Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 1. szám · / · Kassák Lajos: Angyalföld

Kassák Lajos: Angyalföld
(REGÉNY)
32.

Varga még feküdt az ágyban, pedig a legkisebb gyerek is talpon volt már, marakodó és nyüglődő lárma keveredett a szobában. Nyolc óra volt. A legidősebb fiú, kis batyuval a hóna alatt, már elment hazulról, a másik kettőt most készítgette iskolába az anyjuk, a negyedik egy magas gyerekszékben ült, amit az asztalos keresztapja csinált neki ajándékba s kávéba aprított kenyeret falatozott. Nem törődik azzal, hogy mi van körülötte, hogy a bátyjai mért zajongnak egymás között és az anyjukkal, ő eszik, teletömi a száját a megdagadt kenyérdarabokkal s a barna lé ki-kifut az ajkai közül.

- Hogy nyel ez, mint valami kígyó - mondja az egyik bátyja nevetve. - Nem is rág, csak úgy megnyálazza, mint a kígyó a nyulat, aztán lenyeli.

Egy pillanatra az anya is figyelmes lesz, odapillant s rászól a falánk gyerekre:

- Ne siess úgy, nem eszi el előled senki. - S végre itt az idő, hogy a heverésző emberhez is szóljon valamit. - Talán már te is előbujhatnál. Úgy látszik, ezután már a reggelit is tálcán kell eléd vinni, mint valami méltóságos úr elé.

Varga éppen valami újabb forradalmi taktikákon gondolkodott, összerezzent az asszony hirtelen támadására.

- Mért nem eszel szép rendesen, Karcsika - mondta a gyereknek s hirtelen bele akarta élni magát valami vén dajka szerepébe. - Egészen leöntözöd az ingecskédet.

- Kelj csak föl! A gyerekeket én majd elintézem.

- Hova menjek, kérlek szépen, ilyenkor? Hol vesznek föl valakit pénteken?

- Ne azt mondd, hogy péntek, hanem azt, hogy nem akarsz dolgozni. Minél vénebb leszel, annál jobban elvetemedsz, annál kevesebbet törődsz a családoddal... Menjetek már ti is, mert úgy közétek ütök, hogy az ördög is elvisz benneteket.

- Máma torna, legalább egy darabka kenyeret kérünk - mondta a nagyobbik fiú s mind a ketten útra készen, hónuk alatt a piszkos, elgyűrt könyvekkel, mint éhes fiatal madarak álldogáltak az asztal körül.

Az anya lamentált és pörlekedett.

- Csak egy darabkát - mondja újból egyszerre mind a két gyerek. És győztek. Anyjuk elővette az asztalfiókból a kenyeret s levágott belőle két karéjt azzal a nagy széles késsel, amit az ura egy kardból kovácsolt neki még fiatalasszony korában. A kést visszadobta az asztalra, hegyével hozzáütődött az egy tányérhoz és megpendült, mint a zenélő húr.

- Föl köll kelni - gondolta Varga. - Föl köll kelni, mert ha sokáig játszom vele, még idedobja azt a kést. Milyen más volt ő akkor, mikor kikovácsoltam neki ezt a szép darabot egy kettétört kardból és rózsaszínű selyempapírban hazahoztam. Hiába...

Kimászott az ágyból, hosszú és sovány volt, mint valami gém, elgyűrt alsónadrágjának a szárai egészen a földig értek s a kibomlott kötők eltekerődztek a piszkos padlón. A két nagyobb gyerek már elment hazulról, csendesebb lett a szoba, csak az asszony járt ide-oda kopogós csámpás cipőivel s a szája nem akart beragadni. A kisgyerek csöndesen ült a magas széken, egészen elbágyadtan, révedező tekintgetéssel cuclizta a maradék kenyérfalatokat. Varga olvasta valamilyen könyvben, hogy a gyerek lelki fejlődésének árt az ilyen cuclizás s most szeretne odamenni a gyerekhez s megbiztatni kicsit, hogy egyen rendesebben, de alig mer életjelt adni magáról. Kemény, akaratos ember ő, nincsen mozgalmi cselekedet, amiben szivesen és elszántan részt ne venne, de a fölháborodott, zsörtölődő asszonnyal nem meri összeakasztani a hangját. Valamikor ez egészen máskép volt. Voltak idők, mikor játékosan egymásbavesztek a szerelemben, aztán átmenetek nélkül megint összekaptak s mint két könyörtelen ellenség álltak egymással szemben. De már elmúltak a szerelem és a marakodások órái. A család fölött kimondott úr az asszony, ő rendelkezik a gyerekek fölött s parancsol az embernek, akárha egy hajó orrán állna kormánylapáttal a kezében.

