Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 22. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Komlós Aladár: BÉBI, AVAGY AZ ELSŐ SZERELEM
Márai Sándor regénye - Pantheon-kiadás

A regény egy öregedő, igen egyszerű vidéki tanár naplója. Ez a tanár olyanokat ír le, hogy: «rühös magány». A völgyben egy temetés: «apró kigyózó menet, fekete mozgalom a Szent Mihály lovával». Egy mozdulatról: «Ez a mozdulata szinte elegáns volt. Csodálkoznom kellett, hogy ez a csapzott és piszkos ember milyen elegánsan vette tudomásul, hogy bocsánatot kérek tőle.» Egy magasztos táj láttára érzett elégedetlenségéről, főleg pedig a magányosságról (48-52. lap) olyan okos, mély és érdekes megfigyelései vannak, ezeket olyan pompás nyelvkészséggel jegyzi le, olyan friss jelzőket, olyan váratlan s az eredetiségig pontos szóösszetételeket talál, hogy gyakran az a benyomásunk: a tanár helyett egy igen tehetséges, fiatal modern írót hallgatunk. Igaz, hogy elhanyagolt műveltségű tanár naplója, - ha az író némi hűséggel igyekeznék követni annak elképzelhető stílusát - nem nyújtana lehetőséget mindannak a sokféle, gyakran szubtilis hangulatnak a kifejezésére, amelyet Márai a hősével feljegyeztet. De egy ilyen bizonyára küzködő stilusú, szükszavú naplónak annál nagyobb volna az elhihető- és feszítőereje. Márai a naplóformát annak nehézségei nélkül vállalta, s mivel nem csikarta ki az előnyeit, kára származott belőle. E virtuóz író számára a virtuózitás rabság. Mintha be volna zárva az írói kifejezésmódba s nem tudna kibujni belőle. Nem tud dadogni, mint ahogy a római költő az anekdota szerint nem volt képes prózában beszélni.

A «Bébi» tárgya: egy öregedő, magányos ember összeroppanása. Egy vidéki tanár, hosszú és céltalan munkában elfáradt agglegény találkozik egy szerencsétlen különös férfival, aki azonnal megérzi rajta társát az «abszolut magányosság»-ban s furcsa tolakodó közeledésével és nyilatkozataival lelke mélyéig felkavarja és egyúttal magára eszmélteti a zárkózott professzort. Van a sötétben egy hosszú és intim beszélgetésük, amely után csókkal válnak el. Eddig tart körülbelül az első rész, amelyet a regény kevésbé sikerült szakaszának tartok. A diszkréció hiánya itt nemcsak a napló megszövegezésében, hanem a magányos férfiak rajzának kissé túlhangsúlyozott romanticizmusában is megnyilvánul. Például abban, hogy a két férfi elváláskor megcsókolja egymást. Nem hiszem, hogy ez a csók megtörtént. Az ilyen magányos férfiak nem csókolják meg egymást.

A regény ott kezd a sodrába ragadni, - s ettől kezdve el sem enged többé -, mikor a tanár visszatér az iskolába és sorsa most már meggyorsult sebességgel kezd beteljesedni. A regénynek ez a - nagyobbik - része az, amelyről Márainak igazi víziója lehetett. Ezt nagyszámú életteljes epizóddal tudja betölteni. Itt a hős kevesebbet beszél az érzéseiről, ehelyett, az önelemzést és az elbeszélést igen szerencsés arányban váltogatva, embereket, jeleneteket mutat be. Szakít a mindent kényelmesen megmagyarázó direkt jellemzéssel, tud elhallgatni s épp az elhallgatással jellemezni. Mindjárt az első iskolai óra leírása egyszerre bevezet a gimnázium nyolcadik osztályának életébe. A regény hőse megtanulta nyári ismerősétől, hogy az embernek szeretnie kell valakit, s most nyugtalanul keresi, amivel betölthetné élete ijesztő vacuumát. Észre sem veszi, mikor már megtalálta. Nem is gyanítja, hogy az a látszólag még hűvös-tárgyilagos, de már görcsös érdeklődés, amellyel egyik nyolcadikos leánytanítványán csüng, - aki «nem is szép» - már szerelem. Közben néhány érdekes figura - az osztályból és a tanári karból -, Bébinek, aki pedig jóformán meg sem szólalt, a regény lapjain szinte némán sétáló nyolcadikos lánynak éles és gyengéd portréja, izgalmas iskolai órák, váratlan kis vonások, amelyek nem folynak a regény tervéből, amelyek már tisztán az ábrázolt élet nagyerejű felidézéséből erednek: így mikor a hős felfedezi, hogy a keze megöregedett, öregebb, mint az arca, vagy mikor levágatja a szakállát és két ráncot talál a szája körül, vagy mikor megállapítja magában - Márai beleélő erejének egyik legszebb trouvailleja ez -, hogy ebben az évben mégis történt vele valami, egy ember megcsókolta, ketten pedig pénzt kértek tőle. S a tanár ezalatt lassan mégis rájön, hogy szerelmes: arról ábrándozik, mily jó volna megsímogatni a leány karját, s megérti, mily pontos és ráillő Bébire ez a szó: «te drága.» De azt már nem hajlandó, nem bírja felismerni, - pedig úgy tesz, mintha meg akarná érteni a helyzetet -, hogy a leküzdhetetlen gyűlölet, amellyel a leány egyik fiú osztálytársát, Madárt üldözi: nem egyéb féltékenységnél. S most következik a regény legmerészebb jelenete, egy jelenet, amelybe kevés író merhetné vágni a fejszéjét s amelynek tökéletes meggyőző volta és drámai ereje nemcsak Márai magas képességeit, hanem az előkészítés jóságát, az egész regényt mintegy kísérletileg igazolja: az a jelenet, mikor a tanár leeresztett zsalugáterek mögött várja otthon a lakására hívott diákot s a fullasztóan nyugodt beszélgetés során, amelyben addig erőszakosan elfojtott elképzelései mind napvilágra törnek, eljut olyan kérdésekig, mint: «Ha a száját megcsókolta... a fogait is megcsókolta?» Egy szó sem esik ebben a vakmerően kényes jelenetben, amelyet el ne hinnénk. S most már végig nem hagyja el Márait az az önfegyelmezettség és tartózkodás, amely a könyv elején még hiányzott belőle. Mikor a professzor elrabolja Madártól a leány fényképét, a diák pedig inzultálja őt, majd mikor a tanár bezárt kapuk mögött baltával vár a fiú esetleges látogatására: a napló tovább is teljesen fegyelmezett és logikus, a tanár gondolatvilága teljesen zárt, következetes és világos marad, hogy a látszólag nyugodt sorok mögül annál dermesztőbben süvöltsön az őrület szele.