Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 11. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Ignotus Pál: ÁBRIS RÓZSÁJA
Annie Nicols vígjátéka a Fővárosi Operett Szinházban

Toleráns egy lélek ez a miss Annie Nicols. Megbocsátja a rabbinak, ki egy magát kiválasztott népnek valló felekezeti közösség hivatalos reprezentánsa, hogy rajong a gójokkal való keveredésért. Megbocsátja a katolikus papnak, ki egy a saját vallási felfogását egyedül üdvözítő hitnek valló egyház szolgája, hogy rajong a vegyesházasságért. Megbocsátja mindakettejüknek, hogy szeretik egymást, megbocsátja, hogy valami vizenyős deista bölcseletbe kenik bele és oldják szét vallásuk dogmáit; megengedi nekik, hogy másképpen érezzenek s gondolkodjanak, mint ahogy «militans» egyházaik megkövetelik - csak azt a csekélységet várja el tőlük, hogy ragaszkodjanak a krisztusi szeretetnek és egyetemes jóindulatnak azokhoz az erkölcsi elveihez, melyekből az ő (t. i. az Annie Nicols) vallásos felfogásának gerince áll. Mert ezekben az elvekben aztán nem ismer tréfát a nagysikerű írónő. A maga könyörtelen és fanatikus toleranciájával gyengéd erőszakot követ el mindenen, keblére ölel mindenkit, szerető anyai derűvel viszi szinpadra a különböző fajta alakokat, nyájas skrupulustalansággal írtva ki belőlük mindent, ami mélyen gyökeredző indulat, mindent, ami személyes gondolat, mindent, ami emberi. Megérteni és megbocsátani! - kiáltja, s ő megbocsát mindent, azzal, hogy nemcsak nem ért, de nem is lát semmit. Mézeskalácsbabákat vonultat fel s ezekről aztán kimutatja, hogy nem is olyanok, mint a tigrisek. Lám, az öregek unokáik láttára még könnyezni is tudnak, a fiatalok pedig, isten csodája, csókolódzás közben még arról is megfeledkeznek, hogy a szerző egyiküket katolikusnak, másikukat zsidónak nevezte ki. Az angyalok!

Ne mondják azt, hogy az Ábris rózsája igénytelenebb vígjáték, semhogy belőle a szerzője felfogására s világsikeréből a közönség felfogására lehessen következtetni. Minden szó, a legpretenciótlanabb is, elég jelentékeny ahhoz, hogy jellemző legyen. S az Ábris rózsája nem is pretenciótlan - legalább is olyan értelemben nem, mint azok a bohózatok, melyeken megérezni, hogy minden szavukkal minden áron röhögtetni akarnak és semmi egyebet. Az Ábris rózsája megható és könnyes mosolyra derítő történet, megszívlelendő szentenciákkal és tanulságos befejezéssel. A liberalítás és emberiesség háromfelvonásos komromittálása, olyan kenetes és savtalan humorral, melyet kár volna léhának, csak-szórakoztatónak becézni. Abból az országból jött hozzánk, ahol a cow-boy film nem pihenés, hanem a polgári erkölcsre és férfiui heroizmusra példát mutató, nemzeti éposz.

S világsikerében talán a legmeglepőbb a pesti siker, melyet csak részben lehet azzal magyarázni, hogy az ízlés amerikanizálódása nálunk, fájdalom, gyorsabb iramú az üzleti s technikai lehetőségek amerikanizálódásánál. A fontosabbik ok az, hogy az amerikai írónő elgondolása teljesen elpestizsidósítva került az itteni közönség elé, átitatva a mi félbalkánian nagyvárosi kedélyünkkel, melyben a tengeren túl nemcsak a darab szellemére, de a zsidóság szellemére sem ismernének rá. Az Ábris rózsájá-nak ez az áldásos meghamisítása Heltai Jenő bravuros fordításával kezdődik; a dialógussal, amelynek éppen legmulatságosabb fordulatai sokkal nyelvhez-kötöttebbek, szóvicc-szerűbbek s aktuálisabb vonatkozásuak, semhogy angolból lehetett volna őket átvenni. A színészek játéka - s megint éppen a legmulatságosabbaké - valóságos megkontreminálása a darabnak. A Kis Komédia légkörét árasztja ez az előadás, jó, zamatos, meghitt, erzsébetkörúti levegőt, melyben az a jelentéktelen körülmény kelti a nagy méretek s perspektívák illuzióját, hogy a darab szövegében valamennyire alkalmazkodnak egy távolélő felebarátnő naivításaihoz. A közönség annak tapsol, annak örül, hogy pesti zsidót lát - s külön örül annak, hogy ezt mint az amerikai szellem méltánylója, az amerikai élet megismerője teheti. Ami az előadásban legjobban tetszik neki, annak kevés köze van a darabhoz; az Annie Nicols keresztyéni szeretete inkább csak tekintélyi érv itt a Rott jidlizésének igazolására.

