Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: CHMELL ARISZTID

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: CHMELL ARISZTID
Elbeszélés
MÁSODIK FEJEZET

A koporsónál egy tizenhárom éves fiú is ott állt, könnyekben fuldokolva, zsebkendőjét áthevült arcára nyomkodva, az elhunyt egyetlen fia, Chmell Arisztid.

Arisztid akkor született, mikor apja nagy reménység közepette "Arisztid gróf" című tragédiáját írta. Innen kapta a nevét. A darab megbukott, de fia megmaradt. Chmell János örült, hogy legalább a mindennapi életben hallhatta kedvenc hősének a nevét, a fia pedig viselte ezt, mint valami korszerűtlen, társadalmi osztályához nem illő, szomorú papiros-éket.

A zord kamasznak az orra megdagadt a sírástól, szeme lázasan égett. Őt annak idején nem értesítették a betegség halálos voltáról, részleteibe sem avatták be. Éppen Phaedrus meséjét fordította a hollóról és a rókáról, hogy a szótárak és a latin igék között rácsapott a halálhír s gyorsan kiragadta az iskolapadból és pajtásai közül. Fájdalmát csak most élte ki. Nézegette a halál barbár pompáját, a virágos ravatalt, apja ismert barátait, kik a gyertyafényben merőben másoknak rémlettek s édesanyját, ki gyászruháját, az egész arcát, alakját eltakaró fátyolát olyan hirtelen öltötte föl, mint egy szinésznő, egyik jelenetről a másikra.

A temetésre a fiú vadonatúj fekete kalapot kapott, széles gyászszalaggal, fekete pamutkesztyűt, melynek ujjait idegesen huzogatta, míg a szertartás folyt. A halottasházban, a virágoktól fülledt levegőben szemlélte apja viaszsárga, haláltusától eltorzult arcát. Főképp az ijesztette meg, hogy nem volt rajta a szokott csiptető, melynek mély nyoma még mindig ott látszott orra nyergén. A halált másnak képzelte: sokkal rémesebbnek, sokkal tragikusabbnak és fönségesebbnek. Épp az egyszerűsége lepte meg, az érzékelhető volta, a csöndje, az a járás-kelés, mely körötte folyik, azok az emberek, kik közvetlen közelében a maguk dolgára gondolnak, hasznos-józan intézkedéseket téve, az például, hogy fejetlen kétségbeesésben is kifizetnek egy számlát, vagy borravalót adnak a koszorút vivő szolgáknak.

A sírnál két szónok beszélt. Egy öreg, kiérdemült író képviselte azt a tisztes, hagyományokat őrző társaságot, mely egykor megkoszorúzta Chmell János drámáját. Ez láthatólag félvállról vette föladatát, csak éppen letudta. Pár udvarias szóval megemlékezett az elhúnyt kitartásáról, szorgalmáról, hangsúlyozta, hogy "mennyire szerette a szépet", majd tanári működését méltatta. A tantestület nevében az igazgató búcsúztatta Chmell Jánost. Ő viszont annál részletesebben terjeszkedett ki irodalmi pályafutására. Arisztid lesütött szemmel hallgatta a beszédeket s megkönnyült, mikor a pap századoktól megszentelt karingében az alázat és megbocsátás szavait rebegte.

Temetés után kocsival ment haza édesanyjával s együtt fogadták a részvétlátogatókat. Semmi kétség, ez már nem volt közéleti esemény, csak afféle magánügy, magángyász. Az özvegyet ez kicsit bántotta is. Estefelé becsöngetett hozzájuk Evelin, az öreg grófnő. Chmell János annak idején bejáratos volt a grófnő kastélyába, a többi íróval együtt olykor őt is meghívták irodalmi teára. A grófnő, aki magát a nemzeti irodalom védőangyalának tekintette és születésénél fogva fölötte állt az érdekcsatáknak meg a hírlapi hajszáknak, nem az eredményt dobta latra, hanem a szándékot, méltányló fejbólintással vette tudomásul, hogy az Istenben boldogult is író volt, akár az a csomó ember, ki betűvetéssel keresi kenyerét, ezért kötelességének tartotta, hogy fogatát megállítsa házuknál s nehány résztvevő szót intézzen az özvegyhez és az árvához. Rövid látogatása a polgári jelenlevők között ünnepi, zavart megindultságot keltett.

