Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 1. szám · / · Kassák Lajos: Angyalföld

Kassák Lajos: Angyalföld
(REGÉNY)
33.

Október volt. Szelekkel és korai ködökkel jött az ősz. Délelőtt kilencig, tízig nedves, sűrű takarók feküdtek a város fölött s csak későn dél felé sárgállott át a nap az egyhangú szürke égen. Hideg és fénytelen volt ez a nap s akár egy óriási réztányér úszott a magasban. A gyárak kéményei fekete, nehéz füstöt pipáltak az ég alatt, a füst tömör oszlopokban emelkedett fölfelé, aztán fantasztikus figurákba bomlott, eloszlott az égen és betakarta a napot és világosságot. Az emberek fázósan jöttek-mentek az utcákon, a töltéseken és a villamossinek mentén dolgozó munkások, hogy védekezzenek a nedves hideg ellen, nagy lendületekkel dolgoztak, a munkanélküliek dércsípetten álldogáltak a gyárkapuk előtt, akiknek pénzük volt, behúzódtak a megáporodott kocsmákba.

Esténként üresek voltak az utcák, az emberek vagy otthon maradtak, vagy elvesztek a lebujokban, vagy összegyűltek az egyletekben, egymás közt vitatkozni, tanulni a diákok által rendezett szemináriumokban és táncolni a vasárnapi kedélyes esték műsorai után.

Miklós, ha némi szabadidőhöz jutott, esténként szintén besietett az egyletbe. Az utóbbi időben már alig is tartózkodott valamit odahaza. Sofőr volt egy szeszélyes kedvű, sokat utazgató uraságnál, jól keresett, szép ruhákban járt, de alig maradt ideje ahhoz, hogy a saját életét is élhesse. Rendszeresen csak minden második vasárnap este volt kimenője, ilyenkor civilbe öltözött, fekete ruhát vett fel, puha csokornyakkendőt kötött a magas gallérjára s bement az egyletbe. Komoly és képzett fiatal munkás volt, megbecsüléssel néztek rá a társai, minden problematikus kérdésnél szóhoz engedték és kíváncsiak voltak a véleményére. Beválasztották a bizottságokba is és ő mindig a baloldalt képviselte. Varga, mintha csak összenőtt volna vele, mindig ott kísértett az oldalán. A fiatalember meghallgatta, de ha vitára került a sor, akkor mindig az ő nyugodt, meggondolt szavaival adta le a véleményét. Nem vadította el és nem keserítette el még az élet, nem tagadta meg a fiatalságát s a műsoros esték után, ha megszólalt a zene, nem akarta lekötözni a lábait, amik ilyenkor mozgásba és ugrálásba kívánkoztak. Eleven jókedvvel beállt a táncosok közé.

Egymás hegyén-hátán mozgott és hullámzott a fiatalság. A lányok, akik egész nap a gyárakban és műhelyekben dolgoztak, vagy heteken át az anyjuk árnyékában gubbasztottak, most kiléptek a hétköznapok kereteiből, fodros ruhákban, kifésült hajakkal, mint valami óriási bábuk forogtak a kifényesített padlón. S az oldalukon feketébe öltözött fiatalemberek ügyeskedtek, kérges tenyerükkel átfogták a lányok derekát s így a ruhákon át lefojtott éhséggel vágyakoztak a meleg testek után. A zenészek a kis színpad mélyedésében játszottak, nyűtték a szerszámaikat s alig maradt egy pillanat a részükre, hogy új erőt gyűjtsenek a további munkához.

- Hogy volt! Újra! Hogy volt!

A lányok kissé beledöntötték magukat a legények karjaiba, a szivük dobolt a fölzaklatott érzelmektől és kacagtak és ők is kiabáltak a zenészek felé.

Körben, a négy fal körül öregedő munkásanyák üldögéltek puha nádszékeken. A fejüket fáradhatatlan kíváncsisággal előredugták, hogy láthassák élő lányaik játékait, örömök és bizakodások világítottak a szemeikben s elszórakozottan malmoztak az ölükbeejtett kezeikkel.

- Ó, milyen csinos kis pár az ott középen.

- Az én Mariska lányom az. Jó lányka, nincsen nekem azzal semmi bajom.

