Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 5. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: IGAZ REGÉNY
Saját életem (10)

Nő iránt érzett első, más eseteknél bensőségesebb érzésemhez is a kis húgom révén jutottam.

Nem tudom pontosan megmondani, hol találkoztam először Margitkának ezzel a barátnőjével. Azt hiszem, a nagybányai vasútállomáson, ahol átutazóban kiszállt, egyszer, vagy kétszer.

Attól fogva aztán sokáig nemcsak a levegőbe dúdoltam magamban a:

Képeddel alszom el,
Képeddel ébredek

című műdalt.

A neve Anna volt. A vezetéknevét nem érdemes említenem. Nem magamfajta plebejus ivadék volt. A családja azzal büszkélkedett, hogy a Habsburgok még birkát őriztek Svájcban, mikor már az ő őseik egyik honfoglaló magyar törzs fejedelmei voltak.

Az arca körülbelül olyanféle karakterű volt, mint az apámé. Csak persze nőies szépségű és finomságú. Sötétbarna, szelíd őzikeszemei voltak.

Egy nap a gimnáziumba két képeslevelezőlapot kaptam. Egypár regényes, érzelmes mondat volt rajta. Aztán egy üdvözlet, meg az a figyelmeztetés, hogy ezt a két lapot, ha írok Tyutyunak (Margitkának), ne említsem, csak egy vonással jelezzem. Máskülönben tudom, kicsoda üdvözöl, - szólt a lap.

Szédültem és reszkettem a boldogságtól. És aztán a Margitka leveleiben menesztettem üdvözlő sorokat a zárdába. Ezekben kaptam válaszokat néha. Mikor pedig Tyutyu hazajött, Annus barátnőjéről fényképet hozott és élőszóval faggattam ki róla.

Ennek a formájánál azonban nem kell holmi ömledezésekre gondolni részemről. Inkább afféle huncut nevetgéléssel váltottunk szót erről.

Sem afféle szentimentális megnyilatkozást, sem sikamlós ügyek tárgyalását nem vette be kedélyünk.

Tyutyu legföllebb hallgatólag volt értője érzelmeimnek. Mert, különös, hogyha minden másban a legmeghittebb testvérek voltunk, a szerelmi ügyekben szemérmesebbek voltunk egymáshoz, mint idegenekhez is.

Nos, további fejleményei nem lettek ennek a kurtanadrágos szerelemnek. Nem tudom már, hogy csak úgy tűnt el a mindennapok közt, vagy az a tragédia szakította meg, ami Annuskát érte. Vérmérgezést kapott az egyik lábán, sokáig gyógykezelték és végül le kellett amputálni térdből a lábát. Aztán, ha jól tudom, ebbe belehalt szegényke.

Ez volt kisdiákéveim egyetlen szerelmi regénye.

Na voltak még ezenkívül afféle mélabús ábrándjaim. De ezek közelebb jártak a komikumhoz.

Például Ödönnel két ideált választottunk magunknak. Az enyém szőke volt, az övé barna. Nem vallottuk meg egymásnak kilétüket, csak a Dulcineák nevének kezdőbetűjét árultuk el. Az övé Sz-szel kezdődött, az enyém R-rel. Kisütöttük, hogy az Sz-ből és R-ből ezzel a szóval említhetjük őket: Szemi-Rámis. És megtárgyaltuk fájdalmainkat.

Én a magaméval elég szomorúan jártam meg. Egyszer nagy hógolyó-csata volt az utcán és az ideálom hazajövet belekerült a legnagyobb golyózáporba. Itt volt az alkalom, hogy lovagi szolgálatára siessek és vakmerően mellészaladva megszólítottam, azzal az ürüggyel, hogy kivezetem a vészből. De az édes gorombán az anyai ágról való őseimhez küldött aszfaltbetyárkodni.

Ezenkívül még egy szöszke tanítóné volt merengéseim tárgya. Ez az egyik bányásznegyedbe járt tanítani a ligeten át. Hogy találkozhassam vele, korábban keltem és a ligetbe mentem átvenni a leckét. Igaz, hogy többször be sem jöttem aztán az iskolába a ligetből.

Az út a jégpálya mellett vitt el. Ez az út tavasszal telistele volt mindenféle békahullákkal, amiknek a piacra kerültek a combjai. A tanítókisasszony bájos szőke alakját kémlelve, a Petőfi egyik dalát dúdolgattam az úton, hogy:

Te vagy, te vagy, szőke kislány
Szemem, lelkem fénye...