Arisztid már régen ismét iskolába járt, mikor gondolkozni kezdett arról, hogy voltakép mi is történt. Tétova, homályos gondolatok voltak ezek. Olyan kellemetlenek, hogy fintorognia kellett rájuk. Kimondhatatlan zűrzavar lakozott kamaszfejében. Látta, hogy eltünt valaki. Egy szebb hazába költözött, mondották, egy jobb hazába. Anyja pedig folyton arról beszélt, hogy milyen "áldott, jó ember volt". Ő ilyenkor fölkelt tankönyvei mellől, homlokát ráncolta és fölsóhajtott. De nem érzett semmit. Sok mindent érzett ahhoz, hogy valamit érezzen. Lakásuk nagyobb lett, szabadabban is mozgott, nem kellett immár lábújjhegyen járkálnia attól való félelmében, hogy zavarja apját a munkában. Képe napról napra homályosodott benne. Miután az élettel való kapcsolata megszakadt, semmi sem táplálta az emlékeket, melyek egy darabig pangottak, aztán föloszlásnak indultak, megrohadtak, mint a test vér híján. Pár hónap mulva azt se tudta, hogy milyen volt. Fotografiákra emlékezett, mindenekelőtt arra a nagyított arcképre, mely anyja ágya fölött függött, széles, fekete rámában. Ezt elevenítette meg képzeletével s azzal áltatta magát, hogy hajdan csakugyan ez az ember mozgott szobáikban. Az igazi elhalványodott. Mindössze nehány laza, elnagyolt mozzanat maradt belőle. Este a kabátja ott lóg egy széken, kifordított ujjal, mint egy madárijesztő, feje árnyékot vetett a falra, amint egy rövidzárlatkor a gyertyát emelte, savanyú izzadságszagot terjesztett egy hűvösvölgyi kirándulás alkalmával, dolgozószobájában pedig sétált, írt és szivarozott.

Talán mégis a szivarszag maradt meg belőle legtovább. Ez beivódott minden tárgyába. Ha Arisztid leheveredett a diványára, a takarón érezte az áporodott, szinte megfagyott párát, a rég elszívott szivarok kigőzölgését, mint valami vad, férfias lelket, mely néha undorral töltötte el, néha azonban oly kellemesen csiklandozta, hogy majd fölsikoltott. Egyik-másik ruháját átalakították számára. Nyakkendőit megkapta és hordta. És ezek a sajátos, egyre gyöngülő szagukkal szintén emlékeztették az elköltözöttre, aki sokáig úgyszólván csak így élt benne: egy sajgó, magyarázhatatlanul-rejtélyes szag-emlékben.

Vakáció előtt megjelent náluk Chmell János egyik kartársa, egy szürkeruhás, szürkehajú ember, szintén tanár. Ennek az özvegy átadta az íróasztal kulcsait, hogy az irodalmi hagyatékot rendezze. Napokig tett-vett a hű kollega a dolgozószobájában. Leltárt készített mindenről, amit talált. Számos teljesen befejezett drámára és regényre bukkant, melyről nem is tudtak. A kéziratokat iktatta, az utókorra gondolva piros-fehér-zöld spárgával kötötte össze s egy nagy dobozban helyezte el.