- Hadd játsszanak csak, ki tudja, hogy hol éri őket a szerencse. Az én lányom az a csipkegalléros ott. Nem is tudom, hogy mit mondjak még róla. Másfél éve udvarol már neki az a szőke mamlasz, nem mondom én, hogy nem jó ember, de mit kerülgeti úgy a dolgot, mintha forró volna neki.

- Egészen máskép van ez most, mint a mi időnkben volt.

- Tessék elhinni, az én uram két hónapig se udvarolt nekem. Azt mondta: szeretlek, hát megkérlek, hogy légy a feleségem. S tessék elhinni, hogy nem jártam vele rosszul.

- Mért ne hinném. Ha őszinte akarok lenni, bizony én se mondhatok semmit az uramról. Bárcsak a lányom olyan embert kapna. De a mostani fiatalság olyan, mintha megzavarodott volna valamitől.

Így beszélgettek az anyák sorban a falak alatt, dicsekedtek saját sorsukkal és ravasz kis ügyeskedésekkel puhatolóztak a másik titkai után. S amint a fiatalok forogtak és toporzékoltak a terem közepén, ők tele kétségekkel és jóreményekkel úgy várakoztak a lányok szerencséjére, mint ahogyan a kofák várakoznak a piactereken, hogy valami bekötött szemű vevőt küldjön hozzájuk az Isten. Kiszemeltek maguknak egyet-egyet a fiatalemberek közül, figyelemmel kísérték minden mozdulatát és kétségbeestek azon is, ha a fiatalember kissé vakmerőbben magához szorította a lányt.

De a fiatalemberek általában óvatosak voltak. Meggondoltan tartották magukat. Játszottak a lányokkal, hacsak lehetett, magukhoz szorították őket, átsétáltak velük a szomszéd szobákba, de ameddig csak lehetett, nem kerültek az anyák szemei elé. És csoportokba verődtek s a lányok közül így szemelgették ki maguknak a legkedvükrevalóbbat. Miklós is ott állt egyik ajtófának dűlten s egy szőke, gömbölyű lány mozdulatait kísérgette és mérlegelte a tekintetével. Már hetek óta figyelte azt a lányt, már táncolt is vele, határozottan tetszett neki. Valósággal leselkedett utána, hogy kivel és hányszor táncol az. Köze van-e már valakihez komolyabban. Nekibátorodott és újra fölkérte a táncra. A lány kedvesen mosolygott rá s mikor táncolni kezdtek, szinte súlytalanul röpködött a karjaiban. A zenészek szakadatlanul játszottak s ők hullámzó ritmussal keringőztek a teremben körbe-körbe. Miklós majdnem egy fejjel magasabb volt a lánynál, forgás közben szorosan a mellére ölelte s ilyenkor úgy vélte, hogy lábaik elváltak a földtől, erdők és mezők fölött szállnak így kettesben. A könnyű ruhák alatt érezte a lány puha, meleg testét s érezte, hogy olyan édes tejszaga van, mint az ártatlan, csecsszopós gyerekeknek.

- Nem fáradt még? - kérdezte, de csak ezért, hogy valamiképpen megszólalhasson a hosszú, szédítő forgások után.

- Dehogy! - felelte a másik és föltekintett rá s a szemei mélyek és fényesek voltak. - Szeretek táncolni, a zene egészen átváltoztat engem.

És most tánc közben is beszélgettek tovább. A komoly fiatalember újra visszakamaszosodott az esetlen tréfákhoz s a lány kuncogott és nevetgélt, mintha csiklandozták volna. Pillanatokra egészen megfeledkezett magáról. Ha elforogtak az anyja előtt, látta, hogy az boldog hunyorgással őrködik felette, szeretett volna odaugrani hozzá, hogy megcsókolja, de akkor ki kellett volna lépnie a párja karjaiból, pedig ő most így nagyon jól érezte magát, mintha levegőben hintázta volna őt a fiatalember, nevetés lobogott ki az ajkai közül, fölkiáltott és a zenészek felé csettintett az ujjaival.

De minden úton találkozunk kapukkal, amik egyszer becsukódnak előttünk.