És közben meg-meghersegett a lábam alatt egy-egy szegény lemészárolt hüllőnek a teteme.

*

Az osztályban mögöttem, a másodikban, vagy melyikben, egy Kupse és egy Krizsán nevű fiú ült. Mindkettő apányi lingár volt már.

Szállóigévé vált róluk az osztályfőnök förmedvénye: - Kupse, ne morogj, Krizsán, ne piszmogj!

Krizsán szülei egyik szomszéd városban bérbevehető szerelmű hölgyekkel kereskedtek. De azért a fioknál nem volt jámborabb és ájtatosabb, illedelmesebb fiú.

Kupse szegény falusi oláh földmívesek, talán zsellérek gyermeke volt. Ő lett az egyetlen kosztosunk. Azaz csupán lakott nálunk. Mert szülei látták el élelemmel a faluból. Rendesen nyersterményeket hoztak és aztán anyám megfőzte Ábriskunak a paszulyát murokkal, vagy megsütötte a hurkáit. Ugyancsak a lakáspénzt is így káposztafejekben és málélisztben törlesztették le rendesen a faluból.

De akkoriban élte házunk a leginségesebb napokat és még ez a himmi-hummi is jól jött. Sokszor még a fűteni való fát is mi vágtuk fel Ábriskuval télen.

Apám nap-nap mellett randaliázott és bizony sokszor Ábris kosztosunknak is tűrnie kellett a durváskodásaiból. Apám tébolya annyira ment, hogy anyámat akkoriban állandóan azzal gyanúsította, hogy Kupse szeretője, mert szíves volt ehhez a szegény fiúhoz. Engem pedig fordítva, az Ábrisku szorgalmával és tisztességtudásával nyaggatott.

Annyi hasznom volt ebből a kosztos barátból, hogy az ő révén sikerült az apám tétlenkedésével üresen maradt irodáját elrekvirálni diákszobának. Aztán később, mikor már Ábrisku elköltözött tőlünk, magam szobájává tettem az irodát és így kielégítettem a külön szoba után való örökké éber vágyamat.

Úgy tetszik, hogy Ábriskuval kettesben csak színleg voltunk jóbarátságban. Ő idősebb volt, erősebb volt, erélyesebb volt nálam és mégis, úgy tetszik, ő volt tele irántam érthetetlen irígységfélével.

Úgy nézett ki fekete képével, mint egy alázatos Mefisztó. Ha megszidtak otthon, őt dícsérve mellettem, sohsem volt egy védő igéje számomra, hanem amolyan álfájlalkozással bólintgatott: -

Hát bizony, bizony, ez a Jenő nem jól teszi ezt, vagy amazt.

Úgy tetszik, még az is bántotta, hogy ő dühös szorgalommal biflázva, én pedig szokásom szerint resteskedve, mégsem maradtam alább az osztályzatnál nála. Sőt volt tantárgy, amiben én tanulás nélkül kitünő voltam.

Egy látszólagos kudarcom fájdalmai maradtak különösen begyemben Ábriskuval kapcsolatban.

Egyszer egy nagy Petőfi-képet kezdtünk közösen lemásolni a Gracza Szabadságharc-ából.

Én, gondolom, kezdettől már a szabadkézi rajz némi mesterének bizonyultam. Biztos voltam, hogy különb másolatot készítek a költőről. De azt hiszem, belenéztem magamat a rajzba és aztán bosszúsan eltéptem a magamét.

Nem kétlem most sem, hogy csak az én elégedetlenségem és túligényem tépette el velem a rajzomat, mert még elrontva is sokkal jobb volt, mint az Ábriskué.

Az övé egy görbeszájú, lapos rémség volt. Épúgy tarthatta volna valaki kutyafejű tatárnak, mint Petőfi Sándornak. De azért Ábrisku, valahogy felhasználva a rossz percemet és kudarcomat, diadalmas röhejjel nevezte ki remeknek a saját rajzát és odaakasztotta az iroda falára.

Ez a kis eset nagyon a szívembe szúrt.

*

Akkoriban így is nagyon eltemetett az a borzalmas élőhalottság, amit az úgynevezett átlagos polgári nevelés fajankókra szabott zsarnoksága kapál rá a friss invenciójú gyermeklélekre.

