Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám
A siker nem abszolút értékmérő a szellemi alkotás világában, sokszor nem jelent többet, mint hogy valaki eltalálta és kielégítette az emberek nagy részének valamely igényét. Van azonban kvalifikált siker, melyet el lehet fogadni a kiválóság bizonyítékának. Ha a tömegek tapsaival együtt jár a megbecsülés a magasabb igényűek részéről, ha komoly emberek komolyabban beszélnek róla, mint ahogy merő szórakoztató eszközről szoktak, akkor a népszerűség kétségkívül értéket is jelent. Molnár Ferenc sikere, mely példátlan a magyar irodalomban, ebbe a rovatba tartozik. Műveit, melyek a világ legtöbb művelt népének nyelvén a közönség elé kerültek, mindenütt komoly szempontokból, komolyan tárgyalják, mint a modern irodalmi szellem egyik nagy figyelemre méltó jelenségét. Ő az egyetlen magyar író, aki egész oeuvrejével nemzetközi ellenőrzés alatt áll s akiről mindenütt kialakult egy főpontjaiban egységes vélemény. Útját ennek a sikernek tagadhatatlanul a szórakoztató képessége egyengette, de ami irodalmi szempontból figyelemre méltóvá teszi s magasan kiemeli azoknak sorai fölé, akik éppen csak hogy szórakoztatják az embereket, az valami több, valami értékesebb. Az, hogy benne megérett és kifejezésre jutott a világ dolgainak s az embernek egy olyan szemléleti módja, amely teljesen és egyedül az övé s ennek kifejezésére olyan formai eszközöket talált, melyek saját, egyéni tulajdonai. Minden kiváló író bizonyos mértékig felfedező, akár Amerikát fedezi fel, akár az Óceán egy kis szigetét. Tagadhatatlan, hogy Molnár mondanivalója különbözik mindenki másétól, csak ő tudja elmondani s a formái, különösen a drámában, lényeges pontokon különböznek mindenki más formájától.
Ezt persze sokkal könnyebb így általánosságban kimondani, mint pontos formulázással definiálni. Azt szokták mondani, Molnár kitünően ábrázolja a modern nagyvárosi ember lelki struktúráját és lelki állapotát. Ez azonban ismét csak általánosság, amely nem sokat mond. Sok olyan író van a világon, aki kitünően ábrázolja a modern nagyvárosi ember lelki struktúráját és lelki állapotát. Előbbre jutunk, ha azokat a belső motívumokat vizsgáljuk, amelyek Molnár írására tipikusak, melyek mindúntalan megjelennek nála. Legelsősorban az tűnik szemünkbe, hogy alakjainak legnagyobb része valami formában neuraszthéniás. A modern ember neuraszthéniája száz változatban fordul elő nála, kezdve a legprimitívebb fokon egész addig, ahol az idegek elgyöngülése már víziókban és hallucinációkban nyilatkozik. Aki kevés rusztikusan egészséges ember feltűnik nála, az mindig irígység tárgya a többi alakok és az író részéről. Hozzáértő psychiater bizonyára össze tudná rakni műveiből a neuraszthénia teljes kórképét. S ez a neuraszthénia a kulcsa a Molnár-művekben mozgó emberek psychológiájának. Minden olyan alak, amelyet Molnár részletesebben megrajzol, szíve mélyében egy nagy szentimentalizmust hordoz, amely nem egyéb, mint a neuraszthéniások elérzékenyülése. Az elérhetetlen jóság utáni vágy, a realitás csunyaságaiba belenyugodni nem tudás, a nyugtalan ki-nem-elégülés ennek a szentimentalitásnak ép olyan tartozékai, mint az, hogy a Molnár-alakok egyike sem fér a bőrébe, melyet a természet részére kiszabott. Mind elkívánkozik a maga környezetéből, valami elérhetetlen életideált keres és mind önkínzó mazochista módra figyeli, vizsgálja a saját érzéseit. És mind érzi, hogy szentimentalizmusa tulajdonképen gyengeség, szégyelni és takargatnivaló. Az önmagát szégyenlő, leplezetlenül nyilatkozni nem merő szentimentalizmus Molnár írói lelkiállapotának gyökere. Ebből folyik, hogy minden alakja valamiféleképen bizonytalannak érzi magát az életben neki osztott helyén és hibásan van környezetében