Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 20. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: MOLNÁR FERENC

A siker nem abszolút értékmérő a szellemi alkotás világában, sokszor nem jelent többet, mint hogy valaki eltalálta és kielégítette az emberek nagy részének valamely igényét. Van azonban kvalifikált siker, melyet el lehet fogadni a kiválóság bizonyítékának. Ha a tömegek tapsaival együtt jár a megbecsülés a magasabb igényűek részéről, ha komoly emberek komolyabban beszélnek róla, mint ahogy merő szórakoztató eszközről szoktak, akkor a népszerűség kétségkívül értéket is jelent. Molnár Ferenc sikere, mely példátlan a magyar irodalomban, ebbe a rovatba tartozik. Műveit, melyek a világ legtöbb művelt népének nyelvén a közönség elé kerültek, mindenütt komoly szempontokból, komolyan tárgyalják, mint a modern irodalmi szellem egyik nagy figyelemre méltó jelenségét. Ő az egyetlen magyar író, aki egész oeuvrejével nemzetközi ellenőrzés alatt áll s akiről mindenütt kialakult egy főpontjaiban egységes vélemény. Útját ennek a sikernek tagadhatatlanul a szórakoztató képessége egyengette, de ami irodalmi szempontból figyelemre méltóvá teszi s magasan kiemeli azoknak sorai fölé, akik éppen csak hogy szórakoztatják az embereket, az valami több, valami értékesebb. Az, hogy benne megérett és kifejezésre jutott a világ dolgainak s az embernek egy olyan szemléleti módja, amely teljesen és egyedül az övé s ennek kifejezésére olyan formai eszközöket talált, melyek saját, egyéni tulajdonai. Minden kiváló író bizonyos mértékig felfedező, akár Amerikát fedezi fel, akár az Óceán egy kis szigetét. Tagadhatatlan, hogy Molnár mondanivalója különbözik mindenki másétól, csak ő tudja elmondani s a formái, különösen a drámában, lényeges pontokon különböznek mindenki más formájától.

