Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (3)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (3)
(Regény)
7.

Amint az ablak felső táblájában megjelent a világosság, nem tudott tovább aludni. Szalmazsákjával már bevándorolta a szoba minden sarkát, feküdt már fejjel, lábbal, arccal és háttal az ablaknak, de ha jött a hajnal, kiszökött belőle az álom, akárha csak hideg vízzel locsolták volna meg a testét. Ilyen korán pedig semmi tennivalója nem akadt. Keserűen megállapította, hogy ez a mánia már a vénséggel jár s hiábavaló ellene minden kapálódzás. Kialudottan pislogott a világosság felé, legalább ha kiláthatna az égre, ez megnyugtatná, elbolyongana a régi vidéki hajnalok emlékeiben. De sem az ég nem látszott innen, sem a friss, még elhasználatlan szelekből nem jutott be ide egy fikarcnyi sem. Kint már egész fényfolyók áradhattak, de itt bent csak lassan, fokról-fokra világosodott, körülnézett a szobában. Még három szalmazsák hevert a padlón, alvó, szuszogó emberekkel rakottan.

Közel hozzá két fiatal gyerek aludt a szalmazsákon, szinte szerelmes összeborulásban, tovább egy öreg napszámos, aki egy belvárosi péküzemben dolgozik és csak éjfél után jár haza a kvártélyra. A negyedik zsákon egy ligeti hintáslegény fekszik, a takaró leesett róla s ahogyan állig felhuzott térdeivel alszik a csíkos trikójában, valami torzszülött zebrának látszik a félhomályban.

Micsoda csőcselék - gondolta az öreg harmonikás és inge aljával a maradék álmot is kitörülte a szemeiből. A zsák szélén ült, otromba bakancsaival kínlódott. Kemény és könyörtelen jószágok voltak ezek, úgy tátogtak előtte, mint a kipeckelt szájú harcsák s ha beléjük erőszakolta a lábait, fölfájtak benne a törései és bütykei. Sokszor gondolt ilyenkor az időre, mikor még mint falusi tanító szép rámás csizmát viselt, a bőr hozzásímult a lábaihoz s a lányok fölfigyeltek a kopogó lépéseire. De mindez olyan régen volt, hogy más már alig is emlékezik rá vissza. Ő benne is mélyre temetődtek ezek az emlékek, de néha azért felütik a fejüket és szétpattannak, mint a feslő virágbimbók. De különös gyorsan lehervadnak ezek a virágok s nehéz mérgező illatokat hagynak maguk után. Az ember hirtelen és oktalanul földühödik s minden erejével belekapaszkodik a bakancsok fűzőszíjába.

- Az isten bizonyára még alszik, örökre elaludt fölöttünk!

Hangosan fölnyög. A szíj elszakadt. Földhöz vágja a bakancsot.

Kicsapódik az ajtó, egy sovány, nagyorrú öregasszony fordul be a szobába:

- Már megint úgy csinál, mintha a sajátjában volna! Mondtam már, menjen a pokolba, ha nincs nyugodalma ebben a lakásban. Az már igaz, hogy nagyon kinyiltak a szemei.

Az ember megvető pillantással végigmérte az asszonyt.

- Mondtam már, hogy ne jöjjön be ide úgy, mintha lovak és tehenek közé törne be az istállóba. A civilizáció mindenkire kötelező.

Az asszony betette maga mögött az ajtót, a nagyorrát úgy fölemelte a levegőbe, mintha valami titok után szimatolna.

- Már megint dohányzott valamelyikük!

- Dehogy, - mondta röhögve az öregember - málnát szüreteltünk az éjszaka, annak a szagát érzi.

- Nem engedem, hogy tönkretegyék a falaimat! Nem elég, hogy ilyen olcsóért hagyom itt penészedni magukat, de bizony még ezt a kis holmimat is tele engedem füstölni! Én vagyok az úr a házban s akinek nem tetszik ez a rend, azt vigye az ördög!

- Csönd, mert rugok - kiáltott közbe a hintáslegény a negyedik zsákról.

