Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Illyés Gyula: PAPÍREMBER
Sirató Károly versei

Ifjúkori pongyolaság, a legújabb kül- és belföldi irodalmi iskolák rekvizitumai, modorosságba eső újatakarás, de mindezek mögött itt-ott meglepő fénnyel oly eredeti tehetség villan föl, oly zabolázatlan, friss egyéniség, amely arra kényszerít, hogy minden stílusbeli szertelenkedésének ellenére is érdeklődéssel olvassuk végig ezt az egész könyvet. Sirató Károlynak legfőbb törekvése, hogy korának költője legyen, s ha verseiből egyelőre csak ez az akarat tűnik is elsősorban elő, már ebből a bátorhangú nekikészülődésből is megállapíthatjuk, olyan költő állt itt ki, akinek nem sok kell, hogy ezt az ígéretet beváltsa. Mindenekelőtt némi formabeli lehiggadás, elmélyülés.

Mint legtöbb fiatal «új költő», Sirató Károly is abba a tévedésbe esik, hogy a költészet egyes elemeinek aránytalan kidomborításában lát valami újszerű, szuggesztív kifejezési lehetőséget. Találkoztunk költőkkel, akiket a szavak zakatoló irama ejtett meg, másokat a gondolatok irracionális kapcsolódása; Sirató Károly esete a képszerűség, az a mindenáron plasztikusságra való törekvés, amely minden gondolatnak külön hasonlatot (lehetőleg a modern életből vett hasonlatot), külön öltözetet gyárt. Természetes, hogy ebbe a színes, soronként más-más szövetből szabott ruhába bujtatott vers elsősorban csak a ruhával vonja magára a figyelmet. Veszélye ennek az, ami a divaté: amilyen időszerű, ép annyira időleges.

Sirató Károly költészetét ott látjuk igazán értékesnek s emellett korszerűnek is, ahol nem takarja ilyen szemet gyönyörködtető arlequin-öltözet, ahol kivillan a meztelen, eleven lélek. Ilyen elsősorban a «Tűnődés egy lócán», a «Kérdőjelek» és az «Ősz a kőfolyókon» című versek egynehány valóban modern, de modernségében is őszintén emberi passzusa.

Panaszkodó, gyermeki hitvesztés és marcangolni vágyó gúny váltakozik ezekben a versekben. Barta Sándor éles szatírájára emlékeztető bizalmatlanság mindennel szemben, amire az ember szíve néha még felmelegedne, az igaz és a jó után kutató szkepszis, amelynek morális alapja is van. Ez az a közép-európai dadaizmus, amely mindennek végig tagadása után az utolsó ponton szocialista irányba fordul. Sirató Károly még nem lábolt ki teljesen ebből a művész-nihilista légkörből, de erőteljes lendülete, merész éleslátása reményt ad arra, hogy a fekete utakon át, ahol «mérgesen zeng a drótok zuzmorája», továbbjut, túl azokon a tereken, amelyeken «a tornyokról leszakadt a misztikus hit hózentrágere», s hol e hit helyett a glogoista vallásnak áldoznak a népek.
Mert Sirató Károlynak is megvan a maga «dada»-ja, amit ő glogoizmusnak nevez. Kár, hogy ezt a képverset, síkverset, villanyverset gyártó glogoizmust ezelőtt tizenöt évvel Huidobro és Baudouin után már Appollinaire is az ásításig agyonglogoizálta.

Nem, az új művészethez, s főleg az új tömegművészethez, amely Sirató Károlynak is becsületes, tiszteletreméltó célja, nem a forma játékos kísérletezgetésével jut el a költészet. Szemükön túl a tömegeknek lelkük is van és ez a költészet sajátos területe! Biztosak vagyunk abban, hogy Sirató Károly egyik napról a másikra elérkezhet erre a területre; az egyetlen, belépésre jogosító laissez-passer-nak, a tehetségnek birtokában van. De - engedje meg ezt a baráti tanácsot - garabonciás-köpenyét tegye le a bejáratnál.