Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 22. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: A TÁBORNOK
Zilahy Lajos drámája a Nemzeti Színházban

A kétszerelmű asszony, az egyik szerelem, a feleségé férje iránt, még ott él tudata felszinén, mikor a másik, egy új férfi iránt, már rejtőzve, tudatra nem is jutva sarjadzik a szívben, amíg egyszerre kitör és birkózni kezd - ez Zilahynak az őstémája, melyet minduntalan újra felkap, próbálja különböző oldalakról különböző variálással megoldani és nem tud tőle szabadulni. A Hazajáró lélek drámájában vetette fel először, még nyers formájában, a Két fogoly regényében részletesen, fejlődési etappejaiban kinyomozta, a Szibériában a fogolytábor exotikumába áthelyezve közelítette meg. Mégse tudott tőle szabadulni, most újra felvetette új darabjában, a háború háttere elé állítva. Miért ez a viaskodás ugyanazzal a témával? Úgylátszik ő, akit íróink közül legjobban foglalkoztatnak a háború sötét emlékei, ennek a végzetes időszaknak legtöbb figyelmet érdemlő emberi jelenségeként vette észre azokat az elváltozásokat, amelyeket a harctér és hadifogság túlságos hosszúra nyult távolléte a szerelmes szívekben előidézett. Az otthon maradt asszony - ő úgy vette észre - gyötrő aggodalommal gondol a harctéren vagy fogságban élő urára, szívében őrzi a szerelmet és hűséget, de ez a szerelem lassanként, észrevétlenül elvértelenedik az együttélés tápláléka hijján, végül anaemiába esik, a tudat legfelső rétegébe szorul fel s az alsóbb rétegekben közben éppoly észrevétlenül dolgozni kezd az új méreg, egy másik - Zilahynál minden esetben az elsőnél sokkal különb - férfi jelenlétének, érzéki határának intoxikációja. Mikor aztán az új méreg kifakad, a régi érzés csak mint kötelesség tud harcra kelni az újjal, tehát természetszerüleg elveszti a csatát. Zilahynál - minden romantikus színe mellett ennyiben realista felfogású - az erkölcs és ösztön konfliktusa mindég az ösztön irányában oldódik fel.

