Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 10. szám

FRISS ENDRE: VÁNDORKÓRÓ

Reggelre végtelen
opálköd szállott a hóra.
Hova tüntél italunk: levegő?
Fekete fáklyák dülöngéltek a ködben:
kifosztott emberek.

Én láttam egy vöröslő rézkorongot:
ferdén gurult a köd fölött.
Én láttam őt és felvidultam.
S mentem vigan a szomoru ködben
És ellestem: a selma köd,
mint nyit utat és oszlik szerte:
egy-egy bájos lányarc körül!

Mosolyogtam, mentem tovább.
Nyári dalokat dudorásztam.
Köpenyem lebbent, mégse fáztam.
Messze volt tőlem a tél, a köd!
Én már ott ültem, forró sugárban.
Érésre vártam, bozót, kerek gyom.
És most csak alszom s álmodom itt.
Ha felébredek, elindulok.
Szél keze nógat a szántók fölött.

Barangoló!...

Dalolva hullnak belőlem a magvak.

S a tél nekem egy régi emlék:
gyöngyhavon lépdelő fekete varjak...