Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN

SINKÓ ERVIN: TÉMA ÉS TARTALOM A KÖLTÉSZETBEN
2. Költészet előtti költészet

Az alkotó szellemi élet első történelmi megnyilatkozása, melyben az ember a természeti jelenségekhez - ég-föld tüneményeihez, saját életéhez és halandó voltának tényéhez való viszonyát öntudatában reprodukálja: a mythosz. Költészet és egyáltalán a fogalomnak mai jelentésében vett művészet, mint tudatos intenció, hogy anyagot az öntudat a maga érzékelhető kifejezésévé alakítson, a mythosz korszakában nem létezhet. Ennek a kornak szemlélete nem tulajdoníthatja az embernek, mint alkotónak a mythoszt, mert a mythikus embernek a dolgok maguk a kész mythosz eleven darabjaiként jelennek meg. Míg az izolált, szubjektív öntudat számára, tehát a mi számunkra az alkotó költőnek és külső témájának kettősségéből, a két ellentét vagy objektíve külön valóság szintéziséből születik meg a költészet, a mythikus kor szemlélete szerint a témában magában benne élt a «költő», maga a téma volt a maga költője és az ember, maga is a nagy költeménynek csak egyik része, csak azt érezhette, hogy kilesi, leolvassa a titkos, húsból, vérből, fából, vízből, kőből felépített hatalmas költemény szövegét.

A mythikus kor számára költészet már azért sem lehetséges, mert az emberi beszéd épúgy objektív mythoszként jelenik meg neki, mint a természet minden többi jelensége. A nap nem nyelvtani értelemben főnév, szó, mellyel bizonyos égitestet jelöl meg a mythosz embere, hanem élő valakinek, Héliosznak vagy Apollonnak neve, személy a nap, mely csakugyan fölkel s a föld, az anyaföld, Déméter, Gaia, Ceres csakugyan eleven anya: a nevük nem azért kell, hogy róluk lehessen szólni, hanem azért, mert a nevükön csakugyan szólítani lehet őket. Beszélni lehet hozzájuk, részben ugy, mint ahogy emberekhez szólhat ember, részben pedig jelbeszéddel, mozdulatokkal - térdelés, tánc, italöntés a földnek stb. -, mely jelbeszéd később tartalmát feledt szertartássá, ritussá válik vagy «babonává». A babona azonban a mythikus ember világérzése, vallása. Ez a mythikus korabeli jeleket kereső, jelektől szorongó ember, ki kiszámíthatatlanságukban szörnyetegekké növekvő hatalmakkal áll szemben, itt is, ott is el-elkap egy-egy darabot az őt köröskörül és legbelsőbb bensejében is bekerítő, némaságba zárkózó mythosz-tömegből és az eszköz - a fétissel, faragott bálvánnyal egyenrangú eszköz -, amivel megőrzi, hatalmába veszi az ellesett titkot: az az eszköz a szó, a dolgok megtalált, meglesett neve. A megnevező szó mágikus erejű - «szó, szó, szó!» mondja Hamlet, mert ő a szavakat egy elmult világ léttelen árnyékainak érezheti csak - a mythikus korabeli ember pedig a dolgok nevével a dolgok bőrét érezte keze közt: természeti erőt tulajdonít a szónak, áldó és ugyanúgy rontó erőt is, mert nemcsak Isten, hanem ember is ha átkot mond egy névre, az átok megfogan a név viselőjén. A dolgokat úgy meg lehet a nevüknél fogni, mint szarvánál a barmot. A név a dolgokból szervesen nőtt elő és ahogy valakire rá lehet gyujtani a házát, úgy a nevét is.

