárki megkaphatja... Artistanő!... Ha-ha!... Mulatóhelyi dáma...

- Ereszd el! - üvöltötte Gyula és az egyik lány kezéből kifacsart egy fakó fuszeklit.

- Az én fejemre nem hozol szégyent!... Az én házamba...

Ott harcolt ez a hang a huzavonában, részeg keserűséggel csapkodott a tumultusban, végigszárnyalt a bérház bús falai között, föl az égre, de hiába volt minden. Gyula kiköltözött.

És többé nem is látták viszont. Azonban mindent tudtak róla. Tudták, hogy elvette a szőke szemetet s egy udvari szobába költöztek albérletben; hogy bár a felesége nem szerepel többé a mulatóban, ő továbbra is ott pincérkedett; hogy boldogan élnek s van mit aprítaniok a teába. Tudtak egy csomó intimitást hálószobájuk titkaiból s még azt is kiszimatolták, hogy a szőkének sose lehet gyereke. Értesültek, ha moziba mentek s ha összepöröltek.

Egy időben aztán szüneteltek a tudósítások, mert az ifjú pár egy távolabbi negyedbe költözött. De azért homályos hirek kergetőztek.

A dolgon változtatni nem lehetett. A rémházasság - mondhatták volna: a mésalliance - tényét el kellett fogadniok, csak a haragot ápolták gondosan s hosszú-hosszú kedves estéket töltöttek a gyászos emlékezetű kihurcolkodás részletein való csámcsogással. Még hónapok mulva is tudtak mutogatni kék foltokat a karjukon, hegedések álomszerű nyomait, szőrös szemölcsöket, melyek a küzdelem hevében megsérültek. Bizonyos szavakat és mozdulatokat féktelen magyarázatokkal bűnökké dagasztottak. Enyhületlen átkaikban fantomszerűen fölbukkant a két trikóinges dombos mellkasa.

A fiatalok boldogságának részletei állandó hullámverésre tajtékoztatták megsűrűsödött neheztelésüket.

Az esti lamentálásokhoz kitünő fűszer volt egy-egy vizitelő szomszéd, néném-komámasszony, ócska, rokon, elfelejtett távoli ismerős.

Hát még, amikor a nyár vége felé meghallották, hogy a szőke nőcske megszökött egy olasz fagylaltossal.

A család fellélekzett. Ime, a jóslatuk beteljesedett! Ime, az Isten ujja!

Mit fog most csinálni Gyula? Vissza fog-e térni? Ki akar-e békülni? No hiszen csak az kéne még! Majd megmondják a véleményüket! Majd kiteszik a szűrét!

Különben is elszoktak tőle. Zsarnok volt a családban, mindent magának foglalt le, mindent megevett előlük; ha otthon volt, tele volt tőle a lakás. Erőszakos, önfejű, senki sem elég okos neki, megvetett mindenkit és mindig pénzt kért kölcsön. Mióta elment, csöndesen, nyugodtan élnek, nincsenek veszekedések, több hely jut mindenkire, a jó falatokat most ők eszik meg. Most már maradjon minden úgy, ahogy van, ő akarta így, rendben van.

Az ügy elméletileg be volt fejezve.

Azonban minduntalan megdöbbentő hírek förmedtek a békés szürcsölésekbe. A szerencsétlen ember meglódult a züllés iszapos útján.

Elhanyagolta mesterségét. Összeveszett a lokál tulajdonosával s a pincérekkel. Valaki látta is, hogy véresre verték és kilökték egy éjszaka az őszi sárba.

Állás nélkül lődörgött s látták, hogy gallér és felöltő nélkül, lesoványodva, állt egyszer egy körúti buffet kirakata előtt, egy szélfútta estén.

Apránként eladogatta mindenét, még az ágyát is, és részegeskedni kezdett. Azt is olvasták róla, hogy rendőrökkel verekedett s lecsukták.

Aztán egy darabig valamelyik barátjánál lakott kegyelemkenyéren, sokat éhezett és egy este felakasztotta magát az ablakra, de észrevették és megmentették.

Ekkor már az anyja fel is készült, hogy elmegy hozzá és visszahívja. De a lányok leszedték fejéről a fekete csipkefejkötőt, lehúzták róla a kabátot és megtiltották neki, hogy érte próbáljon menni, jöjjön magától vissza, ha kedve van. Fölidézték minden bűnét s a régi harag és keserűség újra áttörte a gátat. Minden maradt a régiben.

Az ősz is belekanyarodott már a télbe, a hosszú, makacs, hideg esőknek nem volt se vége, se hossza. Az aszfaltok gondozatlan gödreiből soha ki nem száradt a pocsolya.

Mi lett a bitangból? Most már semmit sem tudtak róla.

Lankadatlanul zuhogott a hideg eső s a házak ferde sapkáiról furcsa viháncolással csurogva csapódott a földre. A kanálisok szája hisztériás csuklással nyelte a folyamokat, fuldokolva.