Varga mosdatlanul, alsóruhában odament az asztalhoz, hogy a fiókból elővegye a napló-könyvecskéjét és belejegyezze a tegnap esti értekezletre vonatkozó gondolatait. Az asszony már előre tudta, hogy az ember most mit akar csinálni, még jobban kieresztette a hangját.

- Ha mindenáron ki akarsz pörölni hazulról, hát elmegyek. Mi lenne belőlünk, ha most én is odaállnék pörlekedni veled.

Az asszony fölényes volt s mintha takarító munkát végezne, ide-oda dobálta a holmikat a szobában.

- Nem állsz oda pörlekedni velem, mert magad is érzed, hogy te vagy a bűnös. De bezzeg odaállsz a gazdáiddal, akik aztán ki is dobnak a nagy szád miatt. Itt vannak a nyakamon a gyerekek s mit törődsz te az ő életükkel.

Az ember visszatette a naplócskát, anélkül hogy jegyzett volna bele valamit. Kiment a konyhába mosakodni, fölöltözött, anélkül hogy egy szót is válaszolt volna az asszonynak. De mire elkészült, a másik is mintha megenyhült volna.

- Ott van egy darabka szalonna a kék fazék alatt, edd csak meg, ne mutasd, mintha éhen akarnád veszíteni magad. Nem azért beszélek én, mintha bizony nem tudnék meglenni veszekedések nélkül. - Leült az asztal mellé, nézte, hogy az ember behozza a szalonnát, a fiókból előveszi a kenyeret és a nagy, kardból kovácsolt kést s ő is leül, hogy enni kezdjen. - De lásd be, hogy ez nem mehet így a végletekig - folytatta, hogy az ember elhelyezkedett. - A gyerekek még egész kicsinyek s téged maholnap már napszámosnak se vesz föl senki. Gondold csak meg, emberséges az, ahogyan te csinálod a dolgokat?

Az ember úgy tett, mintha teljesen beleveszett volna az evés előkészületeibe. Vékony szeleteket vágott le a füstös szalonnából, a szeleteket apró kockákra metélte, levágott két karéj kenyeret, a szalonnakockákat a kés hegyével a kenyérre rakta s az egyik darabot átnyujtotta az asszonynak:

- Egyél te is, rád fér egy kis zsírosság.

- Eriggy, te cudar - mondta az asszony s szinte magáról megfeledkezetten, valami boldog árnyalatokkal az arcán elmosolyodott. - Ezt érted! Az embert levenni a lábáról.

A másik is elmosolyodott s könnyed, csibészkedő mozdulattal megsodorta a bajuszát.

- Miért is veszekednénk örökké. Tudom én, hogy nehéz a te életed, de ha már összeakadtunk, legjobban tesszük, ha valahogyan kiegyezünk egymással. Tudod te jól, nem azért dobnak ki engem, mert hasznavehetetlen vagyok, hanem éppen az ellenkezőért, mert nem engedem magam kihasználni.

A gyerek már elmajszolta az utolsó darabka kávéskenyeret is s most nyafkán, mintha álomból ébredt volna föl, sírni kezdett. Az anya odament hozzá, megtörülgette az összemaszatolt arcát, karjába emelte és visszaült vele az asztalhoz.

- Ne sírj. Ne sírj, inkább mondd meg ennek a szépséges apádnak, hogy ne csak mindig a más dolgában szaladgáljon, hanem gondoljon kicsit veletek is.

Az ember jókedvűen előrenyujtotta a karját s a tömpe mutatóujjával megnyomkodta a gyerek orrát.

- Ne higyj az anyádnak, Karcsika. Nem rossz ember a te apád. Akarsz egy darabka szalonnát?

- Ne adj neki, mert megint belebetegszik - mondta az anya és lefogta a gyerek kezét, amivel az már nyúlt is a szalonnadarabkáért. - El van gyengülve szegényke, hogyan bírná el ezt a zsíros falatot.

- Hát jó - mondta az ember. - Majd lesz ez még jobban is. Éppen azon fáradozom én, hogy egyszer nektek is jobban menjen az életben. - Készen volt már az útra, odahajolt az asszony fölé, hogy megcsókolja. Az nem ellenkezett.