Már azon kezdve, hogy restellettem beszélni azon a nagyszerű végbeli magyarosságon, amit kisebb gyermekkori környezetemből hoztam és aminek ezer kifejezési lehetősége volt bármire, csak ezt bárdolatlannak ítéltem és aztán erőszakkal gyúrtam át idegen ponyvaregények nyelvére, gondolkozási ütemére kisfiúi agyamat, másban is így volt.

A műének, vagy afféle nájmódisan finomkodó társaság szalonképessé nyomorított népdalutánzatai lekicsinyeltették velem az anyámtól és kis cimboráimtól, vagy a házunk környékebeli polgáremberektől tanult, remekbe készült öreg nóták kincsét.

Kis merész, természet utáni próbálkozásaimat a rajzban, egészen feladtam az iskolai oktatás nagyképű elve szerint. hogy előbb másolni kell jeles műveket.

Ez a teljesen haszontalan pepecselés hozott össze és melegített össze azonban életem legjobb barátjával, Duma Sándorral, a háborúban elhalt festővel.

Ez a Sándor volt köztünk az a bizonyos áldott jó fiú, akit mindenki mosollyal fogad.

Kevésbeszédű, mindig jókedvű, a baját magának tartó, furcsán szenvedélyességből és tétovaságból kevert lelkületű, de a szépségért, művészetért mindig friss lelkesedésű fiú volt.

Olyanféle barna, szikár fickó volt, mint én, csak nálam valamivel erőteljesebb. De naivabb és gyöngébb szívű, úgyhogy inkább ő állt az akaratom uralma alatt.

Még a normából emlékszem, hogyan barátkoztunk össze. Nekem volt egy széles karimájú kalapom. Apám azt mondta rá, hogy olyan, mint egy tutajosé. Csak oláhosan, vagy tótosan plútás kalapnak mondotta.

Hát egyszer az iskolából jövet a járdán amint Duma megnézte a kalapomat, én a szememre húztam és azt mondtam neki:

- Tudod-e, hogy ez plútás kalap?

Ez Dumának annyira tetszett, hogy leült a járdára, úgy hahotázott. És aztán csak le kellett rántani a szememre a kalapot, Duma már tikácsolt a nevetéstől.

Ez a kacagás annyira hozzátartozott a jelleméhez és olyan szuggeráló volt, hogy ha rákezdte, nem bírt ellenállni neki senki, hogy vele ne tartson. Rángott az egész teste, a szeme eltünt és úgy imbolygott közben, mintha a forgószél táncoltatná.

Naivsága mellett a filozófusok köznapiságokon felültekintő szeme volt az övé. Másnak fel sem ötlő semmiségek ragadták meg és minden furcsaságba szerelmes volt. Nagy hajlamossága volt a gúnyra, de ahogy szemlélt és kiröhögött valami gyöngeséget, az nem volt bántó, hanem vidámító. Másként a saját sutaságait sem kímélte.

Hozzám mindig elismerő volt, sőt néha hízelkedő. Fenegyereknek tartott és nagyon tehetségesnek, minden viszonzás nélkül.

Azt hiszem, attól fogva dűlt neki szenvedélyességével a rajznak, mikor az én rossz másolásaimat megbámulta. Ő aztán nem is tágított el a képzőművészettől haláláig. Előmbe azonban csak pesti és müncheni festőnövendék korában rúgtatott, a gimnáziumban még én voltam a mester kettőnk közül.

Tulajdonképpen az ő személye asszisztált életemnek a jobb fele, a művész mellett, haláláig, bár a profánus hercehurcákban sem maradt el tőlem.

Ezekben a kisgimnázista években azonban nincs több említeni valóm életemben való szerepéről ennél.

*

De ha már itt vagyok, letárgyalom ezt a kis kezdő piktort én magamban.

A rajz volt az első, amely felszabadult bennem a szomorú jónevelés nyűge alól.

Büszke vagyok rá, hogy egészen a saját kezdeményezésem rázta le ezt a nyűgöt.

Ez a bilincstörés másik két fiúhoz kapcsolódik előttem.

Egy darabig egy padban ültem Miklós Dezső, vagy Dágyó nevű társammal.

Miklósék szüleimmel is jóban voltak, kivált a jobb napok idején. De aztán is, többízben sokan jótevőink voltak.

