Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Tersánszky J. Jenő: NYUGTALANSÁG
Simán Erzsébet versei

Ezt a könyvet, megvallom, nem vettem a kezembe mellékgondolatok nélkül. Nőköltő kötete, tudtommal majdnem tömegsiker kísérte. Mind olyan momentum, ami önkéntelen gyanukat kelt ilyen versek minősége felől. De mondhatom, nagyot csalódtam, ennek a könyvnek az előnyére.

Vérbeli, nagyon is vérbeli költő Simán Erzsébet. Annyira az, hogy minden más külsőség, ami legmélyebb magából adott érzései kifejezéséhez hozzátapad, csak elvesz ebből, csak teher ezen.

Ezzel körülbelől készen is volnék egyetlen hibájával. Mert valósággal bántott néha, ahogy azt az ezerszínű, csodálatos egyszerűséget képeiben, sajátos gondolati ritmusában, mintha keveslené és aztán mintha újszerűséget érezne abban, hogy újkeletű szóösszetételekkel s más efajta szükségtelen pluszokkal éljen. Holott csak akkor új minden mondata, mikor megfeledkezik róla, hogy mintegy közösséget vállaljon más kifejezési lehetőségekkel is, mint amit készen hozott magával.

Nem első gondolatom a mostani rémes gyatraságokat méltató, kommünikéízű kritikák burjánzása közt, hogy tulajdonkép ilyen versekkel szemben, mint ezek, nem volna helye gáncsnak. De ha ezzel szemben azt gondolom, hogy megbecsülöm azzal ezeket a verseket, ha föntartás nélkül merem megtárgyalni őket, mert hiszem, hogy elbírják a valódi kritikát, ez több, mint üres megdícsérgetésük.

Még csak azt sem tagadom el, hogy bizonyos elfogultságot érzek effajta versekkel szemben, mint a Simán Erzsébetéi. Nem szeretem és nem tudok értékelni affajta édes halandzsákat, hangszerelésben és nem mondanivalóban gazdag, szép szó és szó és szó költeményeket. Ez a fajta írás, szerény nézetem szerint olyan, mintha valaki a csinos ruhát tartaná értéknek egy emberből.

Nos a Simán Erzsébet költészetének ruháiban kivétel nélkül ember van, tartalom van, ötlet van, sokszor annyira, hogy itt is beleesik túlzásába s magával a poéntirozással, az igazi tehetség mindig nyugtalan aggályoskodásával ront apró, kész versein.

Egyáltalán, szinte pikantériája ennek a verskötetnek, melyet úgy ismertetnek, hogy a női vágyak merészen új könyve, hogy legjobb versei inkább azok, amik filozófikus tárgyakat pedzenek. Ez az asszonyköltő mindig inkább gondolattal áll szemben az élet jelenségeivel, mint hangulattal és ez az, ami legtisztábban és legmélyebbről ihleti meg őt.

Formaérzése tekintetében pedig azt mondhatni róla, hogy ahol nem botlasztják meg a közelmúlt impresszionista (vagy hát minek nevezzem?) befolyásai, hanem konzervatívebb, ott lel teljesen önmagára. Nagyon szép példája ennek «A délelőttöket, Uram!» című vers, amelynek sorai rímtelenek és kötetlenek, de az eszmei ritmus tagolja és köti meg strófáit, szinte olyankép, hogy a népballadák ősi formái jutnak eszünkbe.

Ez az eszmei, vagy gondolatritmus különben a legszertelenebb versében is annyira benne van, hogy szinte valami visszaáhítozásnak hat a kötöttségükben és elcsépeltségükben is százszorta nagyobb lehetőségeket jelentő régebbi versformák iránt.

Valóban, Simán Erzsébet sokkal inkább mestere a mostanság általánosan és tegyem hozzá nem sok igazi sikerrel mellőzött, sőt már talán némi lekicsinylés ízét kapott úgynevezett verselésnek. Ennek mutatójába, hadd írjam ide ezt a szép szonettjét, mely egy ciklusából van kiszakítva:

A Duna halkan húzza lompos testét,
Csillagraj fénye vibrál rongy ruháján,
Jázminleányok szántják át az estét,
Zephiros isten viszi őket gályán.

Virgászagok és hangok halk zenéje
Bomlón az éjben szédült kedvet áraszt,
Ó, ez a Május rontva-rontó éje,
Szerelmesít, megkínoz és elfáraszt.

S az emberek megnyugvást nem találnak...
És testük árván dobják a halálnak,
Sikolyuk elhal a vidám vizen.

Mert éjjel ráéreznek a titokra,
Elrejtőzött nappali bánatokra,
S a csillagos Ég ím értük izen.

Nos, ha nem is kiáltok vétót a költőnek igyekezetei elé, hogy modernebb formákat választ túlnyomóan érzéseinek, egyet mindenesetre valahogy fájlalok és szeretnék afféle biztatójává szegődni, hogy sohse idegenkedjék önkéntelen nosztalgiáitól a régiesebb formák iránt, mert úgy látszik, inkább eleme és ereje és sajátossága amaz az újaknál, ahol nagyon nehezen tudja lerázni ép a formai szabadság kergetésében mindinkább obligációkba és modorosságokba tévedő kísérletezés hatásait.

Félteni nem féltem különben semmi meréstől Simán Erzsébetet, mert hiszem, hogy esetében nem csak üres frázis, hogy igazi tehetségével nagy és sokváltozatú perspektíva áll előtte.