Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: A KIRÁLY BÖLCSESSÉGE
(Mese)

A fiatal királynk a mellékneve népe ajkán "a bölcs“ volt. Álljon itt annak története, hogyan jutott az ifjú király ehhez a melléknévhez s hogyan tartotta azt meg.

*

Az Ifjú Király régesrégen uralkodott a Nagy Folyam mentén. Nem volt sem nagyon hatalmas, sem nagyon gazdag. Manapság körülbelül egy szolgabírónak van akkora hatásköre, mint az Ifjú Királynak volt hatalma.

Az Ifjú Királynak egész hadserege vagy háromszáz subás, íjjas lovasból állott. A palotájának a falát kicserzetlen lóbőr alkotta. És a királyi udvar, még maguk az udvarhölgyek is a finom parfűm helyett inkább olyan illatot terjesztettek maguk körül, mint manapság a sátoros gitánák és morék.

Annál nagyobb volt az Ifjú Király országa. A Nagy Folyam keleti partjától terjedt ez, ameddig neki tetszett. Igaz, hogy ötven sátor népén kívül az Ifjú Király már csak a toportyánfalkákat, bölénycsordákat és a teméntelen vizi szárnyast számíthatta országa többi alattvalóinak. Mert az egész ország egyetlen gyönyörű, erdős, rétes, lápos pusztaság volt.

Tulajdonkép az Ifjú Király a Nagy Királynak, a Királyok királyának jobbágya volt, akinek birodalma a messze Napkelet pusztáitól egészen idáig, a Nagy Folyamig terjedt. Dehát az Ifju Király a Nagy Királyt sohasem látta. Csak azt tudta a Nagy Királyról, hogy az egyszer majd fölkerekedik hadaival Napkeletről és átúsztat a Nagy Folyamon annak nyugoti partjára, ahol a Császár birodalma kezdődött és le fogja igázni a Császár birodalmát. Persze, ebben hitt is az Ifjú Király, meg nem is.

A Nagy Folyam nyugoti partján egészen másként föstött a világ. Ott ugyanis a Császár birodalma tele volt tornyos, kőfalas városokkal, kőutakkal összekötött falvakkal és jól művelt szántóföldekkel.

Többek között itt a Nagy Folyam jobbpartján, az Ifjú Király lóbőrfalas rezidenciájával szemben is ott magaslottak az égre a Császár egyik városának falai és tornyai.

Az Ifjú Király sokszor elnézte a távolból a Nagy Folyamon túl ezt a várost, vágyakozva, emésztődve. Ilyenkor az Ifjú Király mindig elszégyelte a maga szegénységét és barbárságát. Mert az Ifjú Király alapjában nem annyira vérszomjas, mint inkább álmodozó hajlandóságú ember volt és tele bölcsességgel.

Hogy miért? Hát tulajdonképpen itt kezdődnék a történet. Csak vissza kell kissé menni az években.

*

Az Ifjú Király apjának a mellékneve, népe ajkán, a Rettenthetetlen Király volt. És ehhez a melléknévhez a következőképp jutott az Ifjú Király apja.

Akkoriban a Nagy Folyamnak a keleti partja merő zsombékos, tocsogós, halmos vadon volt.

A Császár jobbparti városából jöttek át néha a folyamon halászok, vadászok, madarászok és egy-két tanyát ütöttek föl a Nagy Folyam keleti partján. Aztán komp indult át és a tanyák egyre szaporodtak és népesedtek. Falukká növekedtek. Már egy-egy kőház épült, már utak kötötték őket össze, már szántóföldek, kertek vették körül a falvakat, már-már ott tartott a dolog, hogy a Császárnak új városa épül a Nagy Folyam keleti partján is, kőfallal, tornyokkal.

Az Ifjú Király apjának, a Rettenthetetlen Királynak a népe akkoriban nagyon ritkán csatangolt errefelé. Messze, félnapi vágtára tanyázott a rónaságnak egy másik folyója közelében.

De egyszer mégis csak neszét vette a Rettenthetetlen Király, hogy a Császár birodalma átvergált a Nagy Folyamon és kőfalas város alakjában veti meg itt a lábát, amit nem lehet majd átugratni lóháton.

A Rettenthetetlen Királynak haragosan szaladt erre össze a szemöldöke. Ősi hagyomány szerint a Császár birodalmának és az ő országának határvonala a Nagy Folyam volt.

A Rettenthetetlen Király nyomban riadót fuvatott és nyergeltetett.