Dágyó úgy bukott le hozzám két osztály ismétlésével. Ő volt egyik szép fiú az osztályban, akit a kis fruskák kegyelnek. Szívesen pubiskodott és ápolta magát. De amellett hangadó volt a korán beköszöntő férfias mulatozásokban is. Nem kártyázott ugyan, sem nem billiárdozott, hanem az italozásnak volt csak nagy kultiválója, meg aztán az ezzel karban járó olcsóbb szerelemnek.

Nos, Dágyó többek közt ügyesen rajzolt. De eredetit nem igen. Inkább bizonyos egyéni ízzel másolt.

Ő személyesítette meg előttem az első vaskalapot, akadémiát, vagy konzervatívságot. Ennek gőgjét és megrendíthetetlenségét.

Nem látott más értéket a piktúrában a csinosságnál. Mikor először kezdtem mellette kísérletezni valamelyik tanárom letorzképezésével, egy fikarcot sem akart lelkesedni ezért.

Akkor sem hatódott meg, mikor egyszer szerencsés pillanatban lerajzoltam az osztály eminensét, akinek így hangzott a neve: Hazánknak mélabús fia, Blau Zsiga!

A rajztanárunk irányelveivel torkolt le, akinek signatúrája országosan ismert folyóiratok fejlécei alatt is szerepelt. Lesajnált, hogy ilyen tekintély ellen mernék én holmi kisze-kusza vázolmányokat elébe tenni szépen kinyalt rajzoknak?

Egyszer aztán művészgőgömben dühösen kikeltem előtte: - Beszélj, amit akarsz! - mondtam. - Ha valaki, hát inkább én taníthatnám a rajztanárodat pingálni.

Dágyó rettentően elképedt erre a hallatlan pöffeszkedésre és lemarházott és kiröhögött miatta.

Ami azt illeti, utólag kissé magam is megtorpantam akkor kijelentésem merészségén. Pedig lám, ha ma elgondolom, nemhogy merészségnek tartanám, hanem még túlzásnak sem.

Azok a gyerekrajzok nemcsak a rajztanáromnak szolgálhattak volna útmutatással a szívbeli és vérbeli eredeti művészet irányai felől, hanem nála sokkal nagyobb tekintélyeknek is. És pedig közülök éppenséggel azok, amik csak úgy kisze-kuszán, kinyalatlan voltak odavetve.

Ne felejtsük, 1900 után írtak akkor nehány évet.

Ha jól emlékszem, akkor még Duma is, bármennyire elfogulatlan volt hozzám, inkább a Dágyó vélekedését írta alá s kissé ő is hümgetett a lázadozásomon. Igaz, hogy aztán ő nemsokára beadta nekem a derekát. Sőt évek mulva, mikor már ő volt fölényben a piktúra ismeretében, ő olvasta vissza egyszer a fejemre pont azt, amit akkor én akartam az ő fejükbe gyömöszölni, hogy: - Minden művészetben a legfőbb érték az eredeti, az érzéshozta, a szabadság.

Gondolom, ez az egyébként eléggé féken fogott szertelenkedő öndícséret már a nekilendült nagybányai festőiskolával való közösködéseimtől is nyerhetett némi tápot.

A festőiskolához nem Maticska Jenő volt a kapcsom normabeli ismeretségünknél fogva. Vele, úgy tetszik, valahogy nem akarózott nekem sokáig és mindvégig arról beszélni, hogy ugyanarra a rögös útra készülök, amire ő. Legföllebb ő mesélt ezt-azt a piktúráról, mondhatom, mindig elég pesszimizmussal. Krizsánnal is csak később barátkoztam össze.

Az instruktorom egy vöröshajú, Kerekes nevű növendék volt. Ezt a fiút kissé félkegyelműnek tartották és később tényleg a bolondok házában pusztult el.

Terhelt volt az egész családja. A nővére is gondolom valami idegkórságban sínylődött és gyógykezelték is. Az apja városi rendőrhadnagy és tűzoltóparancsnok volt. Hóbortos ember volt az is és felesége is búskomorságban szenvedett.

Furcsa egy fiú volt ez a Kerekes. Vékony kappanhangon beszélt. Ok nélkül el-elnevette magát. Vagy közben üresen bámult a levegőbe.

Nekem azért nagyon érdekes dolgokat mesélt.

Ha jól emlékszem, például egy egész művészettörténeti értekezést tartott arról, hogyan jöttek rá Itáliában az olajfesték és tempera gyártására. Hogyan lett a freskóból fára, majd vászonra pingált festészet. És így tovább.