Ő adatta el a nyolcszáz kötetből álló könyvtárat is, melyet az elhunyt annyi szeretettel gyüjtött. Magával hozott egy könyvkereskedőt, ki az egészet megvásárolta, meglehetősen kis összegért, mert nehány történelmi munkán és editio princeps-en kívül semmit se tartott becsesnek. A könyvtárat elszállították. Ezzel a kartárs elvégezte kegyeletes hivatását. A kéziratos dobozt átnyujtotta Chmellnének, az elhunyt nehány kötetével együtt, melyet a könyvtárból megmentett, megkérve őt, hogy tegye félre Arisztidnek arra az időre, "mikor majd olvasni tudja".

Ősszel az asszony falura költözött, a nénjéhez s fiát egy vidéki gimnáziumba adta, a piaristákhoz. Arisztidben itt fölébredt eddig rejtve-buzgó vallásossága. Töredelmesen gyónt, ájtatosan áldozott. Különösen szerette a hajnali miséket, ádvent és karácsony között, mikor a pap ezüsttel szegett, fekete miseruhában állott az oltár elé, kitárt karokkal Szűz Máriához fohászkodott, kérve a meddő egeket, hogy harmatozzanak, küldjék el végre a boldogtalan emberiségnek a Megváltót. Ő térden állva hallgatta végig a misét, verte a mellét, mély bűntudattal, élvezte, hogy fájnak a térdei s minden, ami körülvette, a homályos templom, a köhögő diákok, a felügyelő, halovány noviciusok, valami különös jelképpé váltak szemében. Apja lelkiüdvéért mindennap három Miatyánkot és három Üdvözlégyet mondott el.

A papoknál lerakta az érettségit. Anyja, tekintve, hogy gyönyörűen rajzolt s a számtan iránt mindig hajlandóságot mutatott, a mérnöki pályára szánta s Németországba küldte, egyetemre. Utolsóelőtti tanulmányéve végén Arisztid elvesztette édesanyját. Amíg diplomáját meg nem szerezte, rokonai támogatták. Akkor hazajött, legénylakást vett ki s az öreg grófné pártfogása révén azonnal állást kapott egy gyárban.

Sudár, délceg fiatalember lett belőle. Lelkes kék szeme, nyulánk termete az anyjára emlékeztetett. Budapest, ahol csak gyermekéveit töltötte, úgyszólván idegen volt neki. Az első hónapokban nem is járt sehová. Dolgozott a gyárban, itt megfizették, megbecsülték. Később beiratkozott egy kaszinóba, fel-feltünt a társaságokban is. Szerették szerény, kedves modora miatt, mindgyakrabban hivogatták ide-oda. Csinosan öltözködött. Azok az úrifiúk pedig, akik éppily csinosan öltözködtek, barátjukul fogadták, esténként vívtak egy vívóteremben, utána együtt vacsoráztak.

Egy májusi éjszakán velük jött valami nagy estélyről. Frakkot viselt, fehér nyakkendőt, lakkcipőt. Barátjai, mielőtt lefeküdtek, egy kávéházba akartak menni, ahol ilyenkor korhelylevest kapni s bármennyire szabódott, hogy fáradt, becepelték magukkal.

A kávéházban tűrhetetlen fény, lárma, hőség fogadta. Hely se volt. Végre valamelyikük megpillantotta ismerőseit, nehány írót és ujságírót, aki a sarokban egy hosszú márványasztalnál üldögélt. Azonnal odatessékelték őket.

Arisztidet bemutatták nekik. Mihelyt kiejtették a nevét, az érdeklődés középpontjába került. Ezek a ványadt alakok, kik eddig füstfelhőikbe burkolóztak, fölemelték a fejüket, kíváncsian rátekintettek, összesúgtak, tanácskoztak, megint rátekintettek s akkor szájukon megjelent egy pimasz, rosszul leplezett, körbefutó gúnymosoly.