Kietlen este volt már s a fekete utcák kövezetére piszkos aranytócsákat köptek a villanylámpák. Ezeket a sikló sárga foltokat az eszeveszett eső irígykedve szét akarta verni. Hencegő szél pofozkodott a nedves város fölött s lecsapott néha duhajul a sötét kis utcákba. Végigiramodott rajtuk, belefütyült a kapuk alá meg a kéményekbe, beverte a rozoga ablakokat s dühöngve földobbant az égre. Egypárszor bentrekedt meredek világító udvarok csapdájában s kiadta lelkét. És a kimerülhetetlen konok eső egyre nyilazta bele röppenő, csillogó vonalait.

Gyula, zsebre tett kézzel, felöltő nélkül, lődörgött az utcán s a vizes falakhoz lapulva védte, ami menthető. Biciklisapkája, mint valami súlyos lucskos tömeg, nyomta fejét. Ázott kabátja s nadrágja ólomlemezként feküdt rajta. Inge meleg, párázó tapadásától hosszasakat borzongott. Szeretett volna visszamenni anyjához és nővéreihez, de még nem gyűlt föl benne elégséges bátorság. Nem merte végiggondolni a látogatás kimenetelét.

Nagy elszántság feszítette és hajtotta előre, de valami hiányzott még. Ugy látszik, az elhatározás nem elég, kell hozzá még valami hathatós fűtőszer is belül.

Ez volt az, amit keresett s ösztönösen szította magában - kuszáltan villanó bús emlékei nyomán - a keserűséget.

Beomlott arcát beletorzította az éjbe, ahogy a gyötrelmek megrángatták. Orra sarlóján hűvös iróniával porzott az eső, ami csak fokozta bánatát. Orra, ez az arcától mintegy egészen különálló, független mozgásokat végezni látszó testrész, mértéktelenül megnövekedett az utóbbi időben, lehet, hogy azért, mert az arca maga összezsugorodott.

Most belepárologtatta az erőszakos esőbe és a bivalykodó szélbe, fekete szenvedését. Dacosan rángatta sovány vállait s nekitámasztotta támadójának. Csak megerősödött benne ugyanaz az érzés, amellyel viharos életének minden keserűségét fogadta.

De ennyire elhagyatva mintha mégse lett volna sohasem.

Már a feleségét nem is bánta volna, a soha ki nem elégített éhség volt az, ami a romlásba vitte. És soha oly lázas víziók nem ragyogtak föl benne, mint most, azokról a bőséges evésekről, amikben otthon volt része. Ezek a pillanatokig tartó képek kimélyítették elkeseredését. Hülyésre dagadt szemmel eszmélt megkísérelt öngyilkosságára, aztán újabb vigaszt talált a langyos tömött levegőjű csapszékek esti hangulataiban, táncoló rongyok rikoltó hejehujájában.

A szél és az eső, a csavargás alatt, számtalanszor a barátságtalan jelenre ébresztette s helyzete mindig kétségbeejtőbben jelent meg előtte, úgyhogy voltak pillanatok, mikor dühe és halálos levertsége a tehetetlenség könnyeit folyatta arcára. Ilyenkor megszorította zsebében a bicskáját s tudta, hogy haza fog ma menni, de hogy mi lesz ennek a lépésnek a vége, azt még mindig nem merte elintézni gondolatában. De pénzre van szüksége, ennie kell, akármi is fog történni: akár börtönbe kerül, akár fölakasztják - ugyan mit veszít vele! -, annyi szent, hogy ma nem fog éhgyomorral lefeküdni. És hátha minden további nélkül adnak pénzt neki?

Képek hasítottak a lelkébe, jelenetek bokrosodtak elő akkorról, amikor elköltözött az anyjától. Szavak és átkok bugyborékoltak föl benne a multból és alig-alig hitte, hogy ő volt az az erős ember, aki kivágta magát a családi kapcsok közül. Borzongva és utálkozva restelkedett, pedig csakis ezt az érzést akarta legyűrni magában. Ez volt a bökkenő: ugyanazoktól az emberektől csikarni ki pénzt, akiket elrugdosott magától.

De ha másra már nem volt ereje! Újra kezdeni az életét, megpróbálni zöld ágra vergődni - oly távol volt tőle, mint a templom, amelyet elfelejtett. Ő csak azt érezte, hogy lénye legbelső rugója is eltört már, hogy túl van minden próbán, hogy minden ember elhagyta, amint ő is mindenkit elhagyott. Nincs többé föltámadás, nincs menekvés, csak borzalmas dolgok beteljesülése. Igen, borzalmas dolgok fognak beteljesülni, amelyek ellen védekezni nem lehet és nem is érdemes, mert mindennek pusztulni és rothadni kell s az ember legokosabban teszi, ha szép kényelmesen ráhagyja magát s a bús, szennyes habok beleringatják a végső zuhanásba. Mert minden próbálkozás csak torz vigyorba ferdül, mert minden feltápászkodásra rávigyorognak, mert mindenki visszahanyatlik a bús fekete vizek szennyébe. Fújhat a szél s az ázott kabát szíthatja háta melegét, nem lehet semmit sem tenni ellene. Igy van ez megírva s ha enni kell, mert minden áron kell enni, főleg enni, enni kell, akkor meg kell szerezni az ennivalót - ki hogy tudja - néha bicskával.