Pedig a Rott jidlizése nem szorul rá, hogy igazolják. Sőt, csak árt neki, árt a lendületének - hogy ne mondjam: az akusztikájának - az érzelmes szőke bárgyúság, melybe minduntalan beleakad. Valami fensőséges, szuverén, ellenállhatatlanul penetráns jidlizés ez, mely magának követeli az egész színpadot s a maga ízével hatja át a többi színész játékát. Egy valószínűtlenül apró és cingár emberke végletes öngúnya, groteszk komédiázása, meghempergése a komikus hősieskedésnek, megijedésnek és szerelmi érdeklődésnek legszánalmasabb mekegéseiben és reszketéseiben. S milyen hallatlanul mulatságos, éppen mert nem artista mutatványokkal operál, hanem saját magának karrikirozásával! Egy jeleneténél Hegedüs és Kiss Ferenc elnevették magukat a színpadon.

A Rotté mellett még egy kitünő színészi produkció van az előadásban: a Kabosé. Persze, az ő játékában sem az a jó, ami nicolsi, de nem is az, ami zsidós (a zsargon-akcentusa meglehetősen erőszakoltnak hat), hanem az, ami, érzésem szerint, oroszosan kispolgári. Igen, valahányszor olyan szerepben láttam őt, amelyben nem csak-burleszk figurát kellett adnia, mindig az Akaki Akakievics alakja jutott eszembe, a munkájába belezápult, fakult, gyürött, sivár életű filiszteré; s ezt az alakot Kabos nem a flauberti émellyel mintázza meg, nem is a maupassanti fanyarsággal, nem is a george-grossi keserűséggel, hanem a gogoli, a tragikusan résztvevő és eszközeiben mégis impasszibilis gyengédséggel. Most is, ahogy három felvonáson keresztül a pultmögötti életbe szokott ember esetlen fürgeségével vonszolja magát ide-oda, ahogy az esküvő giccsének közepette néhány pillanat alatt valósággal végigskálázza a megindult apa érzéseit, könnyezik, krákog, elmosolyodik - az a legkomolyabb, legigazibb színészi produkció.

A pesti Ábris rózsájá-nak tehát van miért tetszenie: mert tele van olyan dolgokkal, melyek nem valók bele. Mondanom sem kell, hogy nem rekriminálom a nicolsismus elsikkadását s nem bánnám azt sem, ha az előadásból kihagynák az egész darabot. De: miért nem hagyják ki akkor teljesen? Ha tudják vagy legalább is megérzik, hogy a pesti közönségnek nem a darab kell, hanem a zsidó-keresztény probléma, melynek az utóbbi időben mindig sikere volt: miért nem keresnek olyan darabot, mely ezt a problémát valóban megvilágítja, a mai s a magyarországi vagy legalább a magyarországiakhoz hasonló szempontokból világítja meg? Ha pedig annyira félnek a «probléma-drámá»-tól s csak a Kis Komédia géniuszával akarnak hatni: miért nem vállalják fentartástalanul ezt a géniuszt, miért nem iratnak valódi pestiesen jidliző háromfelvonásost? - olyat, melynek ha nívója nem is, de íze, jellege, realítása volna itt, akárcsak Párisban azoknak a bohózatoknak s Amerikában azoknak az Ábris-rózsáknak, melyek olyan förtelmes élettelenséggel pukkanak szét a mi színpadjainkon. Azt hiszem, a közönség gyakran szívesen lemondana arról az előkelőségi ürügyről, melyet a daraboknak amugyis átmenthetetlen newyorki vagy párisi levegője szolgáltat. S megérezné, hogy az ordináréságnak egyetlen mentsége, ha a maga nemében tiszta, ha a maga nemében bátor, ha valódi.