Az asszony már egészen nekivadult:

- Kisöprüzlek valamennyieteket, vagy talán szamaritánus vagyok én, hogy itt gyámolítalak benneteket ebben a lyukban?!

- Gyujtsa föl - szólt közbe megint az öregember s már megint a bakancsaival kínlódott.

Az asszony egész testével feléperdült. Eltökélte, hogy a gyalázkodó szavaival most egyszerre agyonüti a másikat, de megnémult, a lélegzete is elakadt.

Kívülről valaki erősen és szigorúan kopogott az ablakon.

- Óh, óh, ki lehet ez már megint ilyen korán - nyöszördült föl az asszony s egyhelyben állva maradt, hirtelenében nem tudta elhatározni magát, hogyan viselkedjen a kintlevővel szemben.

Ujra rázörgettek az üvegre.

- Ezt már ismerem - mondta az asszony. - Hogy vitt volna el benneteket az ördög, cudar naplopók. Már megint miattatok zaklatnak. - S összecsuklottan, egyszerre százesztendővel öregedetten csoszogott az ajtó felé.

- A rendőrségtől vagyunk - hallották be a szobába az idegenek hangját. - Egy betörőt keresünk és a nyomozás szálai egészen idáig vezettek bennünket.

Két melák, nagy ember jött be az asszonnyal a szobába.

- Hányan laknak ebben az odúban? - kérdezte az egyik detektív.

- Mit teszett kérdezni kérem? - dugta előre a fejét az asszony s a füleiről kissé hátrább tolta a kendőt, mintha süket lenne.

A detektiv ordított:

- Kik ezek itt ezeken a zsákokon?

- A kvártélyosok, kérem, - dadogta az asszony - de hogy kicsodák, azt nem tudom, gyönge vagyok én már, nem állok velük szóba. Az ott egy nagyon becsületes harmónikás kérem. Úr volt valamikor, de eltörött a lábacskája, aztán úgy került ide.

Az öregember szó nélkül bólogatott a szalmazsákon.

- Hát ez itt?

- Ezek, kérem, két zsidócska, még egész fiatalok.

- Kicsodák?!

- Mondom, két zsidócska, valami tintanyalónak készülnek ebben a nehéz életben.

A detektívek már a negyedik zsáknál álltak s az egyikük most a lábával belepiszkált a csíkos zebrába.

Az meg se mozdult.

- Ez az izé, kérem, ez egy szabad ember - mondta az öregasszony. - Én még soha nem beszéltem vele s nem is igen láttam, mert én már gyöngén látok, kérem.

Az egyik detektív most lenyult a zsákra és hajánál fogva fölhúzta a legényt, aki tetette az alvást, mintha vízbe fulladt volna. Mikor a szemeit kinyitotta, a másik detektív örömmel felkiáltott:

- Ez az, az anyja irgalmát. Hát azért mégis beakadtál megint a hálóba, te csíkos istennyila.

A legény pillogott, mintha még mindig nem tudna egészen fölébredni.

Kihúzták a fészekből, föltartott revolverrel várakoztak rá, míg felöltözik. Aztán karperecet tettek mind a két kezére.

Az egyik detektív nevetve mesélte az asszonynak:

- A múlt éjszaka betörtek az egyik boltba, elvitték a pénzt, meg rengeteg szalámit, meg sonkát, meg mindent, ami csak jó volt az üzletben. Aztán egy cédulát hagytak hátra, amire mindenféle trágár vicceket irkáltak.

A legény ott állt megvasaltan a szoba közepén, az ábrázata vigyorgott s azt mondta az asszonynak:

- Ne hallgasson rájuk, Mutter. Éppen tegnap este voltam a fürdőben és ami ezelőtt volt, az már nem érvényes.

- Ki hitte volna, hát ki is hitte volna - sopánkodott az asszony. - Úgy jött haza mindég, mint valami csíkos borjúcska. Óh, óh, hogy mi lakik az emberekben.

A legényt elvitték és az asszony ott állt az ajtóban, már megint sokkal fiatalabban és sokkal harciasabb volt. Az öreg pékszolga és a diákok föl sem ébredtek a lármára, a harmónikás közben fölöltözködött s most bántó lenézéssel mondta az asszonynak:

- Ezek is cigarettáztak. Hát mért nem dobta ki őket?!