A törzs vénei ógtak-mógtak. Hogy így és amúgy, a Császár hatalma végtelen, talán jobb volna követeket küldeni előbb és békésen... és a többi, meg a többi...

Dehát nem azért kapta a Rettenthetetlen Király rettenthetetlen nevét később, hogy begyullaszthassa őt a vének lefetyéje.

Se szó, se beszéd, a Rettenthetetlen Király egy hajnalban megrohanta háromszáz lovasával a Császár épülő városát a keleti parton, és felégette házait, leöldöste népét, vagy rabszíjra fűzte, feldúlta a szántóit, kertjeit és a zsákmánnyal odább akart állani.

Éppen osztoztak a zsákmányon és egy kis áldomást csaptak, mikor a Rettenthetetlen Királynak azt jelentették, hogy a túlsó partról komp közeledik át a Nagy Folyamon.

A vének megint megrettentek. Azt hitték, hogy a Császár elindította vasvértes hadseregét, amin nem fog a nyíl és a kopja és meg akarja bosszulni a Császár épülő városának feldúlását.

Dehát megint kisült, hogy a véneknek nem volt okuk szurkolni.

A kompon békét kérő zászlókkal a Császár városának követei jöttek. Drága marhákat hoztak, hogy kiváltsák velük a Rettenthetetlen Király fogságába esett testvéreiket.

Na, ebbe szívesen belement a Rettenthetetlen Király. Szépszerével kicserélték a váltságdíjért azokat a foglyokat, akikért küldtek, a többit pedig besorozták a Rettenthetetlen Király rabszolgahadába.

Hol kellett ennél teljesebb győzelem? A Császár nem merte megtorolni városa felégetését. A Császár valóságos adófizetője lett a Rettenthetetlen Királynak.

A Rettenthetetlen Király dupla áldomást ült népével és örömtüzeket gyujtatott a Nagy Folyam partján.

Ez még semmi. De a Rettenthetetlen Király most már azt jelentette ki a Vének tanácsában, hogy el sem fog mozdulni népével a Nagy Folyam partjáról, hanem ott várja meg az alkalmat, mikor majd egyszer átúsztat háromszáz lovasával a Nagy Folyamon és feldúlja a Császár jobbparti városát is és elfoglalja birodalmát.

Hát persze, ez kissé veszedelmes terv volt. Hiszen még éltek a Rettenthetetlen Király népe között regék arról, mikor régebben megpróbálták átúsztatni a Nagy Folyamot és betörni a Császár birodalmába. De ezek a regék csak arról szóltak, hogyan várták a Nagy Folyam jobbpartján a vakmerőket a Császár vasvértes harcosai, úgy, hogy jó, ha egy-két hírmondó tudott visszaúsztatni véres kobakkal közülök.

Ez azonban régen volt. Talán igaz sem volt. A nép, még a Vének is, csupa buzdulat volt a Rettenthetetlen Király bátorságán és készek voltak követni őt a Császár birodalmának meghódításában.

Ennek a nagy felbuzdulásnak volt a győzelmen kívül más oka is. Mikor a Császár épülő városát feldúlták, annak egynémely házában nagyszerű édes, tüzes italt találtak a Rettenthetetlen Király harcosai hordószámra, kantaszámra, kőbe vágott üregekben és rúdra aggatott tömlőkben.

A lótejből készült kumisz subick volt ehhez az italhoz képest. A férfinép olyan lett tőle, mint az oroszlán, a fehérnép pedig olyan kezes, mint a bárány. Ettől volt a nagy fölbuzdulás.

Ámde ez az ital hozott gonoszat a Rettenthetetlen Királyra. Mert minél többet ivott belőle, annál jobban ízlett neki s annál szélesebb lett a kedve.

De egyszerre csak a Rettenthetetlen Király arca megkékült, tikácsolni kezdett, szeme fölfordult, a szája tajtékzott.

Hiába olvastak rá a Rettenthetetlen Királyra garaboncásai minden hókusz-pókuszt. Odavolt.

Már halálos vergődése közben hivatta oda magához a Rettenthetetlen Király a fiát és utolsó szavaival fogadtatta meg vele, hogy megbosszúlja dicstelen halálát a Császáron, aki mérget itatott vele. Item: a fiának fel kell majd dúlnia a Császár városát a Folyamon túl is és meghódítania a Császár birodalmát.

Nos, a Rettenthetetlen Királynak pompás temetést rendeztek a Nagy Folyam partján. Azaz, a sírgödre mellett halomra nyilazták a Császár népéből még ittmaradt rabszolgákat. Aztán együtt temették el őket a Rettenthetetlen Királlyal, hogy legyenek, akik szolgálják majd Őt a fényes mennyei legelőkön.