A mythosz-korszakbeli embernél a társadalmi szervezet is épúgy bele van még ágyazva a természetbe, mint az öntudat. A kor társadalmi szervezetének tisztára természeti összefüggésen, vérrokonságon alapuló formájának megfelel a mythikus ember természet-szemlélete s minthogy nem egy individuálisan megkülönböztetett szubjektivitásból néz ki a világba, a mythosz embere a vérrokonsági kötelék-adta társadalmi szervezetétől se választja magát külön; az öntudatot ezen a fokon lényegesen kollektívnak, az «én» helyett a «mi» tartalmaiban és formájában élőnek kell képzelnünk. Mikor az egyes ember, mint individuális öntudat, már nem tud teljesen azonosulni a kollektivitással, sőt a kollektiv öntudat követelményeit individuális öntudatának követelményeivel nem bírja már összeegyeztetni, akkor ezzel az aktussá váló ténnyel, mint például a vérbosszúnak a kollektív öntudatból következő kötelessége ellen való fellázadásával, az ősi «mi»-szubjektum-objektumnak egy új, összetettebb tartalmú formáját létesíti: az ember mint én az öntudatában magát a világtól - természettől és társadalomtól - különválasztja. A mythoszdarabok tarka, nyugtalan s mindig újabb mythoszt szülő életét a bomlasztó egyéni szubjektivitás ellen védekező kollektivitás objektív, autoritatív mythosz-rendszerré merevíti, bezárt körré, melyből ennek következtében annál inkább ki-kihajol a magábataszított, bebörtönzött szubjektivitású egyes ember. Ez az aktus a mythoszt termő korszak halálának kezdete. A természeti létezés úgy a közösség öntudatában, mint az egyénében háttérbe szorul a természet mellett külön valóságot alkotó társadalmi létezés ténye mellett. A meglazult társadalmi közösség, mely családból és törzsből, pátriarchális egységből heterogén összetételű hierarchikus állammá alakul át, a természet mythoszát a maga mythoszává gyúrja át. A mythosz befejezett hagyománnyá, jelen helyett emlékké válik, amint ez egy új társadalmi közösség struktúrájának és önmagához való akaratának megfelel. Azokat a mythikus lényeket, kik elhalványíthatatlanul a mythikus kor lelkéből lelkedzettek s kiket emiatt nem lehet az új, már nem a természet köldökzsinórján élő közösséghez konstitutív viszonyba hozni - például az erdei, vizi szörnyetegeket, nimfákat, najádokat -, statisztákká, istenségekből istenségek udvartartásává degradálják, a többieket a hajdani mythoszból új jelentéssel - az új jelentést az emberi közösség önállóvá s centralissá vált jelentősége adja meg - régi istenrangjukban megváltozott tartalmakkal tartják meg. Különösen az ázsiai görög mythosz hőseinek változó történeti szerepein figyelhető meg, hogy mint lesznek az embertelen, félelmes mythikus hatalmakból, még magukból a sötét vérszomjas alvilági démonokból is a társas élet jótékony őrei, államalkotó, rendtartó, civilizátor-istenségek.

Ez az átalakulás, bármily mélyreható is, csak a mythosz immanens tendenciájának szerves kifejlődése, mert amennyiben a mythosz megfogható és megnevezhető alakot ád a természet sötét és titokzatos erőinek, amennyiben mintegy kicsikarja a természettől titkainak egy-egy darabját - ez a mágia-vallás -, ennyiben a mythosz maga is már a mythosz-látó emberek nélkül is, önkénytelenül is mintegy civilizálja a természetet, önkénytelenül is civilizatórikus erőfeszítés: megszólaltatása a félelem néma objektumának. Tehát nem egyedül az ősi mythoszán túlfejlődő közösség, vagy a közösségén túltágult egyéni öntudat, hanem egyidejüleg magában a mythoszban rejlő tendencia az, mely a természeti jelen mythoszát a jelenvaló államközösség multjának mythoszává - mágikus mythoszból «hitregévé» - alakítja át. Csak mikor a mythosz már régi jelenvalóságát elvesztette, csak akkor válik aktuálissá a költészet, csak akkor lesz a mythosz a költészet lehetséges objektumává. Paradoxul kifejezve: ha ereje apadtán a mythosz már nem költi tovább magát, akkor megjelenik a mythosz helyén a költő, kinek a régi mythosz mese s kinek a szó már nem mágikus formula, melyet tisztelni és melytől félni kell, hanem szabad, tudatos játéknak engedelmes eszköze. Az ős-mythosz pedig, a nyelvnek ez a tulajdonképpeni törzse, melyből a szavak és jelentéseik kivirágoztak, az eltűnő ősi közösséggel együtt szem elől vész; még ma is itt élnek az elszéledt, ezernyi jelentés- és alakváltozáson keresztülment részek, a szavak, de a hajdani szerves, törzsökös egész belőlük még halványan is alig s csak kivételesen rekonstruálható.