Mióta hazajött, nem először tapasztalta ezt. Bármennyire tapintatos volt az a kaszinótársaság, melyben eddig mozgott, nem egyszer megesett már, hogy valaki a neve hallatára elnémult, az jutott eszébe, vajjon Chmell Arisztid csakugyan fia-e annak a Chmell Jánosnak, de nem merte megkérdezni tőle, hanem bizonyos zavart csönd után félrevonta valamelyik barátját egy ablakmélyedésbe, ott hosszasan vallatta s azalatt mind a ketten furcsa, részvéttel teljes tekinteteket lövelltek feléje. Máskor hangosan vitatkoztak szindarabokról, könyvekről s beléptekor másra terelték a szót, alkalmasint finomságból. Arisztid tudta, hogy körülbelül olyan nevet kapott örökbe, mint valami hirhedt bűnöző fia, aki belügyminiszteri engedéllyel megváltoztathatja nevét. Apja nem halt meg egészen. Az a különös halhatatlanság, melyet munkásságával teremtett, követte őt lépésről lépésre.

De ilyen szemtelenül még sohasem alázták meg. Az egyik részeg fráter fölkelt, rámutatott, félhangosan magyarázott valamit a társainak, mire ezek hahotázni kezdtek. Többször megismétlődött ez a hahota. Viselkedésük oly kihívó volt, hogy azon tépelődött, mit tegyen. Beléjük köthetett volna, fölpofozhatta volna őket, sorra. De úgy döntött, hogy nem érti el a sértést. Az asztalra könyökölt. Tekintetével célbavette annak a részeg fráternek a homlokát, melyet huszonöt lépésről is biztosan eltalált volna. Málnaszörpöt rendelt. Lassan szürcsölte a szalmaszálon és hallgatta nyegle, öntelt megjegyzéseiket. A társalgás mindenütt a világon abból áll, hogy érdekeinket palástolva bizonyos érdeklődést szinlelünk, hogy ezen a réven tulajdon ügyeinkkel hozakodhassunk elő s azokat rákényszeríthessük másokra. Itt ez az alakoskodó szemérem is hiányzott. A sok "én" a maga erőszakos uralomvágyával és tébolyult durvaságával egymáshoz kocódott, amiből fülsiketítő macskazene támadt.

Egy ujságíró az arany-fogsorával sonkászsömlyét rágott s a szemben lévő tükörben tetszelegve figyelte arcizmainak működését. Arisztid figyelte az ujságírót, aki önmagát figyelte s hirtelen rémülten azt érezte, hogy ezt már látta valahol, régen s az, ami most történik, egyszer már megtörtént vele itten, szakasztott így. Körültekintett. Ezek az emberek, akiket sohase látott, a pincérek, a vendége is, a kávéház, az aranycirádás tükör, az előtte álló málnaszörpös pohár a szalmaszállal, mindenki és minden oly ismerős volt, hogy összeborzongott. A jelenet lassan, végzetes pontossággal ámolygott előre. Ha valaki kinyitotta a száját, ösmerős és megunt szavakat hallott. Egyszerre hozzáfordult a mellette ülő barátja s megkérdezte, hogy mi a baja. És ez volt a legrémesebb. Mert ezt a kérdést pontosan éppígy hallotta már akkor. Fáradtságára hivatkozott, fizetett és eltávozott.

Künn a körúton elmult a lidércnyomás. Szíve valami nehéz-nehéz szánalomtól facsarodott el. Az apját látta, az apja arcát, oly élesen, mint még soha. Azon a ködös, téli reggelen, mikor gyomorvizsgálatra ment a klinikára, elkisérte őt. Vigyázva lépdeltek az ólmosesőtől üveges aszfalton, apja megfogta az ő kezét, hogy el ne csússzék s noha bizonyára folyton a betegségére gondolt, olyan dolgokról beszélt, melyekről azt hihette, hogy érdekli. Az ápolónő már várta a beteget a próbareggelivel, híg, világos teát itatott vele, melyben zsemlyedarabok uszkáltak, a tanársegéd hosszú gumicsövet nyomott apja szájába, tuszkolta lefelé és vezényelt: "nyelni, nyelni" s közben szegénynek kivörösödött az arca, szeme kidülledt, nyakerei megdagadtak, mint akit fojtogatnak, a fejét rázta, két kezét összetéve jelekkel rimánkodott, hogy nem bírja tovább, hagyják abba. Nagynehezen kiszivattyúzták a teát meg a zsemlyét. Ezzel még nem volt vége. Egy tálban fehér, gipszszerű pépet raktak eléje, a bizmutkását, melyet cukorral hintettek, málnaszörppel ízesítettek, azt kellett kikanalaznia, lassan-lassan.

