Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 1. szám · / · Kassák Lajos: Angyalföld

Kassák Lajos: Angyalföld
(REGÉNY)
35.

Két napja, hogy kinyitották előtte a kapukat, negyvennyolc órája él kint a levegőn és világosságban s még mindig nem találta meg azt a pontot, ahol nyugodtan megállhatna, ahol a keskeny, hosszú ágyban legalább néhány órára kipihenhetné magát. Kétesztendei raboskodás után, mintha egyszerre fölemelték volna a levegőbe s aztán, mintha minden támaszték, egyetlen szalmaszál nélkül ott felejtették volna az ég és föld között. Ó, milyen szomorú, hogy az embernek semmiben sincsen szabad választási lehetősége. Ha ő most választhatna lármás, fölkevert utcák és a börtöncella rothasztó csöndje között, bizonyára az utóbbit választaná. Már egészen otthonosan érezte magát a megvakult falak között, pénz és asszonygondok nélkül hálót szőtt a fűtött munkateremben, vén csavargók és csodálatoskezű tolvajok között s éjszakánkint feküdt a priccsen, amit két darabból toldott össze magának. Hanyatt feküdt, arccal a plafond felé s a gyászos boltozat kinyílott ilyenkor, lehet, hogy kint borús, mennydörgős éjszaka volt, innen azonban látni lehetett a kék, tiszta eget a Tejúttal s a Nagymedvével a horizonton.

Dolgok, történések s az érintetlen csillagok forgása az emlékezés kútjában vagy a fantázia zsinórján, akár a gyöngyök.

Ami elmult, az mindig jobb, mint ami jelen van. Most csak a hideget és az éhséget érzi, mintha két fenevad szorongatná, az egyik kivülről, a másik belülről. S ezek elől a vadállatok elől el sem lehet bújni, nem lehet őket a rács mögé csukni, a levegőben vannak ők benne, az időben. Az ember csatangol az utcákon s ők vonítanak és üvöltenek. Dögölj meg, dögölj meg, hallatszik mindenfelől, mintha bizony csak egy kis árkon kellene átugrani s az ember ott van a túlsó parton. És egyáltalában nem jobb-e élni, ha mindjárt a szemétdombon is? Mikor a rendőrök bevitték, azt hitte, elérkezett a végső leszámolás órája. Az ördögöt! Csak éppen nem úgy volt ezentul, mint ezelőtt. Lehúzták róla szép, fekete ruháját, ócska, vászonrongyokat akasztottak rá, a zubbony újjai csak a könyökéig értek, a nadrágszáraiból pedig kimaradtak a térdei. A csúnya szőrös lábszárai csoszogtak a szalmapapucsokban s a többiek, akik törpék és elszántak voltak, ha találkoztak vele, boldogan rávigyorogtak.

De mindez hol van az óráktól, amik most harapnak bele? Elment a lakásra, ahonnan a rendőrök bekísérték, idegenek laknak a két szép szobában, kifényesített bútorok között, tükrökkel a falakon s játszó gyerekekkel, akik ijedten bámultak rá, mikor a küszöbön megjelent.

- Valamikor itt laktam - mondta -, aztán elutaztam s most a barátaimat keresem.

Valami cselédféle állt előtte, alig tudott szóhoz jutni az ijedelemtől. Aztán úgy tett, mintha töprengve, valami régmult dolgokra gondolna vissza s egyszerre felkiáltott.

- Áh, áh! Emlékszem már, - odament az ajtóhoz, kinyitotta az ember előtt, mint aki egy szót sem akar többé beszélni vele.

- Nem tudja, hol laknak a barátaim?