Ezt a témát Zilahy egyre komplikáltabb és egyre finomabb felfogásban fejti ki. A tábornok-ban már tovább alig komplikálható módon fűzi össze szálait. A lövészárokban már évek óta folytonos életveszélyben élő férj iránti szerelmes aggodalma vezeti az asszonyt a másik férfi közelébe. Még egészen épnek és vérbőnek tudja hitvesi szerelmét, még nem került bele az új infekció. A hadikórházban szembe kerül a tábornokkal, egy rendkívüli emberrel - ezt a kórházi személyzet előzetes beszélgetéseiből tudjuk, nem antopsiából, mert mi más eszköze lehet drámaírónak, hogy érzékeltesse a tábornok rendkívüli ember voltát? - akiből egyelőre nem lát többet, mint a hatalmas katona kérlelhetetlenségét, amellyel nyersen elutasítja a fiáért könyörgő öreg parasztasszonyt. Valami dac-féle ágaskodik fel a szép fiatal asszonyban a tábornok ellen, nem terjeszti elébe a kérést, amellyel jött, hanem valami homályos impulzusból ott marad a hadikórházban ápolónőnek, a kegyetlen katona közelében. Ilyen homályos impulzusok vannak az ember életében s különösen az asszonyok életében sokszor döntőn szólnak közbe. Regényben módja van az írónak, hogy megérttesse őket, de vitatkozni lehet róla, helyükön vannak-e a nyilt és tisza motivációt követelő drámában. A helyzetet nehezíti ez esetben az asszony koncipiálása. Szelid, passzív teremtésnek van elgondolva, akinél a priori ki van zárva egy motiválási lehetőség: a rideg katona asszonyi fegyverekkel, kacérsággal, csábítással való legyőzése a szenvedélyesen kívánt cél, a férj szabadságoltatása érdekében. Zilahy asszonyának nem juthat eszébe ilyen merész haditerv. Az asszony jellemrajza szerint a motiválásnak rejtve kell maradni. A dolgok logikájából következik azután, hogy a további fejlemények a két érdekelt fél tudata nélkül alakulnak ki s a néző sem látja őket alakulni, csak a megtörtént tényeket veszi tudomásul. Az asszonyban a szerelmi infekció s annak tovább-harapózása nem válik tudatossá, mindaddig, amíg a tábornok nem vallja meg neki szerelmét és házassági tervét. Ez alkalmat ad egy igen szép jelenetre. Szép látni, amint a szerelem kilobban a tudat kérge alól és hatalmába keríti a szerelmes asszonyt, de egyúttal bele is szorítja az önmagával való erkölcsi konfliktusba. De ennek a szép jelenetnek nagy ára van: amíg odáig érünk, elejtődik a dráma, csak epizódok és jelenetek folynak, a konfliktus szünetel, illetőleg meg sincs indítva. Ezzel eljutunk a darab legfőbb szerkezeti sajátságához - szándékosan mondom, sajátság és nem hiba, mert nem vagyok tökéletesen meggyőződve, hogy csakugyan hiba: - novellisztikusan és nem drámailag van elgondolva és kifejlesztve. Zilahynál ez mindig így van, minden drámája inkább regényszerű, mint igazán drámai. De mikor ezt hibának akarjuk megállapítani, kettőre kell tekintettel lenni. Először a dráma belső törvényei valóban a műfaj természetéből folyó törvények, de a végrehajtási utasítást hozzájuk csak a legnagyobb, a született drámaírók szokták tudni. Másoknak rendszerint csak véletlenül sikerül, néha, s rendszerint csak azoknak, akik a technikára szorítják össze a dráma problemáját. Másodszor: az, hogy egy szindarab novellisztikus, nem okvetlen akadálya a nézőtérre való hatásnak. Zilahy novellisztikus jeleneteit, apró finom vonásokból összetett milieu-rajzát teljes érdeklődéssel és élvezettel figyeltük, mert a szinpadon mozgó alakok elmésen és valószerűen vannak karakterizálva, a jelenetek színezése mindig finom, az apró történéskék ízlésesen vannak felaggatva a főtörténet fonalára, a két főszereplő sorsa iránti érdeklődésünk állandóan ébren marad az első felvonásbeli első találkozás pillanatától fogva, mikor megérezzük, hogy valami fog történni, valaminek kell történni köztük. Sok apró ötlet megelevenített kis anekdóta díszíti ezeket a jeleneteket, a fiatal segédorvos tragikomikus szerelmi ügye a kacér ápolónővel, akit elcsap a kezéről a frontkerülő hadnagyocska, a zsörtölődő, pattogó, lágyszívű főorvos, a feleségének nyárspolgári családiassággal telefonálgató szakállas kapitány, az ápolónők grófnő-főnöknőjének elegáns és finom alakja - ezek igen jó érzékkel, ízléssel és találékonysággal vannak a történetbe beleapplikálva s bizonyos nagyon kellemesen ható vígjátéki napfényt borítanak a tulajdonképpen komoly, majdnem tragikus megoldás felé haladó cselekményre. Ez a napfény nemcsak az író szórakoztatni akarásából sugárzik ki, hanem mélyebbről, abból a gyöngédségből, amellyel alakjaival bánik s amely elárulja az objektív drámai formák alá palástolt líráját. Minden dramaturgiai aggály ellenére ez a két felvonás a legjobb, amit Zilahytól eddig a szinpadon láttunk s a legjobbak egyike, amit évek sora óta magyar szerzőtől szinpadon láttunk. Különös elismerést provokál az a disztingvált tónus, amelyet elejétől végig tartani tud. Elismerésünk annál őszintébb, mert ez az önmagát és közönségét megbecsülő disztingváltság szinte már kivész a mai magyar drámaírásból. Nem tudják csinálni vagy nem tételezik fel a közönségről, hogy élvezni és méltányolni tudja, - ez a kérdés nyitva áll. Tény azonban az, hogy egyre gyakrabban jövünk ki a színházból azzal a sértődött érzéssel, hogy a szerző lebecsülte ízlésünket és felfogó képességünket.