Mindezt annak kapcsán mondta el, hogy nem volt pénzünk elegendő, hogy tubusos festéket hozassunk, és így ősi módon festékport meg darabos festéket vettünk, amit magunk zúztunk porrá és kevertünk olajjal. Aztán pedig a festőiskola körül hányódó elhasznált tubusokat vasaltuk ki és töltöttük tele a péppel.

Ő, gondolom, mindvégig ennél a módszernél maradt. Én azonban úntam a festékgyártást és később valahogy pénzt szereztem és hozattam festéket, csináltattam kazettát, palettát, állványt magamnak.

Na, amikor aztán mindez megvolt és vagy két képet kiizzadtam, akkor arról értesültem valamelyik piktortól, hogy mielőtt az ember festésbe fog, meg kell tanulnia éveken át a szénnel való rajzot. Mert a szín csalóka a perspektíva, a tónus valóságszerű megéreztetésénél. Ezeket egyszínű rajzzal kell előbb alaposan megérteni.

Hát erre megtanultam az Ingré-papír felkészítését a rámára és elkészítettem egy fél portrét magamról a szobánk tükréből.

Ezt azért hagytam viszont abba, mert közben megismerkedtem Krizsán Jánossal. Ő eljött hozzánk. Megnézte művemet és azt mondta rá: elég jó. Csak minek választottam mindjárt első próbálkozásomnál a legnehezebb beállítást, a skurcot?

Vagyis, hogy mindnek alulról fölfelé rajzolom a tükörből az arcomat?

Hát ezt azért tettem, mert a tükör magasan állt egy kasznin és nem volt, hová állítsam. Sem pedig a nagy falitükröt nem akaszthattam le a művészet számára. Örültem, hogy apám nem vágta ki piktorszerelvényem így is a patakba az ablakon.

Arra az időre hagytam tehát a szakszerű piktori tanulmányokat, mikor majd beléphetek a festőiskolába és modellt rajzolhatok. És megmaradtam apróbb vázolgatásnál.

Mindez azonban már némileg átnyúlik a hosszúnadrágos évekbe.

*

Most aztán végre Ilonka nénémnek kell nyitnom egy fejezetet itten.

Ilonka néném volt a legszebb Tersánszky-lány. Sőt azt hiszem, elég útat kellett tenni, hogy szebbre akadhasson valaki másutt is nála.

Egészen az apám szabályos, cserkészes arcát örökölte, csak barna hajjal és kék szemmel s ilyen kifogástalan volt termetében is.

Kedélyében azonban hajlott kissé a betegesre. Furcsán, inkább kedvezőleg torzította a dolgokat agya és beszédessége is átment a rendes határokon. Kissé ingerlékeny volt és rémlátó. Sokszor sejtett, egészen oktalan, rosszindulatot maga iránt. Sokáig selypített és önmaga keresztelte magát el Ilonkából az Onta névre.

Két kedélyesebb s nagyobb néném sokszor kikapott emiatt rajta. Egyszer Szidire kiskorában Onta a kötőtűjét vette rá ezért és így rivallt rá:

- Hidi, kihurom a hemedet.

Nem tudom, mi okból, nem tudok Ilonkára emlékezni, csak attól fogva, hogy első férje, Mostis Sándor kezdett udvarolni neki és én körülöttük settenkedtem.

Mostis Sándor a gimnázium első jelese volt. Hatodikból kispapnak ment a pannonhalmi bencésekhez, de aztán lecsapta a cingulust és visszajött érettségizni.

Valóban senki sem lehetett nála alkalmatlanabb a lelkészi hivatásra. Nem hogy dendi, de egyenesen piperkőc volt.

Egyszer, mikor fehér cilinderben, kamáslisan és monoklival jelent meg nálunk, apámat valóságos őrjöngésbe hozta.

Lemondta majomnak. Fenyegette, hogy kiüti azt a fél pápaszemet a szeméről és azt a kürtőt a fejéből.

Akkoriban Sándor Debrecenből jött a jogakadémiáról, ahol sokat rebesgették valami előkelő, gazdag asszonnyal való benső barátságát.

Apám, rendes szokásként, kilökte tőlünk nehányszor Sándort is. Sőt ővele soha sem is békült ki egészen, mint Ádám sógorommal. Mostis azonban szerelmes volt Ilonkába és nem tágított.