- Mondom, hogy kisöprűzöm mindnyájokat. Itt szenved velük az ember és a köszönet az, hogy még a rendőrség is meghurcolja.

- Én is csak azt mondom, hogy vacak egy hely ez! S ha el akarnám vonni magától a házbért, már rég elmentem volna - már nyakában volt a ládikó, készülődött kifelé.

Az asszony majd kiugrott a bőréből.

- Micsoda az a pár fitying egy hétre?!

Az öreg már az ajtóban állt, mint valami elrekedt kakas csufolódón fölkukorított, aztán kiugrott a folyosóra. Az ajtót behúzta maga mögött, még hallotta az asszony szitkozódását, de az már csak úgy hatott rá, mintha vajjal kenegették volna a bőrét. Szép tiszta reggel ragyogott a ház fölött s az ajtókból táskás és bekötözöttnyakú gyerekek mentek iskolába. Voltak, akik rávigyorogtak és mondtak neki valamit, mintha bosszantani akarnák, de ő rájuk sem hederített.

Hideg szél járt az utcában, a boltok csukva voltak s ajtajaik felett csikorogtak a pléhtáblák. Az egyik kapuban egy szürke, lomposszőrű kutya ült a hátsó lábain és kihegyezett fülekkel nézelődött erre-arra. Mintha várt volna valakire s néha kitátotta a pofáját s ugató vonítással fölordított. Az öregember félt a tátogó állattól, átkanyarodott az út másik felére. S a kutya, mintha rá várakozott volna, átfutott utána a másik oldalra, megbámulta, körülszaglászta s aztán leejtett fejjel futott mellette tovább. Az embert izgatta ez a kellemetlen utitárs, időnként megállt, hátha tovább szalad az mellőle, de a kutya is megállt és szinte emberi szemekkel kérdőleg rábámult.

- Mit akarsz tőlem, te elátkozott?! - kérdezte tőle az öreg s a kutya kétszer-háromszor visszaugatott a kérdésre.

Tovább indultak.

- Ha most bemehetnék valamelyik házba - gondolta az öreg, a kutya biztosan elmaradna tőlem, de ezeket az utcákat már végig lekoldultam. Ha most bemenne valamelyikbe, határozottan elrontaná vele a boltját a jövőre. Elszánta magát, lehajolt a kutyához és megsímogatta a hátát. A kutya hagyta magát s most úgy nézett rá az emberre, hogy az megnyugodott a szelid pajtáskodó tekintettől. - No jó, hát gyere, majd csak akad neked is valami, - de aztán megint mást gondolt, bement az egyik kocsmába, hogy megigya a reggeli pohár pálinkáját. Lábával a kutya felé rugott és hirtelen berántotta maga mögött az ajtót.

- Olyan ez, mint a malomkőszemű kutya a mesékben - mondta a kocsmárosnak. - Rámragadt, s most nem tudom levakarni.

- Malomkőszemű kutya? - kérdezte a kocsmáros értelmetlenül a pult mögül s úgy csöpögtette a zöld italt a pohárba, mint valami drága orvosságot.

- Igen, amilyen a mesékben él. Tanító koromban sok ilyen mesét mondtam a gyerekeknek. Maga milyen vidékről való?

A kocsmáros közömbös ember volt, az üvegek között babrált, csakúgy félvállról válaszolt:

- Sehonnan! Én benszülött vagyok. Akkor még alig volt erre egy-két ház, s még iskolába sem kellett járni az embernek.

Az öreg kinézett az ablakon, a kutya már nem ült a küszöbön. Megkönnyebülten lélekzett:

- Nem is lesz addig semmi ebből az országból, amíg a lakói annak örülnek, hogy nem kell iskolába járni.

A kocsmáros legyintett:

- Értse az ember a mesterségit, aztán kész.

- Milyen buta és szemérmetlen ez az ember - okoskodott magában az öreg. - Nem szerette az efajta embereket, ő akárhogyan is visszacsúszott a lépcsőkön, de mégis csak van benne valami érzés, egy másik, egy szebb élet iránt. Rézfilléreit kiolvasta a megsmirglizett asztalra s már megint kint volt az utcán. A kutya elmaradt tőle s a pálinka kellemesen melegítette a belsejét.