A harmadik felvonásban elvakul a napfény, a dolgok a tragikus felé fordulnak... Tragikus színhelyre kerülünk, előbb a lövészárokba, majd a csata után sebesülteket hozó vonat pályaudvarára. S a komor helyen, a fedezék előtt szembekerül a bonyodalom okozója, a tábornok, a bonyodalom áldozatával, a férjjel. S itt már végzetesebben mutatkozik meg az igazi drámai erő fogyatéka az íróban. A két férfi szembeállását nem tudja drámailag, sem emberileg megoldani, hanem expediensre szorul: pózba állítja őket. Ahogy a dolog előttünk elfolyik, póznak érezzük a tábornok gavallérságát, amellyel elleplezi a főhadnagy revolveres merényletét, póznak az ilyen szavait: polgári bíróság azért talán felmentene, de a harctéren, háború közben szónélkül halálra ítélnének, póznak a főhadnagy féltékeny gyűlölködését és még inkább önkéntes halálba rohanását, mikor belerohan a sturmba, holott már fel van mentve. Nem lehet szabadulni attól az érzéstől, hogy a főhadnagynak nem a dolgok logikájából folyólag kell meghalni, hanem azért, mert a szerzőnek szüksége van rá, hogy meghaljon. A melodrámai megoldás sohasem lehet őszinte és ezen a ponton elvesztjük bizalmunkat a cselekvény őszinteségében s a lövészárok-jelenetet befejező harci zenebonájú roham görögtüze nem kábítja el, sőt fokozza kételkedésünket.

A befejező jelenetben ismét fölemelkedik a dráma. Megint az asszony és a tábornok állnak szemben. Az asszony, aki most kapta meg férje halála hírét s szörnyű lelkifurdalások közt vergődik, a tábornok, aki egyenesen a véres ütközetből jön, amelyben személyesen vezette a rohamot. Itt az író újra megtalálta magát, emberi érzésből fakadó, szívmelegségtől áthatott, egyszerű szavakat ad a szereplők ajkára. Mind a ketten sebesülten jönnek ki a dologból - ez lehet szimbolummá tágítható: a háborúból mindenki sebesülten jött ki, akárhol és akárhogy töltötte is azt a hosszú időt. Az asszony szívében ott az életében félig elfeledett, hősi halálában parancsolva kötelező férj árnyéka, amely megtiltja neki az örömöt. Nem mehet a szerelem után, most már nem a kötelesség nem engedi, hanem a saját finom érzése. S a tábornok érzi ezt, csak bíztatja, nem sürgeti az asszonyt. A darab nagyon szépen és emelkedetten hangzik ki egy «talán»-ban. Majd ha kinőtt a síron a béke virága, akkor talán...

Zilahy darabját a színház azzal a gonddal és legmagasabbra fokozott becsvággyal vitte a közönség elé, melyet megérdemel. A kiállítás kifogástalan, természetes kerete a cselekvénynek, a harmadik felvonás fedezéke, harctéren jártak tanúbizonysága szerint, élethű, s akik nem jártunk harctéren, nekünk illuziókeltő. A színészek játéka pedig a legjobb, amire ma a magyar színészet képes. Bajor Gizi színésznői zsenialitása, lényének elragadó bája soha nem látott sokszínűséggel bontakozik ki szerepe folyamán. Ahogy a kórház-irodába bejön, lányosan, puhán, az ártatlanság valami különös auráját érezzük körülötte, halk szavai melegen peregnek, mint a gyöngyszemek, beszéde olyan természetes, magától értetődő, amilyenre csak a színészi átélés tehet színpadi beszédet. Abszolút egyszerű eszközökkel dolgozik s a színpad megtelik élettel, amint ő megjelenik. Csortosnak döntő része van abban, hogy a tábornok alakját, kiválóságát, rendkívüli presztizsét az első pillanatra elfogadjuk, valami különös rejtelmes módon még azokban a jelenetekben is, amikor ridegen és keményen kénytelen viselkedni, éreztetni tudja az érző embert, s mikor az asszonnyal szemben kitör belőle az érzés, igaz hangon tudja tolmácsolni a katonás férfiasság alól kibuggyanó lágyságot. A veszedelmes pontokon, mikor könnyen szentimentálisba lehetne átjátszani a dolgokat, ő menti meg a szituációt. A két művész duettje a második és a harmadik felvonás végén elsőrendű színházi élmény. De a többiek is, csupa kis szerepben: Márkus Emilia, Gál, Abonyi, Kürthy György, Tímár József, Ághy Erzsi, Hosszú Zoltán valamennyien elsőrendű színészi miniatüröket adnak. Nincs az előadásnak egy kevéssé sikerült pillanata. Ritka öröm, színházból ilyen meleg érzéssel kijönni.