Az ajtó becsapódott az orra előtt. Az oldalrámán vörösréz táblácskába valami név volt belevésve, de olyan cifra betűkkel, hogy el sem tudta olvasni őket. S a lépcsők s a kapubejárat is egészen más volt. Minden, ami volt, már csak az ő emlékezetében él. Az egész negyed megváltoztatta a képét, új, nagy bérkaszárnyák épültek, a régieket megfésülték és megborotválták, a sarkokon új kocsmák nyiltak s a boltok egészen nagyvárosiasan olajfestékkel festették meg a címtábláikat. Akárha idegen világba tévedt volna. Csak éjszaka a menhelyen tudott kissé megnyugodni. Az első éjjel. De a második éjjel már itt sem találta a helyét. Nem fért el az ágyon, ülve szunyókált, hol úgy, hogy a lábai ájultan lelógtak, hol meg úgy, hogy azokat is felhúzta maga mellé a szalmára, s ilyenkor nyöszörögve összezsugorodott, mint a csiga a házában.

Reggelre fáradtabb volt, mint mikor este bement a menhelyre. Ha nem lenne ilyen dermesztő hideg, bizonyára kinyújtózkodna most, hogy a tenyereivel megtapogathatná a kihült, kormos eget. Kezeit belefurta a zsebeibe s felhúzott, hegyes vállakkal, fején a vacak cilinderrel csak állt a kapuban tehetetlenül, mint akit elvarázsoltak.

- Talán nem jól aludt az úr, hogy ilyen komiszul tetszik kinézni? - kérdezte tőle egy öreg csavargó, akinek meleg pipa lógott ki a szájából és egy ócska bőrbekecsbe volt behúzva a nyaka. - Bizony, uracskám, mi olyanok vagyunk, mint a jóisten verebei, beletúrunk a szemétbe, aztán szép csöndben megfagyunk. Egy ilyen szép, rossz cilinder nem sokat ér errefelé.

A hosszú ember, mint valami létra tetejéről nézett le az öregre:

- Megfagyunk - mondta csak úgy a fogai között, nehogy sok meleg levegő szökjön meg belőle a nyitott száján át.

Az öreg kajánul fölvigyorgott hozzá:

- De én ezt jól kihalásztam magamnak! Mi? - s kissé megvetette a vállát, hogy látni lehessen, a bekecséről beszél.

- El voltam utazva és sajnos, ilyen rosszkor érkeztem meg ebbe a városba.

- Hm. Azt hittem, hogy az úr az a bizonyos hosszú úr, akit néhány esztendővel ezelőtt leültettek valamilyen dolgok miatt. Úgy, hát tévedtem volna. Mi?

A másik nem magyarázkodott. Az emlékek mélyen élnek az emberekben s őrá is mindenki emlékszik. Az emlékező világ előtt csak ő csukhatja be a szemeit s ha szerencséje van, így becsukott szemmel nekimegy valami alkalmatosságnak, összelapul, aztán mindennek vége.

- Azért ha az úrnak lennék, még sem tenném így tönkre a szép életemet - szólalt meg az öreg újból. - Az ilyen derék figura még a csontjaiban is aranyat hord.

Már menés közben voltak, megálltak s vizsgálódón bámulták egymást.

- Hány méter az úr?... No hát, én mondom, jó pénzért eladom a csontjait, ha maga is beleegyezik. Semmi az egész, csak akkor köll szállítani a dolgot, ha már szépen megdöglött az úr.

- Nem értem, mit beszél - mondta a másik. - Még azt sem gondolhatom, hogy be van rugva, hiszen abban a tetves veremben még vízhez sem jut hozzá az ember. Egyáltalában nem értem.

- Már pedig én olyan világosan beszélek, öcsém, mint a kinyilatkoztatás. Eladjuk ezeket a szép, vacak csontjaidat és lesz pénzed és nekem is jut valami kevés.

A hosszú ember megint megállott.

- Beszéljen világosabban - s a hangja remegett, sőt a kezei is és a lábai is remegtek valamiért, valami homályos, irtóztató sejtelemtől. A nyakát még jobban behúzta a vállai közé s nézte a másikat, mint valami nagy buta madár.

- Van nekem egy becsületes komám, aki altiszt az egyetemi múzeumban s azzal meg tudnám csinálni, hogy vegye meg a csontjaidat a múzeum részére. Az urak kaphatók az ilyen bolondságra s ő nagyon bent van az uraknál.

- Ki hinne az ilyesmiben?