- Nedves az idő - mondta. - Ne csavarogj sokat az utcákon.

- Nem rossz asszony ez - gondolta már kint az utcán az ember -, csak nagyon meg van nyomorgatva szegény. Szerencsétlenül fogta ki a párját ebből a büdös világból. De én talán kevésbé vagyok szerencsétlen? S mindazok a milliók, akik hozzánk hasonlóak? - S már megint benne volt abban a gondolatmenetben, ami elfeledteti vele a saját és a családja bajait. Fújt a szél, összegombolta a kabátját és a kalapját mélyen belehúzta a fejébe. Nem volt sietős dolga, lődörgött az utcákon, megnézte az embereket, akik szembe jöttek vele, bekukkantott a boltok kirakataiba s a fantáziája már ott szaladgált valahol a végtelen országutakon, amelyek egy jobb világ felé vezetnek. Akárhonnan és akárhova indult el, mindig ezekre a utakra érkezett meg. Szinte mániákusa volt már valaminek, amit még önmaga részére sem tudott volna szavakban megfogalmazni. S talán nem is gondolatok voltak ezek, hanem érzések, életének egyetlen lényege és formája.

Kint járt a gyárak között, de meg sem kísérelte, hogy valahova beszóljon munkáért. Néhány ember álldogált a kerítések előtt, kérdőleg intett feléjük a fejével, azok tehetetlenül fölhúzták a vállukat és így intettek neki vissza. Tovább ment, lábaival a szennyes, kemény földön s gondolataival már megint az elképzelt világokban. Nem gondolta meg, hogy merre megy s ösztönösen az egylet felé haladt. Ilyenkor ott a nagyterem tele van munkanélküliekkel. A borotválatlan, lehasznált emberek nekibúsultan sakkoznak, malmoznak, durákot játszanak a piszkos kártyákkal vagy az ujságokba merülten ülnek a hosszú asztal előtt s néha fölemelik a fejüket, egymásra tekintenek s megindulnak közöttük a vitatkozások a gazdagok és szegények sorsáról, világpolitikai eseményekről, Isten létezéséről s mindenről, ami bennük és kívülük jelen van ezen a világon.

Varga odaült a csoportba, mint a szenvedélyes alkoholista a már félig lerészegedett cimborái közé s még alig is tudta, miről van szó, már testestől-lelkestől benne volt a vitában.

- Megint megszaporodtunk - mondta valaki a emberek közül. - Egyre több lesz a munkanélküli és így egyre nehezebb lesz ennek a kérdésnek a megoldása. Sajnos, a munkás-szolidáritás még ott sem tart, hogy akár csak egyetlen gyár embereit is egységes elhatározásra lehetne bírni.

Egyszerre akart beszélni mindenki, a hangok keveregtek a levegőben, akár a szétfújt pernye. Szó sem lehetett a parlamentáris rendről, csak egyetlen szóval kellett megérinteni ezeket az embereket és esetlenül magukba csuklottak vagy fékezhetetlenül fellobogtak, hogy meglepjék és összetörjék a világot. De ez csak a látszat. Senki nem lépett túl a megadott kereteken. A napok ellobogtak fölöttük, éjjel aludtak, mint akiket a víz alá merítettek és reggel megint kezdődött minden elülről. S a legtöbben kiélték magukat a mások ellen dobált szavakban s önmaguk legyőzésében.

Varga szónokolt. Valahányszor szóhoz juthatott, rögtön megfeledkezett a méretekről, kinyitotta a torkát, akárha tízezer ember előtt beszélne és a karjaival is dolgozott, mintha levegő után kapkodna velük. Aki először hallotta ezt az ágáló sovány embert, annak tetszett az, amit mondott és úgy, ahogyan azt mondta, de másodszorra már üres volt az egész, mintha egy nyughatatlan verkli rikácsolna a hallgatók fülébe. De ő beszélt és hajlítgatta magát szakadatlanul. Ma különösen jó napja volt. Az emberek félretólták játékaikat, figyelemmel hallgatták s még jobban nekitüzesítették a közbekiáltásaikkal.

- Az egész mozgalom megfeneklett. Mennél nagyobb a munkanélküliség, annál lehetetlenebb mindenféle gazdasági megmozdulás. A sztrájkok megbuknak, még mielőtt kitörtek volna. Csak egy segít rajtunk. A mozgalom hangsúlyát át kell tenni politikai terekre.