Ezzel az Ifjú Király lett népének királya.

*

Az Ifjú Király nem volt gyáva lélek. Dehát az a föladat, amivel édesapja halálos ágyán megterhelte őt, nagyon aggodalomba ejtette.

Nem akarta kisebbíteni Rettenthetetlen Uraatyja harci érdemeit, hogy feldúlta itt a Nagy Folyam keleti partján a Császár épülő városát.

Dehát az mégis más volt, átúsztatni a Nagy Folyamon, nekimenni lovasaival a Császár jobbparti tornyos, bástyás városának, amit a Császár vasvértes katonái védenek.

Nem hátrált meg a föladata előtt az Ifjú Király, de nem csoda, ha némi körültekintéssel akart belevágni a vállalkozásba.

*

Hát a Császár népéből való legyilkolt rabszolgákból megmaradt egyetlenegy irmagul.

Ez egy roppant fura szerzet volt. Vörös hajzat lángolt a fején és vörös szeplő borította be egész testét. A két lába görbe volt, a dereka olyan gyönge, mint a macskáé, a kezei finomak.

Azért is nem ölték le ezt a vörös rabszolgát a Rettenthetetlen Király sírgödrénél, mert ugyan mi hasznát vette volna ilyen szolgának a túlvilágon?

Ezt a vörös nyavalyást ugyan nem foghatták be semmiféle becsületes férfimunkára. Legföllebb a vászoncselédekkel piszmoghatott a konyha körül.

Másként meg kellett a Vörösről hagyni, hogy nagyon értelmes volt. A nyelve éppoly szaporán pergett, mint a némbereké és ő maga is három szóból hetet értett. Egyebet sem kell mondani róla, mint hogy csuda gyorsjárású eszével és nyelvével úgyszólva napok alatt elsajátította az Ifjú Király népének nyelvét.

Nos, az Ifjú Király ezt a vörös rabszolgát rendelte színe elé, hogy kikérdezze őt a Császár birodalmának viszonyairól s kiváltképp jobbparti városának gyöngéiről.

A Vöröstől aztán az Ifjú Király körülbelül a következőket hallhatta:

- Uram, Király, el kell hinned nekem először is azt, hogy én magam nálad is jobban útálom a Császárt birodalmával együtt. Tehát nem fogja dícsérni őt hazug szó a számból. De bizony mégis az az igazság, hogy Uram, Király! amit eddig a Császár végtelen hatalmáról hallottál, az nem mesebeszéd. Higyjél szolgádnak, hogy könnyebb lenyilaztatnod a holdvilágot harcosaiddal az égről, mint a Császár birodalmát leigáznod. Higyjél nekem, Uram, Király, hogy a Császár birodalma akkora, hogy a vadlúd tízszer elfárad útjában, míg átrepüli a felét. Tízszer több a császár birodalmának kőfalas városa, mint ahány sátra van népednek és ugyanannyi vasvértes hadsereg őrzi a Császár birodalmát, ahány vitézed van neked.

- Hm! - mondta az Ifjú Király. - Hát ha akkora a Császár hatalma, hogyan lehet az, hogy nem torolta meg azt a csúfságot, amit az én Rettenthetetlen atyám ejtett rajta? Miért nem küldött hát át a Nagy Folyamon egy sereget vasvértes katonáiból elpusztított uj városa miatt? Miért küldött atyámnak adót és váltságot elfogott népéért, gyáva eb módjára?

- Uram, Király! - felelte a Vörös. - Ezt kissé nehéz megmagyaráznom a Te becsületes értelmednek.

- Pedig ez az, amit hallani szeretnék tőled, - mondta az Ifjú Király.