Arisztid lehajtott fővel ballagott haza. Most megállt, fejét fölszegte. Azon tünődött, miért képzeli ő még mindig, mint gyermekkorában, a hajnali miséken, hogy apja nem természetes halállal halt meg, hanem megölték, ártatlanul és minden ok nélkül meggyilkolták ismeretlen tettesek? Ez a gondolat annyira belegyökerezett agyába, hogy most se bírta onnan kitépni. Apja nyilván nagyon sokat szenvedett utolsó hónapjaiban. Azt, hogy mit szenvedett azelőtt, éveken át, még nem tisztázta. Emlékezett, hogy hétesztendős korában, mikor a "Nápolyi Endré"-t előadták, egyik osztálytársa kezébe nyomott egy élclapot. A címlap egy színpadot ábrázolt és egy nézőteret, ahol a nézők félrebillent fejjel aludtak. Eleinte ezeket az alvó arcokat figyelőnek vélte, csak később értette meg, miről van szó. Anyjától gyakran hallotta, hogy "szegénynek sok irigye van", "áskálódnak ellene", "nem volt szerencséje". Ő is ezt a magyarázatot fogadta el.

Különben az irodalom Arisztid lényétől meglehetősen távol állott. Diákkorában is csak ímmel-ámmal, pironkodva készítette el otthoni fogalmazványait, melyekben egy kirándulás élményét, vagy az ősz szépségeit kellett ecsetelni. Ízetlennek tartotta, hogy valaki a kirakatba tegye szenvedését s a seb köré, melyet az élettől kapott, egy másik, nagyobb sebet fessen, kárminnal. A dicsőséget se becsülte túl. Hiszen napról napra látta, hogy silány firkászok is kitünően érvényesülnek és sok pénzt, elismerést szereznek.

Már virradt. A járdán rikkancs-asszonyok óriási bölcsőkben tolták az ujságok kötegeit, mintegy dajkálva, csitítva a sajtó friss termékeit, ezeket a rakoncátlan csecsemőket, akik alig megszületve nyelvet öltögetnek, rikoltanak, kikiáltanak mindent. Gúnyos mosolyra vonta ajkait. Egyik osztálytársa jutott eszébe, egy regényíró fia, aki valaha nagy fajankó volt, azóta ujságíró, színházi kritikus és most élők, holtak fölött korlátlanul ítélkezik. Több ilyen író-kölyket ismert. Ezek a díszes csemeték, akik hatéves korukban kiábrándultan felelgettek az interjuvoló riportereknek, hétéves korukban autogrammot adtak egy autogramm-délelőttön, nyolcéves korukban pedig teljesen kiírták magukat, semmivel sem érték be, átvették apjuk modorosságát, utánozták szokásait, még nyakkendőkötését is s a dicsőség idétlen honvágyával tengődtek. Az egyik gyönge kabarészinész, a másik parkettáncos, a harmadik kisegítő egy hangversenyrendező mellett. Aztán Petőfi Zoltán. Petőfi Zoltán. Ha sorsát összevetette az övékével, elégedettséget érzett. Nem, őket igazán nem irígyelte.

