Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 12. szám · / · VÁMOS FERENC: LECHNER ÖDÖN IFJÚKORI LEVELEI

VÁMOS FERENC: LECHNER ÖDÖN IFJÚKORI LEVELEI
II.

A levélíró Lechner mögött izgalmas háttérként, az abszolutizmus éveit szenvedő magyar társadalom állott. Ez éveket ő részben mint a reáltanodautcai reáliskola, részben mint a József műegyetem növendéke, majd pedig mint a berlini Bauakadémia hallgatója élte ált. Egyéniségét az akkori magyar fájdalmak izgatták és edzették. Leveleiben szinte nyomról nyomra követhető egyéniségének és tüzes magyarságának egybeolvadása.

Már első Berlinből (1866 okt. 17-én) írt levelében, melyben utazását írja le, beszéli el, hogy Prágában találkozott «Klapka önkénteseivel, minek - írja - igen örültem, egytől-egyig mind magyar fiú és most hazájokba térhetnek vissza; - e gondolatnál, Istenem, mint dobog a szívem».

1867 január elején atyja megváltotta katonaságát és - különösen «őrangyala» közbenjárására - végleg beleegyezett, hogy Ödön építész legyen. Erről értesülvén, ezeket írja (1867 január 7-én).

«Kedves Irma kisasszony! Levelében olvasom, hogy kis háziasszonyka lett kegyedből. Gratulálok; de én is ajándékoztattam meg valamivel, talán már tudni fogja, szabad vagyok, nagy szó ez, midőn pályám kezdetén, midőn minden óráért, mely kárba vész, nemcsak magamnak vagyok felelős; jó atyám ajándéka által nincs szükség többé aggódnom, szabad a pálya és nincs akadály, mely célom elérésében hátráltat. Istenem, milly boldog vagyok, olly atyát bírni, ki semmit sem kímél jövőm érdekében és mennyire jól esik azon tudat, hogy van egy lény, ki akkor is őrködik felettem, midőn nem is sejdítém a veszedelmet.

Három hosszú esztendőn át mint osztrák katona szolgálni, most álmaim valósulását egy csapással így megsemmisítve látni, alig hiszem, hogy lett volna erőm kibírni. Hálát adok Istenemnek, ki annyiszor és most ismét mutatta irántami szeretetét, reménylem jövőben sem hagy el. Károly öcsém utolsó levelében írta, hogy kegyed édes papájának tanácsa folytán, jó atyám engem a katonakötelezettség alól kiváltott, mondja helyettem köszönetemet; mentve talán attól is, hogy mint szökevény bolyongjak még sokáig a külföldön, mert hogy zsarnok zsoldosa legyek, nem, soha, inkább vesszek el; Petőfi a szerelem és szabadság költője, vele hangoztatom jelszavát.

Ne ijedjen meg szavaimtól, kedves kisasszony, messze hazám iránti szeretetem kifolyása ez, egyszesmind azon elkeseredés jele, csalódása azon szép reményeknek, melyek valósulását minden magyar kebel olly forrón óhajtott, úgylátszik ismét semmiségbe vész.

De hagyjuk most ez, pályám mást kíván tőlem, így is talán hasznukra lehetek azoknak, kiket oly forrón szeretek és megkettőztettem szorgalmamat, hogy honomba minél hamarabb visszatérve, kevés erőmet én is virágzására és emelésére felajánljam.» Az otthoni események, politikai viszonyok Berlinben is állandóan foglalkoztatják. «Hazánk iránti érdekeltségből a Naplót járatjuk,» írja egyik levelében [*] «milyen jó az a Napló, megtudom belőle, mi történik szeretett hazámban, mit mondanak nagy férfiai. És még egyet tudok meg belőle, ami itt Berlinben csakis engem érdekelhet, mindig micsoda színmű került sorra, midőn kegyed is ott volt».

1867 június 7-én, egy hosszabb kopenhágai utazása előtt írja - «távol leszek szeretett hazámtól, midőn nemzetem királyát koronázza és egész életére szóló nagyhorderejű országos ünnepét üli, azalatt messze járok künnt a tengeren». Kopenhágai útjáról pedig így számolt be: (1867 június 21.) «Már esteledni kezdett, midőn távolról Arcona magaslatán a világítótorony tüze árasztá messzeható világát, mely a tisztán lemenendő napéhoz, persze, elhomályosodott. Szép látványt nyujtott ez, midőn izzó gólyóként bocsájtkozott a bíborrá festett tengerbe, lassan érintve előbb felszínét, mindég lejebb s lejebb szállva, míg utolsó sugara is elveszett.

Sokáig maradtam még a födélzeten, mialatt a nagyszerü látványok sora sok komoly gondolatot ébresztett bennem, mihez még folytonos vágyódásom szeretett enyéimhez és kedves hazámba, járult, hol utolsó időben oly ünnepet ült a magyar, aminőt még keveset élt, ha nem csupán váratlan fényét értve, azon magasztos erkölcsi győzedelmet tekintem, melyért egykor honvédjeink vére folyt. Itt az idő, adja Isten, legyen igaz Széchenyi jóslata - Magyarország nem volt, hanem lesz.»

Íme így ír és ilyeneket ír egy 22 esztendős, Berlinben tanuló magyar építészhallgató, aki 30 év mulva a különösnél különösebb, soha és sehol nem látott paloták sorát fogja építeni, egy sokaktól csak délibábnak tartott képzeletvilág alapján. De semmi kétség: e képzeletvilág tápláló forrása elsősorban itt eredett, az ifjú Lechner Ödönre ható politikai benyomásoknál. A művészet kehely, melybe a művész, a társadalom, a korszellem beléönti a maga lelki tartalmát. A társadalom és korszellem hatását Lechnerre az irodalom és a politika közvetítette.

A kiegyezéskorabeli magyar ifjúságban az osztrák önkényuralomnak akkora gyűlölete lobogott, hogy azt az egykorú írók szerint az idősebbek éppen csak féken tarthatták. 1859-ben gróf Dessewffy Emil írta egyik levelében gróf Rechbergnek - a solferinói vereség utáni osztrák miniszterelnöknek: «Magyarországon egy Kossuthok és Klapkákból álló ifjú nemzedék nő fel.» (Halász Imre: Egy letűnt nemzedék 160. o.) Ennek az ifjú nemzedéknek tagja volt Lechner Ödön is. A nemzeti elnyomás izgalma és ennek visszahatására a nemzeti függetlenség vágya vésődött gondolkozásába. Nem ok nélkül való, hogy ő képzőművészetünkben a nemzeti függetlenség gondolatának legeredetibb harcosává vált.

 

[*] Lechner Ödön Berlinben Hauszmann Alajossal és Pártos Gyulával együtt lakott, a Französische Strasse 60. sz. házban.