Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 9. szám · / · Rabinovszky Márius: AKADÉMIA, SZABADISKOLA, MŰHELY

Rabinovszky Márius: AKADÉMIA, SZABADISKOLA, MŰHELY
IV.

A műhelyszellem a középkorral nem hal ki teljesen. Egy-egy zseni körül hosszabb-rövidebb időre ezentúl is műhelyek keletkeznek, amire legkitünőbb példa Rubens, aki számos segéddel dolgozott együtt a legnagyobb harmóniában, olyannyira, hogy még a legszorgosabb kutatás mellett is vitás maradt, egyes képeket vagy egyes képek részeit Rubens festette-e, vagy valamely segédje. Az ő műhelye annyira hatalmas egyéniségének hatása alatt állt, hogy tanítványai, ameddig az ő közelében maradtak, csak engedelmes eszközök, ecset voltak az ő kezében. Németalföldön pedig a családi tradíció, a mesterségnek apáról fiúra való öröklődése biztosította bizonyos fokig a műhelyszellem konzerválását.

A 19. és 20. század akadémiája nem maradt mindcégig hű a maga eredeti értelméhez és formájához. Csak egyetlen elvet tartott fenn mind a mai napig: az eklektika elvét. De míg a barok korban az eklektika csak elv volt, úgy most gyakorlattá vált. Az akadémiákat a mind gyakoribb presztizsvereségek óta - melyeket a megvetett és kinevetett kívülállók beérkezése okozott - a szerfölött nagy óvatosság és a koncessziókészség jellemzi. Az akadémia reformokra most már hajlandó, de - legföljebb félig. Engedményeket tesz, de a teljes következetességtől bürokrata ösztönnel irtózik. Így a mai akadémiák sokat vettek át a szabadiskola elveiből, anélkül, hogy annak minden követelményét elfogadták volna. Még a műhelynyelv egy rudimentuma is felmerült a közben értelmetlenné vált «mesteriskola» képében. Valamely határozott, egyértelmű, egyenes pedagógiai alapelvnek azonban az akadémia falain belül ugyanúgy nincs lehetősége, mint egy határozott, kiemelkedő, kikristályosodott stílusnak. Az akadémiákon állandó kényszeregyezkedés folyik, azzal a külömbséggel, hogy a fizetség teljesítésének nem minimuma, hanem maximuma a 40 vagy 50 százalék. Igen, ez korunk szelleme, és kérdéses, ezzel a szellemmel szembehelyezkedhet-e már ma bármely tudatos «kollektív» áramlat.

Mert a művészi oktatás válsága csak tükrözi a korszellem válságát. A művésznek nincs határozott helye a társadalomban, aminthogy az összes rétegek társadalmi elhelyezkedése is labilis és homályos.

Tény, hogy mind gyakoribb a kollektivitás követelménye a szellemi és politikai élet minden terén. Ha nem is mindenki tudja, mit értsen e szó alatt, úgy mégis valami bizonytalan vágy hajtja az embert a közösség felé. Említettük a Bauhaus eleven példáját, persze függetlenül minden esztétikai értékeléstől. Kérdés, ellent tud-e majd állani egy ilyen kristály a savak emésztő marásának és ki tudja-e váltani majd további kristályok képződését. Csak két szempontot szeretnék leszögezni. Az egyik szempont: az új műhelyszellem kialakulásának előfeltétele a megfelelő általános társadalmi orientáció, ennek pedig az új közös világfelfogás. A transzcendens erőkkel való közvetlen kapcsolat (hit) nélkül nincs valódi közösség. A másik szempont: az új műhely semmiképpen sem lehet a középkori műhely kópiája. A középkortól mérhetetlen távolság választ el bennünket. Az új műhely típusa alighanem a vállalat, melynek üzemi szellemét az új esztétikai szükséglet etikai ereje kényszerítő fölénnyel fogja féken tartani és szabályozni.