Mire fölért lakásába, már verőfény ragyogott a perzsákon. Nem feküdt le. Kürtőkalapját egy székre dobta, odalépett íróasztalához, kinyitotta fiókját, melynek mélyén apja összes műveit őrizte s a hagyatékból kihalászta az "Arisztid gróf"-ot. Úgy, ahogy volt, frakkban, báli nyakkendőben olvasni kezdte, puszta kíváncsiságból.

Ez volt az első darab, amelyet látott. Egy téli este megmosdatták, megfésülték, legjobb ruhájába öltöztették s elvitték a bemutatóra, hogy mint a szerző fia végighallgassa egy páholyból. Pirosra gyulladt füllel feszengett anyja mellett. Édeskeveset értett az egészből. De az utolsó jelenet annyira megrázta, hogy hetekig rosszat álmodott tőle. Arisztid gróf, akit Elemér gróf, ez a züllött, sötétlekű démon tönkretett és kiforgatott vagyonából, morfiummal mérgezte meg magát. A gróf barna üvegcséből hörpintette ki a gyilkos nedüt, végigvágódott a diványon, nyögött, tépte a haját, szája tajtékot túrt, majd lebukott a földre, a súgólyukig gurult s ott irtózatos kínok között lehelte ki lelkét. Arisztid ezt sohase felejtette el. Valahányszor a halálról hallott, vagy olvasott, ez a kép tünt eléje s hiába látott azóta igazi halált is, ez volt számára a halál.

Most, hogy olvasta, vegyes érzések tusakodtak benne. Sok oly részletre bukkant, melyre nem is emlékezett. Az utolsó jelenet se hatott rá úgy, mint akkor. Másnap, egész vasárnap, folytatta az olvasást. A "Nápolyi Endre" első fölvonása, melyben a királyfi megismerkedik a vöröshajú és fehérbőrű Johannával, határozottan tetszett neki. Már-már arról képzelődött, hogy egy kis cikkecskét szentel boldogult atyja emlékének, vagy talán egy tanulmányt, egy harcias írást, melyben kimutatja, milyen igaztalanul ítélték meg s késő kárpótlásul melléje áll ő, a fia, az igazság lovagja. Csakhogy a többi felvonás némi csalódást hozott számára. Miért táncolnak a manók rózsakoszorúval fejükön, miért süt folyton a hold és szól a zene s a király és királyné nászágyán miért ül ott az udvari bolond és egy udvarhölgy, hárfával a kezében? Egyetmást bizony nem értett.

Ez tovább hajszolta őt előre. Fölvilágosítást akart, megoldást, igazságot, az igazságot. Üres óráiban feltúrta a kéziratkazalt, melyet belepett a por és böngészgette. Ezeket a lapokat aligha forgatta valaki ilyen izgalommal, az sem, aki megírta. Végére akart járni a dolognak. Munkája már nem is olvasáshoz hasonlított, inkább holmi rendőrhajszához, bűnügyi nyomozáshoz, melynek során a vádlottat vagy fölmentik, vagy elítélik. De később egyre jobban halmozódtak a súlyos, föllebbezhetetlen, terhelő adatok. A jelenetek megindultak, aztán ellaposodtak, vizenyőssé váltak s nem lehetett megérteni emberi ésszel, miért nem kurtította meg őket, miért ékelt beléjük tücsköt-bogarat? Arisztid igyekezett gondolatban kijavítani, folytatni. Viszont ha ezeket az odacsirizelt toldalékokat kihagyta, összeomlott az egész.