- Én hiszek, mert én már elszereztem egy zongoraverklis fejét a múzeumi uraknak. Pedig az semmi se volt. Azért tetszett meg nekik, mert egyetlen szál haj sem volt azon a tökön, pedig már ötvenéves is elmúlt a gazdája. Több mint száz koronát adtak érte s csak halála után vágják le róla. A pénzből megcsináltatta a verklijét s még most is él, igaz, hogy egy kicsit megkergült azóta. Éjjel-nappal kesereg, hogy eladta a fejét, de hát az ilyen mániája is csak egy bolondnak lehet.

A másik egy pillanatra lehúnyta a szemeit s már látta is a tökfejű verklist, amint ott áll a ládája előtt, forgatja a kurblit és sűrű, nagy könnyek peregnek a szemeiből. A háttérben két szörnyű alak, csillogó éleikkel két bárdot köszörül össze egymással.

- Szóljak hát, vagy ne szóljak a komámnak? - kérdezte az öreg és olyan gúnyosan és fölényesen hunyorgott az elkábúlt emberre, hogy az tehetetlenül megadta magát.

- Ha adsz valami előleget, akkor megmondom, hova szokott járni a komám esténkint és kész a bolt.

A hosszú ember egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy eladja a csontjait... de hátha majd egyszer. Hogy megszabaduljon az öregtől, adott neki néhány fillért, az megmondta a komája címét s aztán szétváltak. Micsoda befektetés! De ki tudja, láthatatlan szekereiken mit vontatnak errefelé a napok. A kis pénz, amit a szabadulásakor magával hozott, elpárolog, mint a kámfor s ő akkor ott áll majd a barlang szájánál s csak két választása lesz, vagy bedobja magát a semmibe, vagy pedig eladja a csontjait az öreg csavargó komájának. Már is él benne a sejtés, hogy az utóbbit fogja megtenni.

Kilenc óra volt, a villamosok üresen szaladtak a síneken, szeretett volna fölkapaszkodni, leülni az egyik pad sarkába az ablakhoz. Emlékszik rá, mintha ringatnák az embert, nyugodtan pihen s a megőrült utcák beleszaladnak a szemeibe, a magas házak a bezárt ablakokkal és a kivágott kapukkal s a kúsza embersorokkal a falak mögött. Hol lehet most a szőke lány, akit ő a reménység kék szalagján kivitt a vásárra s hol van az a megnyomorított ember a fáradt, vizenyős szemeivel?

Az egyik utcasarkon állt s most egy fiatalember jött vele szembe, mintha már találkozott volna vele, megrezzent s még tétovázott, köszönjön-e neki. De a következő pillanatban a másik már megemelte a kalapját s mosolyogva elsietett mellette.

- Honnan ismerem? - töprengett s egy zökkenővel átestek a gondolatai a börtönesztendőkön, egy öreg bérkaszárnyára emlékezett, egy nagyorrú öregasszonyra, gyerekekre, akik a folyosó rácsai között hervadoztak. Utána akart szólni az embernek, de az megnyújtott lépésekkel már messze sietett tőle.

Miklós befordult a sarkon. Emlékezésével már ő is behálózta a hosszú embert, de a következő pillanatban el is veszítette. Mintha menekült volna, valahonnan vagy valahová. Jöttek-mentek körülötte az emberek, a gyárakban dolgoztak, a levegő köhögtetően tele volt köddel és füsttel. Az egyik barna villamos hátulján két gyerek kapaszkodott, veszedelmes helyzetben, mint két ringatózó fürt a légfék csövein. A gyerekkorára gondolt, ami tisztán és zökkenők nélkül mult el fölötte. Soha sem kapaszkodott a kocsikra és villamosokra, soha sem ébredt föl benne a virtus, hogy nekifeküdjön a folyó átúszásának, szerette az életet és soha nem játszott a halállal. És most sem élnek benne a kalandos vágyak, a szigorú logika embere, leméri, hogy honnan közelíthetők meg a dolgok a legkönnyebben, de azért soha nem húzódik vissza a komoly, felelősségteljes tettek elől. Bizonyára, ha döntő szava lett volna a fuvarossztrájknál, egészen máskép végződött volna a dolog. Gondol a társaira és úgy látja, hogy azok mind vagy meggyávulnak, az utolsó pillanatban, vagy elvakult indulattal nekimennek a falnak. Ő átértette, hogy itt a harcban vasakaratúnak és szigorú fejűnek kell lenni. Nem szabad hagynia magát az embernek, hogy az ellenfél akár jobbra, akár balra beugrassa. A modern munkásmozgalom vezetőinek olyanoknak kell lenniök, mint a hadvezéreknek, mintegy gazdasági és politikai térképpel a kezükben kell dolgozniok.

