Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Mohácsi Jenő: ELMÚLT VILÁGOK
Kóbor Noémi könyve - Franklin

Hosea az ó-testamentum egyik kis prófétája. Egyike a legutolsóknak, akik fölemelték dörgő szavukat népük Baal imádása ellen. Szidja és átkozza népét. Szónokol és tanít. Minden orációja életének egy eseménye. Beszéde a próféták szokott mondanivalójától csak árnyalatokban különbözik. Kóbor Noémi ebből a pár bibliafejezetből életet fakaszt. Látjuk, halljuk, tapintjuk Hoseát, a bolond Beeri fiát, aki «ellenállhatatlan mámorban énekelte ki apja halk tanításait és kit az Úrnak kegyelme a sok közül választott a megismerés szenvedésére». Vándorpróféta, napszámos, beleártja magát a királyok dolgába és, mint fogadatlan prókátor, póruljár. Egy öreg anyó megszánja, kamarájában vet horgonyt legalább egy évtizedre a próféta. Minden lében kanálsága nem hagyja nyugodni, megöl egy királyt. Aztán vándorbotját fogja, útközben fog elpusztulni.

Kóbor Noémi víziója meggyőzően a mienkké válik. Ember, kor és ország szinte maradék nélkül támad föl írásában (mely, ezt még egyszer állapítom meg, csak néhány prófétai átkozódásban és jövendölésben gyökerezik). Hosea próféta sorsában a prófétai küldetés tragikomédiája példálódzik.

Így van az «Elmúlt világok» többi novellájával is. Nagy régészeti tudással, mely vérévé válik, Kóbor Noémi megkonstruálja egy-egy történés vagy élet kereteit. Módszere kettős: vagy előbb volt meg a vízió, mint Hoseában, meg a Pestis Sienában című elbeszélésében, és ennek a víziónak festi meg hátterét. Avagy megkapta egy kor vagy egy miliő és belehelyezi ebbe embereit és eseményeit. Ilyen a San Clemente című novella. Lehet, hogy ilyen a könyv legnagyobbszabású darabja, mely már kis regénynek is beillik: Nehemia. De lehet, hogy először nem a perzsa udvarban élő zsidók helyzete keltette föl érdeklődését, hanem Nehemiának, az új jeruzsálemi templom befejezőjének különös, de tipikus alakja babonázta meg. A Nehemia nagyszerű korkép: komoly írásművészet produktuma.

Nekem legkedvesebb Az ítélet. Római jelenet, a Hannibál ellen folytatott háborúk idejéből. A fórumon Gnaeus Naevius fölött ítélkeznek. A komédiaírót Marcus Claudius Marcellus konzul a köztársaság ellenségének nyilvánítja. Naevius, a kápuai eredetű ember, rómaibb mint a rómaiak, ezért kell meglakolnia. Nem halálra, hanem száműzetésre ítéli a nép, vád és védelem ragyogó szónoklatainak meghallgatása után. (Maga Naevius önmagát vádolja.) Hat esztendeig felejtik az elítéltet a Carcer földalatti cellájában. Hasztalan várja, hogy őrzői megfogják. Aztán megnyílik a börtönajtó. Katonák viszik végig Róma utcáin. A város megváltozott, más nép, sok idegen terpeszkedik benne. (Őt azért ítélték el, mert idegennek tartották.) Most azt várja, hogy rehabilitálják, hogy diadallal visszahívják. De semmi, semmi. Hat év alatt egyszerűen elfelejtették. Talán senki sem tudja már, hogy mért ítélték el. Nem tudják, ki az a Naevius. Akinek versei oly erősek voltak, mintha földi testvérei lennének. Száműzetésbe viszik a sápadt, fehérhajú embert, messzi tenger partjára. Ott készítheti sírfeliratát. Ime a hír, a dicsőség tragikomédiája.

Valahogyan nincsen végük Kóbor Noémi történeteinek, azoknak sem, melyek halállal fejeződnek be. Tovább folytatódnak időkön által, átrezdülnek a jelenbe.