Ebben a szerelemben a családi modortól eltérően nagy adagban volt meg a szentimentalizmus. Ilonka néném és Sándor is hajlott erre és szörnyen édes, holdvilágos hangulatok terjedeztek együttléteikkor a házban, vagy a kertben, egy kis gyeppadon.

Volt minden. Emlékkönyv, éjjeli zene, párbaj, szöktetés, ahogy a regények előírják.

Ha Sándor hozzánk jött, én mindig a sarkában kujtorogtam. Nem annyira a nénémmel váltott érzelmes bókokra, vagy csókokra voltam kíváncsi, mint a Sándor aranyvégű cigarettacsutakjaira mohó. Sándor csak afféle vasárnapi cigarettás volt. Feliben-harmadában ellökte a finom samukat. Sőt, minthogy előkelően Ilonka nénémet is rákapatta a cigarettára, duplán arattam. Mert Ilonka többet tüsszentett, mint szítt a cigarettából és talán készakarva is gondolt rám a samuval, vagy talán bíztattam is, hogy minél jobban fosztogassa nekem a Sándor cigarettatárcáját s legyen előkelő, ne füstölje körömig a cigit.

A Sándor előkelősködése nem kérkedhetett különben ékes címerekkel. Az apja valami kishivatalnok vagy mi volt és aztán a mostohaapja egyszerű kőművesvállalkozó, körülbelül olyan anyagi helyzettel, mint a mienk.

Nem egészen vagyok tisztában a Sándor vetélytársainak közbejöttével Ilonka vonzalmai körül. Ugyanis sem nem tudtam róla, sem nem láttam, hogy Ilonka körül más is taposta volna a földet Sándornál.

Mégis, egy este nagy ribillió volt a Sándor látogatása idején a házunknál. Apám, azt hiszem, nem volt otthon. Mert ha ő ott van, akkor ő hamar elintézte volna az olyan helyzetet, amiben a dolog csülökre kerül. Apám, amilyen nehezen vetemedett tettlegességre családjában, kifelé bármi támadással szemben könnyen állt nála: csak a fejét, hogy meg ne sántuljon. Magánál két fejjel nagyobb alakokat nyujtóztatott ki nem egyszer. Gondolom, akkoriban is megrakott egy Petrics nevű garázda verekedőt.

De elég hozzá, hogy akkor este nagy ijedelem volt a házunkban. Sándort két alak üldözte házunkig és tartani lehetett tőle, hogy odakint az utcán rája lesnek bikacsökkel és mittudom, vasbottal.

Ez a két vagy talán három fickó a városbeli oláh értelmiségnek ivadéka volt. Egyik egy Brebán nevű, talán a legszebb és legelegánsabb legény volt a városban. A másik Ábrahám Romulusz nevű hórihorgas fiatalember. Mindketten oláh pópák fiai voltak.

Mondom, nem hiszem, hogy az Ilonka körül való vetélkedés volt a fenekedés mögött. Hanem talán még a gimnáziumból eredő hazafias agyarkodás.

Sándor nagy magyar volt. Volt valami herce-hurcája a gimnáziumban egy oláh osztálytársával, aki március tizenötödikén, fekete ferencjózsefjére, a nemzetiszín kokárda helyett tüntetőleg egy nagy sárga rózsát tűzött ki.

(Hogy éppen zárjelben megemlítsem, az a bizonyos magyar terror a nemzetiségek ellen, amit annyira hangoztatnak, valóban csak képtelen vád. Magam tapasztalataiból is azt mondhatnám, hogy ha volt terror és agyarkodás a nemzetiségi vidékeken, hát az mindig inkább az oláhok részéről volt, a magyarok ellen. Igaz, hogy az oláhok a környékünkön a botot Bánffynak nevezték, a miniszterelnök radikális magyarosító törekvései miatt. Vagy volt eset rá, hogy egy-két szájas magyar okvetetlenkedett. De ezek aztán jobban kikaptak mindig akár társadalmi úton, akár magától a pecsovics hatóságoktól, akik az oláhok védelmére keltek mindig.

Ez az igazság. Szeretném például, hogy az én szemembe mondaná egy oláh, hogy valaha megsértettem faji vagy nemzetiségi érzékenységét. Pedig én magam is, aki jobban szerettem mindig az oláhokat a magyaroknál, felháborodtam néha oktalan magyar-elleneskedésükön.