Fölment egészen a pályaudvarig, a tér közepén, mint valami szigeten, megállt néhány pillanatra, csakúgy tettetett közömbösséggel körülnézelődött. Már menet közben is hátra-hátra nézett s jól megvizsgálta a mellette elhaladó embereket. Tudta, hogy a sztrájkolók és a sztrájk vezetői közül többeket letartóztatott a rendőrség s valószínű, hogy ő utána is utána eresztették a detektíveket. Most ezek után a kajmósbotos, keménykalapos figurák után szimatolt. Nem találta meg őket a loholó emberek között, megindult visszafelé, aztán az első mellékutcán a folyó felé kanyarodott. Időnként megint hátra leselkedett, de semmi gyanúsat nem vett észre.

A szürke, elhagyott parton sietett kifelé. Tegnap ilyenkor néhány napra való eledelt vitt ki Vargának, okos óvatosságból ma nem is szabadna mutatkoznia ezen a vidéken. De mégis lehetetlen, hogy napokig magára hagyják a bujdosó embert, távol a családjától és barátaitól, mint akit kiközösítettek a társadalomból. Már látta a csöndesen alvó fatelepet, meglassította a lépteit, hátha most kukkan elő valahonnan egy kémkedő, elveszejtő szempár.

Senki.

A víz gyorsan és kék pikkelyek alatt rohan lefelé, csillog a hideg napsütésben, mintha vékony acéllapokkal lenne beborítva. Átlátni a lehervadt szigetre, fekete varjú-csapatok felhőznek a kopasz fák fölött, áthallatszik a rekedt károgásuk. A malmok kéményei nehéz, szürke felhőkkel emelkednek az ég felé. Két vaskutya utazik ide-oda a hullámzó drótkötélpályán a magasban.

Miklós már ott áll a fatelep palánkja előtt, átleselkedik a réseken, de nem látni az őrt, aki beeresztené a telepre. Még vár kicsit, aztán megzörgeti a palánkot.

Bundába csavart, öreg paraszt ember nyitja ki a kaput.

- Ne mászkáljatok annyit, a fene a dolgotokat, még a rendőrség kezére adtok engem is - alig hallhatóan mormog, a lapos, szűk szemei alig pislognak, mintha csak most kelt volna ki a fészkéből. - Eridj no, eridj!

Varga, maga alá húzott lábakkal ott ült egy láda tetején, a meleg pléhkályha előtt.

- Szervusz - mondták és mosolyogtak és keményen megrázták egymás kezét.

- Hogy vagy?

- Jól - felelte a másik s még mindig mosolygott a sovány, beszőrösödött képével. - Mi újság kint? Mi van a diákokkal?

Az öreg is visszajött már a kamrába, Miklós nem merte elmondani előtte az újságjait, szinte érthetetlenül beszélt össze-vissza.

- Csak mondd - bíztatta a másik. - Az öreg előtt elmondhatsz mindent, ő nincs ellenünk.

- Miattam csak beszéljetek - szólt közbe az öreg. - Nem hallok én semmit ezekből a bolondságokból - s hogy mutassa, mennyire semmi köze a dolgokhoz, arccal befordult a sarokba és szunyókálni kezdett. - Vén ló vagyok én már, miattam az egész világot felfordíthatjátok.

- Itt volt a feleségem, s látod milyen nagyszerű lélek ez az asszony. Nem sírt és nem szitkozódott. Azt mondta: - maradj csak nyugodtan, nehogy elcsipjenek azok a kopók. Én megértem a te természeted és a gyerekek is jól vannak.