A zenészek letették a szerszámaikat, kint már hajnalodott. Miklós karonfogva elkísérte a lányt az anyjához. Az asszony szintén szőke volt és kövéren ült a széken. Úgy fogadta a fiatalembert, mintha saját gyereke lenne, tenyerébe fogta a kezét s szinte hálálkodó örömmel megpaskolta azt. Miklós érezte, hogy a szomszédasszonyok is kíváncsian ráemelik a tekintetüket, félszeg mosolygással úgy állt előttük, mint aki védtelenül ki van szolgáltatva.

- Láttuk, hogy milyen jól mulatott a Rózsika - mondta az egyik asszony és jelentősen pislogott a szemeivel. - A fiatalúr jól táncol s hiába, az tetszik a lányoknak, ha valaki foglalkozni tud velük.

A lány talán túlkomolyan vette az asszony kotyogását, az egyik vállát fölrántotta, mint aki megsértődött:

- Nagyon téved a néni, ha azt hiszi.

- Ó, az én Rózsikám már komoly nagylány, nem kell már őneki, hogy valaki gyámolítsa - szólt közbe az anya is. Begyesen kiegyenesedett a széken és bólogatott a fejével, mintha ezzel is súlyt akarna adni a szavainak. Aztán kinyitotta a retiküljét, egy kis papírzacskót vett elő, amiben savanykás, színes cukrok voltak. Egy szemet adott belőle a lányának, aztán az egészet odatartotta a fiatalember elé: - Tessék venni belőle! Nem valami finom, de jó hűsítő íze van.

Miklós is vett a cukorból s így álldogálva a lány mellett a csoport előtt, egy ideig még beszélgettek tarka össze-vissza szavakban.

- Ha ideje lesz, látogasson meg bennünket - invitálta az anya búcsúzás közben. - Rózsika hegedülni szokott esténként, gyönyörűen játszik. Igaz-e, Rózsika?

A lány pironkodón tiltakozott:

- Szó sincs róla, alig tudok valamit. De a Mama szeret mindent eltúlozni.

Miklós mosolyogva nézte a lányt, szeretett volna kicsit heccelődni vele, mondani neki valamit, amitől az még jobban elpirul. A gyöngebőrű arca olyan volt most, mintha vörös lámpákkal világították volna át belülről.

- Elhiszem. Én mindent elhiszek magának, de azért szeretném meghallgatni, ha megengedné.

Így beszélgetve, incselkedve egymással, észre sem vették, hogy már kint járnak az utcán. Ólomszürke ködben láboltak. Valahonnan egy csengő vékony hangját lehetett hallani, a csilingelés erősödött, a kék-fehér tejeskocsi szaladt kifelé az útközépen. De csak a ló sötét árnyékát lehetett látni a ködben, mint valami úszó foltot a víz alatt.

Hat órát harangoztak a toronyban, a hangok tompa zúgással kóvályogtak a magasban.

A kapu előtt elváltak s Miklós most annyira megbátorodott, hogy a lány kezét félre nem érthető érzéssel megszorította. S most érezte, hogy a lány is megszorítja az ő kezét. Pillanatokig tartott ez, miközben az anya szakadatlanul beszélt és ki-kinevetett a ködből, mint valami óriási pulyka.

Miklós egyedül ment tovább, könnyűnek és boldognak érezte magát. Színek és lendületek éltek benne, amiket így még sohasem érzett magában. És nem bajlódott vele, hogy megkeresse ezeknek az értelmét. Kigombolt felöltővel ment szembe a nedves széllel. Fülei még tele voltak a hegedűk cincogásával, nóták csavarodtak a nyelvére, fütyörészni kezdett. Egy-egy emberrel találkozott útközben, ezek a sötét, összehúzott figurák már munkába siettek. Milyen jó is, hogy neki csak ebéd után kell a gazdájánál jelentkeznie.

Az anyja még aludt, mikor hazaért. Lábhegyen mozgott s anélkül, hogy az alvó észrevette volna, bebujt az ágyba. Néhány pillanat múlva már el is aludt. Már lefekvés előtt is úgy érezte, mintha egy induló hajóra szállna föl s most csakugyan ezen a képzelt hajón van, kint a szabad tengeren, ég és víz van körülötte, a hajó orrában ül s föltámasztott állal néz bele a végtelen kékségbe. S most észreveszi, hogy ugyanúgy, mint ahogyan azt egy Tolsztoj-legendában olvasta: három szakállas öregember jön felé a hullámokon száraz lábbal s kibontott köpenyegben s az ősz hajukat fölfújja a szél, akárha glória lenne az öregek feje körül. Már egész közel voltak a hajóhoz, mikor a kapitány észrevette őket, elfordította a kormánykereket s ők most beleszaladtak valami sötét, feneketlen mélységbe. Egész testével megrázkódott, egy pillanatra fölriadt, de aztán megint tovább ringatóztak s még sokáig hallotta, hogy a három öreg ott áll a sötétség peremén és szomorú, fájdalmas dalokat énekelnek.