- Hát nézd, Uram, Király, - kezdte a Vörös, - a dolgok következőképp állanak a Császár birodalmában. A Császár messze van és nem mindenik rabszolgája egyformán hűséges hozzá. Példának okáért ennek a városnak a helytartója, itt átellenben, egy enyveskezű, pohos zsivány. Ez a helytartó bizonyára nem jelentette be hivatalosan a Császárnak a fővárosába, hogy itt a keleti parton a Császárnak új városa épül. Mert akkor azt az adót, amit ő a saját zsebébe tett ennek az épülő városnak a lakóitól, meg kellett volna feleznie a Császár kincstárával. Azért nem küldött a Császár hadsereget Rettenthetetlen atyád ellen, mert nem is tudott felőle, hogy új városa épült, nemhogy azt tudná, hogy elpusztították. De többet mondok Neked, Uram, Király! Még akkor sem biztos, hogy a Császár hadserege az Atyád és a Te néped ellen jön, ha a Császár küldte volna. Mert lásd, egy hadsereg felszerelése és elküldése teméntelen pénzbe kerül. Dupla napidíj a hivatalnokoknak és dupla zsold a harcosoknak. Hát lehet, hogy ez a helytartó bejelentette a Császárnak, hogy új városa itt a keleti parton elpusztult és hadsereg kell a megtorlásra. De a rávaló költséget a helytartó azóta régen zsebrevágta. A katonákat ő könnyen lekenyerezi. Mert hiszen azok szívesebben vigadnak pohár mellett és a táncosnők tunikája körül, mintsem ideátal beveressék a fejüket a Te vitéz harcosaiddal.

- Ahán! - szólt bele most az Ifjú Király. - Most megfogtalak a szavadnál. Hát akkor mégis pulya szoknyavitézek a Császár katonái, ha annyian is vannak. Akkor mégis úgy van, hogy megverhetem őket az én bátor harcosaimmal. Hiszen tíz pulyának elég egy férfi. És az én harcosaim nem fognak takarékoskodni a nyíllal. A vasvértnek is van nyílása. Láttad-e már, hogy mindenik vitézem öt és én magam tiz nyilvesszőt lövök át a legsoványabbik asszonyunk felaggatott karperecén? Ezt láthattad a Rettenthetetlen atyám halotti toránál a harcjátékon!

- Tépesd ki a nyelvemet, Uram, Király, ha hazugságon kapsz, - felelte erre alázatosan a Vörös. - De a császár birodalmának a legszegényebb városában is száz olyan hitvány rabszolga akad, aki nyílvesszőt lő át női karperecen húszszor egymásután, pár garasért.

Hát erre a hallatlan lódításra az Ifjú Király úgy fölgerjedett, hogy csakugyan kevés híja volt, hogy a Vörös nyelve nélkül nem maradt. De az Ifjú Király tűrtőztette haragját népe üdve miatt és így szólt:

- Könnyű olyat állítanod, amit nem bizonyíthatsz be. Ebkölyke!

- Bocsáss meg, Uram, - mondta erre leborulva a Vörös, - nem akartalak megsérteni. De ha meghallgatnál, hát én tudnám a módját, hogyan bizonyítsam be Neked, hogy igazat szóltam.

- Hadd hallom! - mondta erre az Ifjú Király.

- Engedd meg akkor, Uram, - kezdte a Vörös, - hogy legutoló rabszolgád, akit nevemen hívnak, sajátmagáról beszélhessen. Mert csak így térhetek erre a dologra. Én, Uram, tehetős kereskedőember vagyok városomban. Egészen véletlen jöttem át csónakon, ide a Te országodba, hogy megvizsgáljam új üzletemet, mikor a harcosaid fogságába estem. Csodálkozol, hogy azért mégsem küldtek érettem váltságdíjat, mint a többi foglyaidért? Hát ennek Uram, az a magyarázata, hogy a feleségem egy hűtlen, gyalázatos személy. Már régebben észrevettem, hogy a szomszédommal van aljas viszonya, dehát engem, oktalan öszvért, jobban elfoglalt üzletem, semhogy utánajártam volna a feleségem üzelmeinek. Most már értek mindent. Feleségem, ez a hűtlen szuka, örült, hogy rabságodba estem és a váltságdíjamat inkább a helytartónak küldte, hogy egyik szemét behúnyja az én pusztulásomon és a másikat behúnyja azon, hogy a feleségemet, mint özvegyet, a szomszédom tegye hitvesévé. Vagyok annyira gazdag, hogy elég ellenségem legyen és ellenségeim örüljenek vesztemen és ne csapjanak lármát a dologból. Persze, ha vissza tudnék térni otthonomba, akkor biztos lehetsz, Uram, hogy van elég hatalmam, összeköttetésem és pénzem, hogy a helytartó kegyét visszaszerezzem és gyalázatos nőm és galád kedvese ellen fordítsam ugyanezt a sok nyomorúságot és veszedelmet, amiben most én vergődöm itten miattuk. Most tehát kegyeskedjél rám figyelni, Uram, Királyom! Te meg szeretnél győződni állításaim igazáról a Császár birodalma felől, én pedig örömmel bizonyítanám be Neked igazamat. Annak, hidd meg, semmi akadálya, hogy én és akármelyik bátor embered, vagy Te magad, Uram, Király, átevezzünk a Nagy Folyamon és megjelenjünk a Császár városában. Én ezer ismerőst találok mindjárt a város kapujánál és Téged mint vendégemet, szó nélkül beeresztenek velem. A városban naponta száz és száz mindenféle nyelvű, rendű, rangú, öltözetű idegen fordul meg mindenféle ügyben. Értesz-e hát, Uram? Ha velem jössz, a saját szemeddel nézhetsz meg mindent a városban és bántatlan jöhetsz haza újra. Én nem csallak meg. A váltságdíjamon felül hasznos ajándékokkal szolgálhatok Neked és ki tudja, talán értékesebb tapasztalatokat hozol vissza magadnak annál a lehetetlen szándéknál, hogy megtámadd a Császár birodalmát. Talán szövetséget köthetsz a Császárral. Ki tudja? Én, itten, mint a rabszolgáid legutolsója, nem érem meg neked egy sánta csikód árát.