Nyugodtan ballagott, biztosra vette, hogy ma megint összekeresi a szükséges pénzeket, majdnem fütyörészni lett volna kedve a novemberi reggelben. Kókadtfejű munkásokkal találkozott, akik kimaradtak a gyár kapuin, akik most reménytelenül kószálnak az utcákon, vagy gyáva elszántsággal iparkodnak haza a családjukhoz. Neki semmi különösebb gondjai nincsenek. Mióta a kisgyerek és a labda történetét először elszónokolta, azóta valósággal repülnek felé és erőszakosan belebujnak a zsebeibe a fillérek. Másnap és a rákövetkező napokban, hetekben és hónapokban sorbavette a házakat és mindenütt elmondta raffinált mondókáját. Az embereknek mindenütt meglágyult a szívük, mindenki áldozatot hozott a kisgyerek megvigasztalására. Igaz, hogy a kisgyerek azóta már egészen megnőtt s már ő is a negyed utolsó házáig ért a szónoklatával, de ez végeredményében is nem jelent semmit. Megint kezdi majd előlről a házak látogatását, csak éppen hogy más szónoklatot fog elmondani. De mindez mikor lesz még? Egyelőre békességgel és nyugalommal van tele és semmi kétségei nincsenek. Ha belép valamelyik házba, akár ha régi ismerősei közé lépne be, akik vártak rá és most örülnek, hogy végre megérkezett.

- Kérem a tisztelt ház lakóit, mind az urakat és nagyságákat, akiknek a jószívükhöz apellálok következő szavaimmal...

Olyan készséggel és rafinériával beszélt már, mint a papok a templomban, a szónokok az ezernyi ember előtt a tribünökön. A sánta lábát gondosan előre dugta, balkezét néha a szívére tette s a másik kezének két újját magasra fölemelte, mintha kinyilatkoztatást mondana, vagy esküre hívná föl a folyosó rácsaira tehénkedő embereket. A harmonika beporosodottan hallgatott a ládikóban s a bányászok panaszkodó éneke is levakarhatatlanul ráragadt a gégefalaira.

Délben már ebédelni tudott az új kerestből, estére annyi pénze maradt, hogy beülhetett az otthonához közellevő valamelyik kocsmába.

Sokat fogyasztott és rendesen fizetett. Az ismerősei kérdezgették tőle, de ő senkinek sem árulta el a titkait.

- Eszével gondolkodik az ember és nem a talpaival - mondta fölényesen. - Nekem rossza a lábam és jó az eszem. Nektek jó a lábatok és annyi eszetek sincs, mint a libának. Máma hozzám szegődött egy veszett kutya, úgy elbántam vele, mint egy ostoba birkával.

Rózsaszínű ködök úsztak a szemei előtt, látta, hogy az emberek összenéztek, mialatt ő beszél, titokban egymásra nevetnek, de senki sem mer neki ellentmondani.

Úgy ment ki a kocsmából, mint aki egy szálig lemészárolta az ellenfeleit s csak vért és élettelen hullákat hagy maga mögött.

- Bocsánatot kérek, adja nekem azt a szivarvéget. - Egy fiatalember állt előtte, fázósan vékony kis kabátban és feléje nyujtotta a tenyerét.

Az öreg először megijedt az idegentől, aztán hogy megérezte a veleszemben való fölényét, odanyujtotta neki a szivarvéget. - Én bizony, mikor ilyen fiatal voltam, még nem kéregettem.

- Rossz az egyik karom, - mondta a fiatalember - asztalos vagyok és így sehol sem akarnak munkába venni. Sem ennivalóm, sem lakásom.

Az öreg gondolkodott kicsit, aztán azt mondta:

- Gyüjjön velem. Tőlünk éppen ma vitt el egy zebrát a rendőrség, az ő helyén majd ellakhatik.

Károly alig hallhatóan felelt:

- Egy fillérem sincsen.

- Fázik?

- Igen.

- Én majd jótállok magáért.