Ezt persze sokkal könnyebb így általánosságban kimondani, mint pontos formulázással definiálni. Azt szokták mondani, Molnár kitünően ábrázolja a modern nagyvárosi ember lelki struktúráját és lelki állapotát. Ez azonban ismét csak általánosság, amely nem sokat mond. Sok olyan író van a világon, aki kitünően ábrázolja a modern nagyvárosi ember lelki struktúráját és lelki állapotát. Előbbre jutunk, ha azokat a belső motívumokat vizsgáljuk, amelyek Molnár írására tipikusak, melyek mindúntalan megjelennek nála. Legelsősorban az tűnik szemünkbe, hogy alakjainak legnagyobb része valami formában neuraszthéniás. A modern ember neuraszthéniája száz változatban fordul elő nála, kezdve a legprimitívebb fokon egész addig, ahol az idegek elgyöngülése már víziókban és hallucinációkban nyilatkozik. Aki kevés rusztikusan egészséges ember feltűnik nála, az mindig irígység tárgya a többi alakok és az író részéről. Hozzáértő psychiater bizonyára össze tudná rakni műveiből a neuraszthénia teljes kórképét. S ez a neuraszthénia a kulcsa a Molnár-művekben mozgó emberek psychológiájának. Minden olyan alak, amelyet Molnár részletesebben megrajzol, szíve mélyében egy nagy szentimentalizmust hordoz, amely nem egyéb, mint a neuraszthéniások elérzékenyülése. Az elérhetetlen jóság utáni vágy, a realitás csunyaságaiba belenyugodni nem tudás, a nyugtalan ki-nem-elégülés ennek a szentimentalitásnak ép olyan tartozékai, mint az, hogy a Molnár-alakok egyike sem fér a bőrébe, melyet a természet részére kiszabott. Mind elkívánkozik a maga környezetéből, valami elérhetetlen életideált keres és mind önkínzó mazochista módra figyeli, vizsgálja a saját érzéseit. És mind érzi, hogy szentimentalizmusa tulajdonképen gyengeség, szégyelni és takargatnivaló. Az önmagát szégyenlő, leplezetlenül nyilatkozni nem merő szentimentalizmus Molnár írói lelkiállapotának gyökere. Ebből folyik, hogy minden alakja valamiféleképen bizonytalannak érzi magát az életben neki osztott helyén és hibásan van környezetében orientálódva. A szerelmi életnek legjobban hangsúlyozott motívuma nála a féltékenység, - a férfi sohasem érzi magát szilárdnak a nő birtokában, nem annyira a nő kacérsága vag y hűtlensége miatt, mint inkább azért, mert nem tudja magát semmiben szilárdnak érezni, nincs meg benne a biztonság-érzésre való képesség. Ezek a neuraszthénikusok mind arra vágynak, hogy valami elszánt lépéssel, egy erőteljes cselekedettel kiszabaduljanak kínosnak érzett helyzetükből, de ezt a cselekedetet nem bírják végrehajtani. Önmagukból kellene kiszabadulniok, mert a baj nem a környezetben, a világban van, hanem bennük. Megalkusznak tehát a cselekvés pillanatában s ebben a kompromisszumban elalkusszák az igazi élmény egyetlen lehetőségét. Molnár legtöbb műve ilyen kompromisszummal végződik - különösen a drámák - s ahol a történet, mint az Andor regényben, tragikusan végződik, öngyilkossággal, ott ez a tragikus vég is ilyen kompromisszum, menekülés a cselekvés kényszere, az elhatározó tett elől. Akinek meg kellene oldani az élete gordiusi csomóját, inkább elvágja, csak hogy ne kelljen vele vesződni. Az ilyen öngyilkosság nem jelent felemelkedést, mint a tragédiák hőseinél, csak dezertálást. A Molnár-alakoknak nincs képességük a tragédiára, hiányzik belőlük az erre való méret. Jellemző, hogy Molnár sohasem vett tollára az átlagosnál különb, erősebb, nagyobbra méretezett embert. Az ő típusa az az egyszerű, rendszerint jómódú polgárember, aki ott ül a szinház földszintjén vagy odahaza olvassa az újságot. Egyetlen hőse a kis házmesterfiú, Nemecsek A Pál-utcai fiúkban. Csak egy gyermekben tudja meglátni a hősi önfeláldozásra való lelki erőt. A többiek gyengék és gyávák ehhez. Ezeket a kis emberkéket aztán keblére öleli Molnár, megérti fájdalmukat, szeretettel simogatja őket és játszik velük. Néha kigúnyolja őket, de csak azért, hogy ne legyen kénytelen elárulni szánakozását. Mert ő maga is tele van az ő szentimentalizmusukkal, amelyet, mint ők, maga is röstel. Inkább kigúnyolja, semmint kinyilvánítsa úgy, ahogy van. Ez az önmagát kicsúfoló szentimentalitás Molnár humorának a magva. A tükörbe grimaszokat vágó ember humora ez. Hatása a két ellentétes tényező, az érzelmesség és az ezt röstellő tudat összepárosításából folyik.

Az élet nagy értékeire vágyó s azokat gyöngeségből elszalasztó modern átlag-ember Molnár felfedezése, amit az irodalomba hozott. Ennek az életformának egész komplikáltságát érti és teljesen kitárja. Legteljesebben és legpontosabban Liliom alakjában, ezért ez az ő legmélyebben megfogott és legszebben megelevenített alakja. A ligeti kis hintáslegényben primitív s ezért legjobban megfigyelhető formában benne vannak a Molnár felfogása szerint koncipiált modern ember összes jellemvonásai, melyeket nem koptat és nem tompít meg sem a társadalmi rutin, sem az ellenőrző intelligencia. Él benne a jóság, mindig jót akar s mindig bajt csinál. Balkezes az élettel szemben. Mindig sután csinálja a dolgát, nem tudja az életét vezetni. Átléphetetlen szakadék van aközött, amit szeretne csinálni s aközött, amit csinál. Ez a furcsa lénye és sorsa tetőpontra jut - s ez Molnárnak legmélyebben érzett színpadi jelenete -, mikor csillagot hoz kislányának a mennyországból s mikor az utána kap, ráüt a kezére. A legszebbet, legnagyobbat szeretné odaadni annak, akit szeret és abban a pillanatban, mikor át akarja adni, gorombaságot tesz vele. A szép és nagy érzésnek a megvalósítására való képtelenség gyengéd szívvel elképzelt szimbolizálása ez, egyúttal Molnár ember- és életlátásának szimboluma. Minden alakja hord ilyen csillagot a kabátja alatt s egyikük se tud vele mit kezdeni. Ezért van minden alakjában egy nagy szomorúság: annak az embernek a szomorúsága, aki érzi az ideál nagyságát és érzi egyúttal a saját kicsiségét is.