*

Hát az Ifjú Királyt szörnyen gondolkodóba ejtette a Vörös rabszolga javaslata. És minél többet gondolkodott rajta, annál okosabbnak és kecsegtetőbbnek látszott ez a javaslat.

Hebehurgyán nekirontani a Császár városa kőfalainak, amúgy sem tetszett valami biztonságosnak az Ifjú Király előtt. Atyja utolsó kívánságáért, a népe és a gyáva, de rossznyelvű vének miatt tennie kellett valamit. Különösen pedig az fúrta az Ifjú Király oldalát, hogy azokat az íjászokat lássa, akik nem tíz, de húsz nyílvesszőt lőnek át egy női karperecen.

Egyszóval az Ifjú Király rászánta magát, hogy a Vörös rabszolga ajánlatának engedjen, és ő maga, mint törzse legbátrabb harcosa induljon kémszemlére a Császár városába.

*

A Vének megint ógtak-mógtak, az Ifjú Király népe szörnyűködött. De az Ifjú Király egy csöndes esthajnalon tömlő-sajkára ült a vörös rabszolgával és átevezett a Nagy Folyamon.

Nos, a városba való érkezésük egészen úgy történt, ahogy a Vörös megmondta. A Vörös tíz ösmerősére is talált nyomban, akik fölajánlották segítségüket neki, mert előre örültek a botránynak.

A Vörös kiválasztotta ismerősei közül a szomszédja konkurrens kereskedő társát, vagyis amannak halálos ellenségét. Egyelőre ennek házába szállott meg az Ifjú Királlyal együtt.

Másnap aztán összecsődítette híveit a Vörös és úgy vonult föl velük testületileg a város piacának azon részére, ahol a város bírái törvényt ültek.

De előbb természetesen a Vörös nagy summa pénzt szerzett kölcsön és azt felében a helytartónak, felében a bíráknak küldötte, hogy szabad folyást engedjenek a törvény szent akaratának.

Hát a bírák aztán bölcsen és igazságosan ítélkeztek az ügyben.

A Vörös feleségét a házasságtörő hitvesek legsúlyosabb büntetésére ítélték. Azaz két szilaj ménnek kellett őt szétszaggatni. A csábítót pedig óriási bírsággal sujtották.

Mindez persze alig érdekelte az Ifjú Királyt. Ámde ez nem jelentette azt, hogy nem volt elég más, új, nagyszerűbbnél nagyszerűbb élménye.

Az Ifjú Király úgy szédelgett a Császár városában az újabb és újabb csodák közepett, akár valami képtelen álomban.

A roppant falak, a város emberforgataga, a szobrok, képek, illatok, ruhák, cirádák mámoros ámulatra gerjesztették és egyben lesujtották, gyámoltalanságában, tudatlanságában, szegénységében az Ifjú Királyt.

A Vörös becsülettel szavának áll. Nem fukarkodott volt urával szemben. Háza kényelme az Ifjú Királynak rendelkezésére állt.

Az Ifjú Király azon kezdve, hogy langyos fürdő után bájos rabnők próbálták ámbra-dörzsöléssel megpuhítani szélcserzette bőrét és olyan gyolcsból adtak rá ruhát, hogy azt hihette, az aranyos alkonyati felhő círógatja tagjait, a finom étkekig, édes, andalító italokig, az Ifjú Király valósággal fulladozhatott az élvekben.