Világos dél volt, mikor anyja fölébresztette.

- Kelj föl, Pipike, kelj föl! - hallotta valahonnan távolról a szelíd ébresztgető szavakat. S aztán hallotta, hogy az ajtó becsukódik, az anyja kint dolgozik valamit és énekel:

Duna partján faragnak az ácsok,
Idehallik a fejszecsapásuk.
Eredj, kislány, kérdezd meg az ácsot,
Ad-e csókért egy kötény forgácsot.

A hangok beszűrődtek az ajtón, Miklós félálomban még látta, hogy szárnyaik vannak ezeknek a hangoknak, nagy fehér szárnyaik s ott lebegnek fölötte, könnyű, langyos szellővel símogatják az arcát.

Eredj, kislány, kérdezd meg az ácsot,
Ad-e csókért egy kötény forgácsot.

- Mama! - Mikor hazajött, úgy határozott, hogy a táncos estéről semmit sem szól az anyjának, most azonban beszélni, kérdezgetni akart tőle és dicsekedni akart előtte. - Győjjön be, Mama, egy pillanatra!

Az anya bejött az ajtón, kíváncsi és derűs volt az ábrázata, vörös, kimosott kezeit nagy mozdulatokkal törülgette a kötényébe.

- No? - kérdezte és nevetett.

- Jó kedve van! - mondta Miklós. - Nem is tudtam, hogy maga énekelni is szokott. Milyen szép fiatalos a hangja.

Közben leszállt az ágyról, nyujtózkodott és ásított, mint valami oroszlán. Aztán beszélt össze-vissza mindenről s nem csodálkozott el rajta, hogy az anyja értelmetlen kíváncsisággal csak áll előtte s megadó türelemmel mosolyog rá. Előbbre jött a szobában s mint valami gondtalan kamasz, félcombjával ráült az asztal sarkára.

- Hát mégis elhatároztam, Mama, hogy megnősülök.

- Úgy. És azt hiszed te, hogy a feleségednél is így ülhetsz majd az asztal sarkán? Ráérsz te még erre a lépésre, hiszen még a bajusz is alig nőtt ki az orrod alatt.

- No, azt nem hinném! - felelte nevetve s közben leszállt az asztalról s most a két kezével kétfelé pödörte a bajszát. - Éppen ebbe szerelmesek a lányok.

Az anya nem vette komolyan, amit a fia beszélt, tréfálkozón kötekedett vele, Ki-be járt a szobából a konyhába s amíg a fia öltözött, ő az ebédet készítette s anélkül, hogy észrevette volna, lassan lecsöndesedett a kedve s egyre csípősebbek lettek a kérdései és szűkszavúbbak a válaszai. Valahonnan messziről csengett most vissza hozzá a fia előbbi beszéde s egyre nehezülőbb súllyal megülepedett benne a bizonytalanság és a szomorúság érzése.

Mikor a fia elment, megcsókolta és ő is visszacsókolta. Hogy mért történt most ez így, nem tudta. Az ilyen érzelgős búcsúzkodások nem voltak szokásban náluk. Miklós valószinűleg csak játszott s ő most magyarázni kezdte magának ezt a játékot, mintha egy pamutgombolyagot bontana le, meg akarta érteni a történteket s egyre jobban összebogozta az értelem szálait.

Ott ült az asztalnál az étel maradványai között, a kanál még a kezében volt, hallotta, hogy kint a konyhában forr a mosogatóvíz, de csak ült mozdulatlanul s egy pontra bámult, amit még akkor vett észre az asztalterítő közepén, mikor a fiával beszélgetett. Nézte, nézte, hogyan kerülhetett ez a pont a terítőre, hiszen ez nem is pont, hanem egy késő őszi légy, amint két hátsó lábával a szárnyait tisztogatja.