- A bürokrácia öl meg mindent! És a kormány és a városi képviselőtestületek!

- A szakszervezeti bürokrácia ugyanezt teszi!

Az emberek tudták, állandó megfigyelés alatt vannak, még ebben a nagy teremben is, aminek pedig az ő legigazibb otthonuknak kellene lenni. Kint a rendőrség csapott le rájuk, ha meggondolatlanul elrikkantották magukat, itt pedig a titkár, a jegyző, a gondnok akart pásztorkodni fölöttük, mint valami jámbor, de megkergült nyáj fölött. Néha azonban kinyitotta a szemét ez a nyáj s néha egészen közel volt ahhoz, hogy farkasfalkává változzon át.

A terem falaira vörös porfestékkel szocialista jelmondatok voltak festve:

A TUDÁS HATALOM.

A MUNKÁSSÁG CSAK ÖNMAGA EREJÉBEN BÍZHAT.

A JOBB JÖVŐ MEGTEREMTÉSE A MUNKÁSOSZTÁLYRA VÁR.

- Nézzetek ezekre a falakra, milyen szent igazságokat hirdetnek előttünk és mi tehetetlenek vagyunk, mint az együgyűek. Mit akarunk hát? Mire várunk még?!

- Ki az utcára!

- Nekünk is jogunk van a jobb élethez!

Kiabáltak össze-vissza, de mégis, mintha nem mindenki nyitotta volna ki a száját. A bátorság és elszántság hangjai kongtak a levegőben, mert voltak az emberek között, akik véletlenül, vagy a velük született óvatosság érzésével körülpillantottak a teremben, még mielőtt egész életükkel elkiáltották magukat. S ezek meglátták, hogy a terem jobbsarkában lévő irodafülke ablakában ott áll a titkár, kinéz rájuk az üvegtáblákon át, fölhúzza a vállait és széttárja a karjait, mintha így némán kérdezne tőlük valamit.

A lázongó emberek elkapták róla a tekintetüket, de a háborgásuk észrevétlen takarók alá csendesedett s megint a tanácskozások következtek, a végtelen spekulációk, amikben sem tüzek, sem virágok nem teremnek.

Jött a dél s az emberek egészen lebágyadtak ebben a reménytelen órában. Voltak közöttük olyanok, akiknél otthon most hitvány levesek és hitvány főzelékek gőzölögtek az asztalon, az asszony és a gyerekek ott üldögéltek a mély cseréptányérok körül s ezek a kemény lapaj emberek nem merték most hazavinni magukat a családba. S voltak közöttük fiatal kamaszok, akik itt üldögéltek éhen, mert nem mertek megjelenni az apjuk előtt, aki egy órára kiszabadult a gyárak keritései mögül s most leejtett fejjel szürcsöl a tányérok fölött.

Varga sem mozdult ki a teremből, összegyüjtött cigarettacsutkákból egy egészet sodort magának, ült a hosszú asztal mellett ujsággal a kezében s a bajusza alól kieregette a csípős füstöt.

Gyilkosságok és öngyilkosságok sorakoztak előtte a lap hasábjain, elolvasta a mondatokat, lázzá és vérré váltak benne és kergették, hogy megint szólásra nyíljon, hogy kitárulkozzon a többiek előtt. De ki is hallgatott volna most őrá?

Kint dudáltak a gyárak, a terem ablakai nagy, beépítetlen grundokra néztek s a poros üvegeken át látni lehetett, hogy a letaposott mezőn erre-arra hullámoznak az ebédre siető munkások. A töltésen két rendőr állt, arccal errefelé fordulva beszélgettek. Varga nézte a munkáscsoportokat s egy pillanatra szinte úgy érezte, hogy ő is ott jár köztük lehasználtan és mégis gondtalanul jön-megy a déli világosságban s most, hogy a rendőröket is meglátta, hirtelen megtorpant. Az ujságot az asztalra dobta, fölállt és hátratett kezekkel járkálni kezdett a teremben. Körben, körben az asztal körül, a székeken ülő embereket figyelmesen kikerülte s mégis, mintha valami gépezet vitte volna tovább egyik helyről a másikra. Senkit és semmit nem látott maga körül s akik őt látták, azok összeintettek egymás között és lesimították róla a tekintetüket.