Életemben egyszer voltam besúgó emiatt. Mikor észrevettem, hogy oláh kosztosfiúk Erdély színei helyett Románia, egy idegen, ellenséges állam vörös-sárga-kék szalagját használják könyvjelzőjüknek. Ezt megmondtam Káplán tanáromnak. De az eredménye az volt, hogy az öreg szomorúan, pár szóval megérttette velem a helyzetet. Állásába kerülhet, ha okoskodik, mert az oláhok az igazi, a bécsi kormány kegyencei a magyarok hazájában.)

Na de a két vagy három fiatalember ott ólálkodott az este homályában az utcán és Sándor rebegett kissé a hazameneteltől.

Anyám és Ilonka persze kétségbe voltak esve Sándor épsége miatt és az egész ház egy izgalom volt.

Nem emlékszem már az eset apróbb részleteire. Csak azt tudom, hogy én, a kurtanadrágos másodikos diák, voltam a legvitézebb, akárcsak a családfő, az egyetlen férfi hivatását éreztem volna.

Tudom, hogy a sok tanakodás után, végtére is, talán Sándor előtt, rontottam ki az utca homályába, egy csomó kavicslövedékkel a zsebemben. A két alak valóban ott várt. De összecsapásra nem került sor.

Sándornál revolver volt. Talán rájuk is sütötte. Vagy már az én kőgolyózáporomra megfutamodtak talán. Valahogy így volt. Csak úgy látom magamat, amint kurta nadrágban, szinte olyan ölésre és halálra szántan rohanok lefelé az utcán, a kavicsokat zúdítva a levegőbe, mint később a harctéri rohamoknál.

Volt még valami párbaj vagy provokálási hajcihő is Sándor és ellenei közt, de erről már nem emlékszem részletekre.

*

Sándor és Ilonkánk egybekelése aztán hasonló lett az Ádám és Szidike nővéreméhez.

Ilonka kereskedelmit végzett. Aztán végigszenvedte ő is apámnak szokott hajszáit otthon, végül sikerült állásba kerülnie Szabolcsban, a vármegyénél. Sándor a vasútnál volt gyakornok. De ezt a pozícióját odahagyta és az Ilonka révén ő is elnyert egy számtiszti állást Szabolcs-megyénél.

Nyíregyházán keltek egybe, a maguk jóvoltából, apám minden dühös ellenkezése mellett.

Egyik vakációban aztán az ő meglátogatásukra ültem másodízben vasútra.

Jól emlékszem arra a nagy érzésre, hogy végre láttam az igazi nagy magyar alföldet, amiről annyit olvastam és láttam alföldi magyarokat, sujtásos nadrágban, cifra szűrben, borjúszájú ingben és gatyában.

Őszintén szólva, szinte meglepetésszerű volt, hogy ez tényleg valóság, nemcsak az "Én Ujságom" és a népszínművek ábrázolják így a fajmagyar népet. Csak kissé az bántott, hogy az alföldön is több a pantallós, kaputrokkos magyar és kevés a nemzeti viseletű.

Maga a nagy lapos síkság azonban, egy-két hangulatát leszámítva, nem nagyon vette be szívemet az én Kárpátalji hazám ezerszínű és kies tájaihoz képest. Valóban, ahhoz nagyon kellett olyan szem, mint a Petőfié, hogy az alföld méla egyhangúságát előnnyel tudja fitogtatni a zordon Kárpátok szépségei mellett. Akárcsak holmi matematikai fogás csinálja, amely bizonyítja, hogy az egy több a kettőnél.

Nyíregyházán nagyon jól éreztem magam Ilonkáéknál. Bohémesen, egy kis hónapos szobában éltek, egy tirpák gazdánál. Ennek kis vörösesszőke lányáról sokat álmodoztam és sok nyíri nótát írtam hozzá népdalgyűjteményemhez.

Sándor elvitt magával a híres Jurás-kocsmába kuglizni. Itt nagyszerű tepertős pogácsát ettem és parádivizes vinkót nyakaltam rá. Gíbiceltem a kriegspártiknál és zsinoroknál, sőt a játék végén egy-két golyót is kidobálhattam.

Sándor sokszor a másnapra való kosztpénzt nyerte ki a paponbírón. Mert a pénzzel sem ő, sem Ilonka nem nagyon tudtak gazdálkodni. Mindkettő és különösen Ilonka néném olyan volt mindig a pénzzel, mintha ezer hold közepéből és a kastély ablakából szórná.