A szorítástól meleg volt a keze és meleg a bicska érdes tokja. A vére a bicska körül áramlott és keringett, talán a szíve is a bicskában vert.

A kocsmákból vidám patáliák muzsikája rikoltott rája, ahogy elment melettük. Megvidult tőle. Néha megállt s a páracseppes üveg szabad résein bebámulva, jóllakatta vonagló gyomrát távoli szesz képzelt gőzeivel.

A kapujuk előtt megállt s remegve bámulta a beszívó torkot. Egy darabig nagy zenebona vijjogott a lelkében, szerette volna belevágni magát a sárba s kiokádni a lelkét.

Elgyöngült, az éhség láza nedveket préselt a halántékára.

A fűtött szobában a szomszédasszony hallgatta, összekuporodva, Gyula, a nagyevő, történetét. Kéjjel szürcsölgették a teát, amikor beállított közéjük egy hosszú, görbült ember, csillogva csurgó ruhával, lilára fagyott ijesztő orral. Görhes ádámcsutkája idegesen vergődött.

Sikolyok rakétáztak, székek hanyatt dobbantak.

- Gyula!!

Az ember csak állt, előre hajlott fejjel, keserű, megvető ráncokkal, előretolt remegő állal, szúrós, kissé gúnyos nézéssel, mozdulatlanul, a rája dermedt alakok előtt. Lassan kihúzta zsebéből balkezét, felemelte a levegőbe a feje fölé, valami látnoki pózba, jobbjával belemarkolt a másik zsebébe és a szomszédnő felé mozdulva, ráhörögte a megrémült öregasszonyra:

- Most ki innen!!

És a szomszédasszony már ott se volt. Gyula megjelenése imponált. Lebocsátotta kezét és méltóságosan zsebre dugta. Jasszos lépésekkel odament az asztalhoz és azt mondta:

- Jó estét!

A fejével többízben aprókat bólogatott hozzá.

- Gyula! Mi lett belőled!? - zokogta az anyja.

- Hát nem látod? - hencegett Gyula s balkézzel bemutatta magát.

Öccse, a mafla, a sarokban ült a kályha mellett és mosolyogva nézte. A mosolyában üdvözlet csillogott.

- Hogy lesoványodtál! - sikoltott az anyja és egy másik nóta elzokogásába kezdett. - Vénhedt nővérei rémülettel hátráltak a kályha felé.

Gyula elégedetten nézte az anyját.

- Milyen vizes vagy! - énekelte az asszony jóságosan s immár a zokogás harmadik trilláján nyargalt. S negyedszerre már ezt sírta:

- Gyere közelebb a kályhához, melegedj meg, legalább a ruhád száradjon meg.

Gyula hátra lépett egyet, aztán akadozva morogta:

- Kezit csókolom!

Odament az anyjához, megcsókolta a kezét. Ekkor az asszony jajveszékelve ráomlott az ember mellére.

A vénlányok halkan pityeregni kezdtek a kályha körül.

Az öccse nagyot kurjantott:

- Ejha!!

Gyula azonban érzéketlen maradt. Nem vesztette el a fejét. Tudta, miért jött.

- Éhes vagy? Akarsz enni valamit? - jajveszékelt a nő.

Most már Gyula szíve is megdobbant. A térdei remegni kezdtek, mert az éhség egész testét elfogta.

- Igen, nagyon - motyogta kábultan.

- Hamar - kiáltott katonásan az asszony a leányok felé -, van kint négy tojás, csináljatok rántottát!

S ő maga szaladt is már a kopott kredenc felé.

Gyula leült az asztalhoz.

Az asszony pedig fürge csoszogással ide-oda futkosott s kirakott elébe maradéksüteményt, kenyeret, almát, az éléskamrából egy üveg befőttet, egy tányéron vajat, egy csésze kávét, citromot, cukrot, véletlenül talált sajtvéget, egy félpohár zsírt, megmaradt passzírozott krumplit egy kis lábosban, szilvalekvárt egy törött üvegben, két pár virslit, egy hideg kolbászvéget, zsemleprézlit és mindent, mindent, ami megehető és megmozdítható volt a lakásban.

Mindezt villámgyorsan és jó szívvel. A rántottát is hozták már.

Gyula meg se tudott mozdulni a meglepetéstől, a boldogságtól. Valami kimondhatatlan jóleső szédület fogta el, üreges, sápadt arca elhalványult és egy mukk nélkül lefordult, ájultan, a székről.

Amikor a nagy sikoltozásban magához tért, az álla vonaglott és Gyula, a nagyevő, úgy sírt, mint egy gyerek.