A Vörös elvitte őt a város mulatóiba, ahol kegyeikkel adakozó táncosnők lejtettek szívfacsaróan édes muzsikára és bűvészek állították el az Ifjú Király lélekzetét képtelen mutatványokkal.

Az Ifjú Király láthatta a Császár vasvértes ezernyi ezer katonájának parádéját. Amint harsonaszó és dobpergés mellett vonulva, a földet megreszkettette lábuk dobaja és fegyverük csörgése megriaszthatta a mennydörgést magát.

Az Ifjú Király kábulatban volt és híve hitt már mindent a Császár végtelen hatalmáról.

Végre egy nap a Vörös elvitte az Ifjú Királyt egy óriás, teknőalakú kőalkotmányba, amely hemzsegett és zajgott az embertömegtől.

A Vörös már természetesen rég más ember volt maga is az Ifjú Király mellett és más hangon beszélt az Ifjú Királyhoz. Miután megnézte a kőépület kapujában kifüggesztett viasztáblákat a Vörös, így szólt az Ifjú Királynak.

- Nos komám, amint itt elolvastam, most megláthatod többek közt, mit tudnak a Császár birodalmának íjászai. Én ugyan nagyobb mulatságot lelek abban, ha aranyaimat csörgethetem, vagy a táncosnők simogatják a képemet, mintha vért látok csurogni. Mert nem tagadom, hogy ettől irtózom. De hát a te kedvedért eljöttem ide.

A Vörös előbb néhány emberrel beszélt, aztán beültek az Ifjú Királlyal a kőalkotmány egyik kőpáholyába a zajongó tömeg közé. A kőalkotmány alja ellipszis alakú, símára porondozott tér volt.

Ezen a síma homokos téren történendőkre várt a zajgó embertömeg.

Nos hát végre két bajnok jött be a homokra. A lágyékkötőjén kívül meztelen volt mind a kettő. Íj volt a kezükben és tegez, tele nyílvesszővel.

A játékmester föltartotta benyálazott kezét, hogy megállapítsa a szélfúvás irányát és végiglépkedve a homokot, kijelölte a két bajnok helyét. Aztán az egyik bajnoknak egy vaskarikát adott át, akkorát, mint egy női karperec.

A bajnok kinyitott tenyérrel, balkeze két ujja közé fogva a karikát, feje fölé tartotta a karját. A tömeg csöndben figyelt.

A másik bajnok célzott. Az ideg halkat pengett az íjon és a nyílvessző átsurrant a másik bajnok föltartott kezében levő karikán.

A tömeg tetszésrivallgásba tört ki. Majd újra csönd lett.

Mert a jelenet megismétlődött a két bajnok közt, csakhogy fordítva. Aki tartotta a karikát, áthajította annak, aki lőtt s most az tartotta föl az ő lövésének.

Így ismétlődött meg a jelenet tízszer, tizenötször, tizenhétszer... Végre a tizennyolcadik fordulónál az a bajnok, aki a karikát tartotta, éleset kurjantott. A karikát elhajította és megint föltartotta kezét. Egyik ujja a célttévesztett nyílvesszőtől szétroncsolva véresen fityegett tenyerére.

A tömeg egyik fele pisszegett és köpködött a legutóbb nyilazott bajnok felé. A másik fele a véreskezű bajnokot üdvözölte és buzdította.

De most újra csönd lett. A játékmester intett és aztán az Ifjú Király legnagyobb bámulatára a Vörös felé fordult. Az Ifjú Király nem értette, mit mondott a játékmester a Vörösnek, csak azt látta, hogy a Vörös csupa düh.

Ingerülten kiabált vissza a játékmesternek ő is valamit és valami furcsa jelet adott a kezével.

Erre egy sereg szolga rohant be a porondra. Megragadták az imént célttévesztett meztelen bajnokot és zsinegekkel odakötözték kitárt karral egy cölöphöz.

A másik bajnok azon módon véres kezével kapta íját és a másik pillanatban a nyílvessző a megkötözött bajnok szíve táján rezegett a bajnok testében. Feje lekonyult, egyet-kettőt vonaglott és vége volt.

A tömeg könyörtelen gyönyörben üvöltött.

De az Ifjú Királynak a szíve csupa haragos fölháborodás volt ennek a hallatlan, oktalan kegyetlenkedésnek a láttára.

Amíg a szolgák kihurcolták a bajnok holttestét és eltakarították a vért a homokról és símára egyengették újra, az Ifjú Király odafordulhatott a Vöröshöz:

- Én úgy láttam, - mondta, - hogy te öletted meg ezt a bajnokot.