Miklós szemben ült a másik emberrel, térdeire támaszkodottan hallgatott. Gondolatok és érzések áradtak benne, nem találta a szavakat, hogy kibeszélje magát. Mondani akart valamit, ami nem is tartozott a témához, de ami égetően él benne s amiről beszélnie kell, hogy megkönnyebbüljön és megerősödjön a saját kimondott szavaitól. De már megint a másik kezdte:

- Akik megsebesültek, azok majd csak meggyógyulnak, de mi lesz a letartóztatott diákokkal? Még egészen gyerekek, kizárják őket az iskolából s ezzel az egész életüket keresztbe törik, mint valami gyönge facsemetét. Mi soha sem tudnánk ilyen embertelenek lenni velük szemben. Mi nem az ő vesztüket, hanem a magunk megbecsülését akarjuk kiharcolni.

- Az mindegy - mondta Miklós. Ajkai közül önkéntelenül jöttek ki a szavak, hiszen egészen másról akart beszélni. - Ők abba sohasem fognak belenyugodni, hogy mi is előbbre jussunk az életben. Két front áll szemben egymással s ha mi győzünk, ez azt jelenti, hogy ők legyőzettek. Egyszer bizony le fogjuk tiporni őket.

Nem kellett, hogy valamiről is meggyőzzék egymást. Más-más indulatokkal és más-más tempóban egy cél felé haladtak s csak jelentéktelen részletek lehettek azok, amiben különböztek.

- Igen, utoljára mégis mi fogunk győzni...

Miklós már nem tudta megtartani magát a témánál, átmenet nélkül kérdezte:

- Mit szólnál ahhoz, ha megnősülnék?

A másik nem válaszolt.

- Belebolondultam egy lányba és nagyon nyugtalanít, ha nem lehetek vele állandóan. Már túl vagyok a második sorozáson, mit gyötörje magát tovább az ember.

A másik hunyorítva nézett rá, pödörgette a bajuszát s a gubancos szakállában játszott az ujjaival.

- Hm - mondta végül. - Megnősülsz s aztán az asszony elvisz közülünk. Megint kevesebben leszünk eggyel. És ők kettővel többen lesznek. Ezért csinálta okosan a keresztény egyház, hogy a papjait eltiltotta a házasságtól.

- Nem bízol bennem? Azt akarod, hogy tagadjam meg az érzéseimet? De hát miben bízzam akkor, ha sajátmagamban sem bízhatom...

Varga gondolkodón a föld felé bólogatott:

- Nehéz kérdés. Életünk egyik legnehezebb kérdése. Ha megtagadjuk ezeket az érzéseinket, akkor talán öngyilkosságba visznek a tépelődéseink, ha pedig engedelmeskedünk ezeknek az érzéseinknek és hűek akarunk maradni multunkhoz, akkor tönkreteszünk egy asszonyt, aki szeret bennünket és egy csomó gyereket hozunk a világra, akik minden bajukért jogosan bennünket átkozhatnak.

Miklós megkeményedetten mondta:

- Én vállalom az utóbbit.

A másik ember barátságosan előre nyújtotta a kezét:

- Valamennyien eljutunk egyszer ehhez a keresztúthoz s vagy az egyik, vagy a másik irányt vállalnunk kell.

- Derék lány. Ha majd kijöhetsz ebből a lyukból, megmutatom. Szépen hegedül és olyan szépen beszél hozzám, mintha a mellében is hegedűk lennének. Meglátod, semmi bajunk nem lesz vele.

Elváltak. Az öreg csősz kikísérte Miklóst s az ajtót hangtalanul bereteszelte mögötte.

Nem is szóltak egymáshoz.

Közben a fiatalembernek mintha szárnyai nőttek volna, siető lábaival alig érezte a földet.

A rakodó parton dolgoztak a daruk és a kirakodó munkások. Szenet hordtak föl egy uszályhajó gyomrából, a hullámok tajtékosan összetörtek a mélyben s a meredek deszkapadlón előredűlt tartással jöttek föl az emberek a nehéz szeneskosarak alatt.

(Vége köv.)