orientálódva. A szerelmi életnek legjobban hangsúlyozott motívuma nála a féltékenység, - a férfi sohasem érzi magát szilárdnak a nő birtokában, nem annyira a nő kacérsága vag y hűtlensége miatt, mint inkább azért, mert nem tudja magát semmiben szilárdnak érezni, nincs meg benne a biztonság-érzésre való képesség. Ezek a neuraszthénikusok mind arra vágynak, hogy valami elszánt lépéssel, egy erőteljes cselekedettel kiszabaduljanak kínosnak érzett helyzetükből, de ezt a cselekedetet nem bírják végrehajtani. Önmagukból kellene kiszabadulniok, mert a baj nem a környezetben, a világban van, hanem bennük. Megalkusznak tehát a cselekvés pillanatában s ebben a kompromisszumban elalkusszák az igazi élmény egyetlen lehetőségét. Molnár legtöbb műve ilyen kompromisszummal végződik - különösen a drámák - s ahol a történet, mint az
Az élet nagy értékeire vágyó s azokat gyöngeségből elszalasztó modern átlag-ember Molnár felfedezése, amit az irodalomba hozott. Ennek az életformának egész komplikáltságát érti és teljesen kitárja. Legteljesebben és legpontosabban
Ilyen kicsi emberekről nem lehet nagy tragédiát írni. Sokan megfigyelték már, hogy Molnár drámái külső terjedelemre és belső struktúrája is kisebbek a színdarabok megszokott átlagos terjedelménél. Az ő konfliktusai gyorsan, röviden intéződnek el, alig kell hozzá apparátus. Személyzet is kevés kell hozzájuk, a Molnár-drámák legtöbbjének cselekvénye két ember párbeszédében folyik le. Ezért is olyan egyszerűek és világosak, az író kis terjedelemben is kimerítően letárgyalhatja mondanivalóját, mert az maga is kisterjedelmű. A fődolog a dialógus, az emberek a beszédben fejtik ki önmagukat, alig kell elmozdulniok a karosszékükből s már lezajlott a cselekvény. És a dialógus is a lehető legegyszerűbb, nem asszociál magába semmi idegen elemet. Jellemző, hogy az ő színpadi emberei jóformán csupa tőmondatokban beszélnek, ritkaság szájukon a mellékmondat. Ez az egyszerűsítés már odáig megy, hogy az Olympiában a dialógus jóformán csak végszavakból áll azokon a pontokon, ahol a dráma legnagyobb feszültséggel hegyeződik ki. A Molnár-dráma nem a cselekvés dinamikája szerint emelkedik és esik, hanem egyszerűen a szereplők egymáshoz való attitudejének jelenetről jelenetre fokozódó feszültségű változásából pattan ki. A szónak megszokott, konvencionális értelmében Molnár darabjai oly kevéssé drámaiak, amilyenek csak lehetnek. Szereplőik akciójában nincs egyetlen heves, nagy gesztus, temperált beszédjükben alig van harsány hang. Melyik Molnár-darabban kell a színésznek kiabálni? Elég, ha beszélget. Ez az egyszerűsítés, a drámai cselekvény és dialógus letemperáltsága a társasági mozgás és beszéd hangjára az, ami Molnár drámáit legjobban megkülönbözteti minden más drámától. Az emberek belső telítettségének és külső viselkedésének nagy feszültség-különbségéből fejlik ki a dráma hatása. Azt szokták mondani, Molnár a francia dráma technikai tanítványa. Ez azonban csak annyiban áll, hogy minden drámaíró a francia drámai technika tanítványa, mert a modern drámai technika a franciák műve. Ettől a kiindulóponttól Molnár nagyon messzire eltért. Sokkal közelebb áll hozzá a Wilde-vígjátékok technikája, amelyekben hasonlókép hangsúlyozódik a dialógus s amelyeken szintén érezzük azt az alig definiálható ragyogást, amely Molnár drámáinak talán legkülönösebb tulajdonsága. Végeredményben Molnár a hagyományos drámai formát teljesen átgyúrta a saját használatára, a saját ösztöne szerint. Valami olyat adott, ami teljesen az övé.
Ettől a drámai hangtól semmi sem áll messzebb, mint a páthosz, a retorika, az úgynevezett nagy stílus. Ezt nem bírnák ki az ő egyszerű beszédet kívánó mondanivalói. Molnár a kis formák mestere. Ahol megpróbálkozott a nagy méretekkel, mint az