- Hát persze, hogy én! Az én rabszolgám volt. 100 aranyért vásároltam meg tegnap. Egyenest a te kedvedért, hogy lássad, nem hazudtam.

- De miért öletted őt meg egy félrehúzott lövésért?

- Nehéz megmagyaráznom ezt neked - felelte a Vörös. - Én a vételárán kívül újabb háromszáz aranyat vesztettem ezen az ügyetlen barmon. A feleségem elcsábítójáé volt a másik íjász, akinek a kezét az enyém megsértette és itt az a szokás, hogy fogadásokat kötnek az emberek a viadalokra. Én elvesztettem a fogadást. A feleségem csábítója kinyerte tőlem a bírságát. Ne dühöngjek?

- És nem tehetted volna meg, hogy kegyelmet adj ennek a csodálatos ügyességű íjásznak és szolgáid közt megtartsad magadnak? Úgy tetszik nékem, ez rajtad állt, - makacskodott az Ifjú Király.

- De igen! - felelte a Vörös. - De a játékszabályok szerint ha kegyelmet adok neki, akkor az elvesztett fogadáson fölül még fájdalomdíjat is bevasalnak rajtam az ellenfél javára.

- És nem éri meg ez neked, egy ilyen szolgáért?

- Nem! - felelte a Vörös. - Mert ha megtartom azt a barmot magamnak, akkor illő, hogy újabb viadalra állítsam ki. Máskülönben azt hiszik rólam, hogy rosszul áll az üzletem és csappan a hitelem. Én pedig először is nem akarok újabb veszteséget ezzel a barommal. Azért kiáltottam a játékmesternek, mikor kegyelmet kért a szabály szerint az ügyetlen bajnok számára, hogy: - Dögöljön meg a hitvány barom! Ezzel előkelően viselkedtem. És népszerűbbé teszem magamat. A nép szereti a vért, mint ahogy látod. Én viszont utálom ezt a ronda, véres mulatságot. Elég volt most egyszer, a kedvedért. Ezzel elintéztem!

Nem! Ez nem tudott beleférni az Ifjú Király kemény fejébe. Nem csak fölháborította, de el is csüggesztette ez az emberhússal való tékozlás.

Látta aztán még ezt a szertelen kegyetlenkedést sokkal vadabb változatokban is az Ifjú Király a mutatványok következő számainál.

Versengő vaskocsik roncsoltak szét, rémítő vadállatok szaggattak szét embereket szeme előtt ezen az átkozott porondon, amit a szolgák egykedvűen egyengettek el újra a vértől, feltúrástól és a nép őrjöngött a gyönyörűségtől, míg az Ifjú Királynak még a vastag, barbár hajszálai is égnek meredtek az iszonyattól.

De különösen és mindvégig a Vörös megvásárolt rabszolga íjászának a példája ragadt meg az Ifjú Király emlékében, aki csodálatos ügyességével, (be kellett vallania), hogy ő nála magánál is különb uralkodója volna az ő bőrsubás népének és íme, mi lett a sorsa!

Nagyon-nagyon le volt sujtva az Ifjú Király.

Ezt a lesujtottságát nem tudta eloszlatni, hogy a Vörös továbbra is állotta szavát. Hogy búcsúzáskor az Ifjú Király csónakja csaknem elmerült a Vörös dupla vátságdíjától és ajándékaitól. Hogy a Vörös ígéretet adott arra, hogy igyekezni fog szövetséget kovácsolni az Ifjú Király népe és a Császár között. Hogy a Vörös cserekereskedést ajánlott föl addig is az Ifjú Királlyal és népével, aminél értékes eszközökért vadgereznákat és egyebeket hozhatnak át a Nagy Folyamon. És hogy a Vörös szívesen látja az Ifjú Királyt újabb barátságos látogatásra.

Hiába! Az Ifjú Király csüggetegségét nem enyhítette mindez. Azóta bámulta mindig olyan komoran az Ifjú Király a Nagy Folyam keleti partjáról a Császár messzi városának bástyáit és magában sírt a szíve, a maga és népe barbárságán, szegénységén és gyöngeségén.

*

De így lett az Ifjú Király neve a bölcs.

Mert az Ifjú Király népe egészen meg volt elégedve uralkodójával. A Császár birodalmának a meghódítása helyett az Ifjú Király népe megengesztelődött a hatalmas Császár szövetségével és a csereüzletekkel.