Hónapokig - késő nyárig - tartott, míg végigrágta magát mindenen, a harminchat királytragédián, a nyolc középfajú társadalmi drámán, két kiadott és hat ki nem adott versköteten, s az összes hirlapi cikkeken. Néha már azon a ponton volt, hogy odavágja az egészet, hogy csak úgy porzik. Egy-egy bárgyúság kihozta a sodrából. Ez már túlesett azon a mértéken, melyet az alkotóképesség hiánya magyaráz. Keze ökölbe szorult, nevetett dühében. Szemöldökét magasba vonva tünődött. Ennyire korlátolt lett volna, ennyire buta? Buta volt bizony, szegény, buta, mint a tök. Arisztid mások könyveit kereste elő, átfutott egy-két fejezetet, színházba is eljárt, hogy összehasonlítási alapot leljen. Az összehasonlítás leverő volt. Nem tudta eldönteni, hogy apja azért szenvedett-e annyit, mert írt, vagy azért írt annyit, mert szenvedett. Összetörve kelt föl. Teljesen igazat kellett adnia kortársainak, azoknak a fickóknak is, akik ott a kávéházban vihogtak. Rossz volt itt minden, nem is rossz, hanem középszerű, bődületes, röhögvényes, egeket verő.

Szeptemberben kivette szabadságát, elutazott Ischlbe, egy hónapra. Rá is fért a pihenés. Az utóbbi hónapokban kissé megviselődött. Arca elszürkült, mint azoké, akik a hamisított koszttól idült gyomormérgezést kapnak. Fejében még mindig a kusza jelenetek kavarognak lobogó királyokkal és véres pártütőkkel s ezeket, bármit is művelt, gépiesen továbbszőtte. Lábbadozóként járt a csöndes idilli fürdőhelyen, vállán egy esőköpennyel. Reggelenként hosszú, magányos sétákra indult. Ebéd után mingyárt leereszkedett a köd. Esett az eső. Körülötte a vendégek dominóztak, társasjátékot játszottak, egy bécsi lány zongorázott. A gyógyszalonba behallatszott a patakok és vízesések zúgása. Arisztid a hintaszéken ült és ásítozott.

Egy ilyen délutánon, minthogy semmit se tudott csinálni, fölment a szobájába, leült és az íróasztalon lévő szállodai levélpapirosra verseket kezdett firkálni, jambusos sorokat, gyorsan, nagyon gyorsan. Sétáin egy drámát tervezett ki magában Korvin Jánosról, Mátyás király boldogtalan fiáról, egy valódi végzettragédiát. Naponta dolgozott rajta valamit s a hónap végén, mikor elhagyta Ischlt, már el is készült.

Nem volt vele semmi terve. Odatette fiókjába, abba a mély fiókba, apja munkái mellé. Majd újba fogott. Az írást megszokta, második természetévé vált. Amint multak fölötte az évek, egyre-másra szaporodtak művei. Senkinek se szólt róluk. Csak egy kollegája lepte meg egyszer írás közben. Arisztid pirulva söpörte be a sok kéziratpapírt s másra terelte a szót.

Ez a kollegája mesélte nekem ezt, évekkel ezelőtt.

Mindössze ennyi Chmell Arisztid története. Nincs jogom befejezni, barátaim, mert az életben az ilyen történetek nem igen fejeződnek be.

Csak még valamit. Multkor egy társaságban találkoztam vele. Egy előkelő, hallgatagnak, szemérmesnek látszó férfi mutatkozott be, aki már negyven felé járt. Igazán egy grófhoz hasonlított. Halkan mondta meg a nevét. Teáscsészéjét térdére téve mulattatta a lányokat, később táncolt is velük. Úgy hallottam, hogy még nem nősült meg. Én egész este figyeltem őt messziről, kerestem az alkalmat, hogy beszédbe elegyedjem vele, de ő kitért előle, tapintatosan, szinte személytelenül. Voltakép a hangját se hallottam.

Amikor a többiek fölkerekedtek, mi is indultunk. A sötét lépcsőházban véletlenül melléje kerültem. Szótlanul ballagott lefelé. Künn a kapu előtt szertartásosan kezet csókolt a hölgyeknek, megszorította a kezemet is. Hosszan a szemébe néztem. Azt reméltem, hogy majd vele tarthatok haza egy darabig. De ő, mint mondotta, teljesen más irányba ment.