Ilyen kicsi emberekről nem lehet nagy tragédiát írni. Sokan megfigyelték már, hogy Molnár drámái külső terjedelemre és belső struktúrája is kisebbek a színdarabok megszokott átlagos terjedelménél. Az ő konfliktusai gyorsan, röviden intéződnek el, alig kell hozzá apparátus. Személyzet is kevés kell hozzájuk, a Molnár-drámák legtöbbjének cselekvénye két ember párbeszédében folyik le. Ezért is olyan egyszerűek és világosak, az író kis terjedelemben is kimerítően letárgyalhatja mondanivalóját, mert az maga is kisterjedelmű. A fődolog a dialógus, az emberek a beszédben fejtik ki önmagukat, alig kell elmozdulniok a karosszékükből s már lezajlott a cselekvény. És a dialógus is a lehető legegyszerűbb, nem asszociál magába semmi idegen elemet. Jellemző, hogy az ő színpadi emberei jóformán csupa tőmondatokban beszélnek, ritkaság szájukon a mellékmondat. Ez az egyszerűsítés már odáig megy, hogy az Olympiában a dialógus jóformán csak végszavakból áll azokon a pontokon, ahol a dráma legnagyobb feszültséggel hegyeződik ki. A Molnár-dráma nem a cselekvés dinamikája szerint emelkedik és esik, hanem egyszerűen a szereplők egymáshoz való attitudejének jelenetről jelenetre fokozódó feszültségű változásából pattan ki. A szónak megszokott, konvencionális értelmében Molnár darabjai oly kevéssé drámaiak, amilyenek csak lehetnek. Szereplőik akciójában nincs egyetlen heves, nagy gesztus, temperált beszédjükben alig van harsány hang. Melyik Molnár-darabban kell a színésznek kiabálni? Elég, ha beszélget. Ez az egyszerűsítés, a drámai cselekvény és dialógus letemperáltsága a társasági mozgás és beszéd hangjára az, ami Molnár drámáit legjobban megkülönbözteti minden más drámától. Az emberek belső telítettségének és külső viselkedésének nagy feszültség-különbségéből fejlik ki a dráma hatása. Azt szokták mondani, Molnár a francia dráma technikai tanítványa. Ez azonban csak annyiban áll, hogy minden drámaíró a francia drámai technika tanítványa, mert a modern drámai technika a franciák műve. Ettől a kiindulóponttól Molnár nagyon messzire eltért. Sokkal közelebb áll hozzá a Wilde-vígjátékok technikája, amelyekben hasonlókép hangsúlyozódik a dialógus s amelyeken szintén érezzük azt az alig definiálható ragyogást, amely Molnár drámáinak talán legkülönösebb tulajdonsága. Végeredményben Molnár a hagyományos drámai formát teljesen átgyúrta a saját használatára, a saját ösztöne szerint. Valami olyat adott, ami teljesen az övé.

Ettől a drámai hangtól semmi sem áll messzebb, mint a páthosz, a retorika, az úgynevezett nagy stílus. Ezt nem bírnák ki az ő egyszerű beszédet kívánó mondanivalói. Molnár a kis formák mestere. Ahol megpróbálkozott a nagy méretekkel, mint az Égi és földi szerelem és A vörös malomban, ott kiderült, hogy a nagy forma túlbő a mondanivalóinak, amelyek méretei kisebbek, mint ahogy az író gondolta. A regény széles ívét is alig tudja átfogni, legnagyobb regénye, az Andor is voltaképpen hosszúra részletezett novella. Viszont az egy lélekzetvételnyi rövid novellában alkotta meg mesterműveit, ezeknek egyikében-másikában tudott az emberi lélek és sors legmélyebb rejtelmeibe leszállni s ezekben közölte legteljesebben líráját. A novella maupassanti értelmezésű formájával csodálatraméltó biztonsággal bánik. Ennek a műformának, mely a magyar irodalomban több kitünő mesterére talált s azután a mai időkben csaknem teljesen lecsappant, kevés olyan biztos kezű művésze van a világirodalomban. Róla is el lehet mondani a francia mondást: il est grand dans son genre, mais le genre est petit. Igazságtalanság csak a mais szócskában van. Benvenuto Cellini csupa kis dolgot csinált és mégis minden idők nagy művészei között áll.