Azok után a szertelen csodák után, amiket az Ifjú Király népének elmesélt, mint amiket saját szemével látott a Császár városában, a nép könnyen belátta, hogy hasztalan erőltetné a Rettenthetetlen Király utolsó akaratának megvalósítását. A vének ugyan ógtak-mógtak megint, hogy az Ifjú Király megtagadta Rettenthetetlen apja utolsó akaratát és cserben hagyta Urát a Nagy Királyt és ellenségének, a Császárnak szövetségese lett. Dehát az Ifjú Király nem törődött ezzel, mert népe üdve volt fontos csupán előtte.

Az Ifjú Király népe pedig büszke volt fiatal uralkodójára és dicsőítette őt. Mindössze a Rettenthetetlen melléknév helyett az Ifjú Király neve "a bölcs“ lett népe ajkán. Mert hát az uralkodó dícséretére mindig illik valami melléknév.

De mert a melléknév éppígy mindig valami velős magyarázattal is jár, hát az Ifjú Király népében ifjú uralkodójának bölcsességét ilyen szállóige támasztotta alá:

- Tudjátok-e, mit mondott Ifjú Királyunk? Ő, a törzse legügyesebb harcosa, tízszer sem lövi át mindig nyilát egy női karperecen. A Császár városában látott egy pénzen vásárolt rabszolgát, aki kettő híján húszszor lövi át mindig nyilát egy női karperecen. És mert utoljára elhibázta, úgy leölték, hitvány pénzért, ezt a csodálatos ügyességű rabszolgát, mint egy sánta gödölyét. Mert ezer is akad helyette a Császár végtelen birodalmában. De akkor mondjátok, van-e erő, amely ilyen hatalmas birodalmat megdönthet, ahol ilyen íjászok annyit sem számítanak, mint egy sánta gödölye? Nem jobb-e szövetségben élni a Császárral?... Ezt mondta Ifjú Királyunk a törzs gyülekezetén. Soká éljen népe üdvére bölcs Ifjú Királyunk!

*

Sok év telt el. A bölcs Ifjú Király már a bölcs Öreg Király volt népe ajkán.

Akkor történt, hogy a Nagy Király, Minden Királyok Királya mégis fölkerekedett roppant hadseregével keletről.

És bizony a Császár végtelen hatalma mégsem volt akkora, hogy ellenállhatott volna a Nagy Király roppant hadserege rohamának.

A Nagy Király roppant hadserege bizony átúsztatott a Nagy Folyamon és megverte a Császár vasvértes hadseregét, meghódította a Császár birodalma felét és földúlta bástyás, tornyos városait.

A Bölcs Király és lovasai akkor már a Nagy Király roppant hadseregével szövetségben küzdöttek a Császár vasvértes hadai ellen és arattak győzelmet rajta és osztozkodtak a teméntelen zsákmányon és országokon.

A Bölcs Királyt a győzelemért már bátran nevezhette volna akkor népe úgy, mint atyját, a Rettenthetetlennek. Dehát a melléknév olyan természetű, hogy túlél minden más, még olyan cselekedeteket is, amik rácáfolnának.

Tehát a Bölcs Király, mikor a Császár földúlt városának füstölgő üszkei közt áldomást ült népével, a Bölcs Király, bölcsességéhez híven szólt ekkép a népéhez:

- Talán akad még köztetek, aki emlékszik, mit mondtam egyszer régesrégen, ifjúkoromban, mikor itt, a Császár virágzó városában tanuja voltam, hogy a legkülönb íjászokat, csekély hibázásért, úgy öldösték le, mint a sánta gödölyéket. Akkor mondtam, hogy bármily végtelen a Császár hatalma, ha így tékozolja el legkülönb vitézeit, hitvány pénzért, akkor az ilyen hatalom egykor meg fog dőlni... Íme! Nem volt okosabb föladni a szövetséget a Császárral és a Nagy Király szövetségét fogadni el?

- Úgy van! - zúgta rá a Bölcs Király népe. - Éljen Bölcs Királyunk, népe üdvére. Igaz, hogy a Vének megint óghattak-móghattak volna, hogy hiszen a Bölcs Király ahajt éppen az ellenkezőjét mondta, amit most. Dehát hol voltak már azok a Vének, akik a Bölcs Ifjú Király szavait hallották? És a fontos az volt, hogy a nép helyeselt a Bölcs Királynak.

*

No persze, hiszen régi dolog, hogy sokkal biztosabb, változatlanabb és fontosabb minden bölcsességnél, minden szállóigénél a nép üdve. És a király, ha bölcs, ha rettenthetetlen, csupán ezért él.