A nyíregyházi kiruccanásom sok szép idilljébe egy gyalázatos megaláztatás ártja bele magát azonban.

Egy reggel sétára indultam hazulról egyedül a városba. Édes nyári nap volt. Az Ér, Nyíregyháza egyetlen folyóvize tájékán aranypocsolyákba cuppogtak fejest a békák. A kaszárnyák felől nagyokat nyerítettek a huszárok és csődörösök ménjei a loncson.

Távol a tanári szemektől ficsúrosan, sétapálcával jártam. Éppen előző nap görbítettem meg a fejét egy nádpálcának és spanyolviaszkkal tömtem be, ahol megrepedezett. Ezt forgattam kezemben.

Amint lefelé megyek az Ér-utca gidres-gödrös homokján, egy deszkakerítés mögül nagy dörömbölés állít meg. Kíváncsi voltam: mi lehet? Odamentem és bekukucskáltam a berena résén. Hát egy tizenöt-tizenhat éves, apányi suhanc kuglibábokat állított a deszkakerítés tövébe és azokra valami gömbölyű répafélével hajigált. Kerek, kövér pofája volt és az az ismert fagykék szeme. Meglett az okom, jól visszaemlékezni rá.

Mert mondhatom, sohasem vétettem kevesebbet embernek, mint ennek a ronda fickónak. Kíváncsi voltam, mi dörömböl, benéztem a kerítés résén és azzal továbbindultam vidám sétámra.

Egyszerre arra riadok meg, hogy a kerítés mögötti fickó ront utánam. Se szó, se beszéd, kikapta kezemből a kis pálcámat, rámvágott néhányszor vele. Aztán kettétörte, elhajította és úgy mellbelökött, hogy felhemperedtem a homokba. Azzal, valami szitkot süvöltve még rám, visszament megint a kerítés mögé.

Nos, így sem gondolhattam volna sem védekezésre, sem megtorlásra. Az eset pontosan az volt, akár egy bivaly rontana egy kecskének. Még csak indulat sem horgadt fel bennem. Feltápászkodtam és bárgyuan tovavittem azt a kegyetlen lesujtottságot, amit a túlerőtől igaztalan és védtelen megtiport gyönge érez.

Mit is mondanék rá? Ha csak egy pár év mulva történik velem ez, mikor már életkorunk nagy különbsége kiegyenlítődik kissé s én vagy tizenöt, tizenhat éves vagyok a fickó húsz vagy tizenkilenc évével szemben, hát hitet tehetett volna rá minden kihízlalt tirpák pereputtya, hogy amilyen keszegcsontú vagyok, megemlegettetem ezzel a gyáva fickóval az anyja keserves kínját!

*

Sándor és Ilonka aztán többször hazajöttek látogatóba Nagybányára. Sándor nem valami huzamos hivatalnokoskodás után tüdejével kezdett el nyavalyáskodni és folyvást betegszabadságon volt. Ilonka első kisfiát is Sándor szülei házában hozta világra. Ez a szülésnek valóságos csodája volt. Utolsó percig talpon járt és senki sem volt közelében a vajudásnál. Egy kis émelygés és fejfájás után, a pamlagra dőlve, öt perc alatt megjelent a kis új polgár. A bába, mire utána futottak és elősietett, már csak a pólyát csinálhatta meg rá.

Különben ilyen cigánynős vagy tengerinyulas egészségű volt másik néném is. Arra nézve pedig, hogy a betegség vagy közvetlen fertőzet mennyire hiába érte bármelyik Tersánszky-ivadék szervezetét, mindjárt mesélek.

Előbb szánjak pár szót Korláthékra, az Ilonka apósáékra.

Korláth körülbelül olyan szőrű és külsejű ember volt, mint apám. Tulajdonaik sem sokban tértek el. Korláth is a sűrű és garázda italozás embere volt. Kivéve, hogy nem otthon csinált nagyobb disznóságokat, hanem a házon kívül.

Otthon, a felesége, Borbála néni, elhízott, pápaszemes hölgy, ha Korláth egy csészét vágott a földhöz, ő kettőt csapott a fejéhez.

Apámékkal hétről hétre váltakozó viszonyban voltak Korláthék. Hol puszipajtásságban, hol haragban. Épúgy Sándor és Ilonka is, ha itthon voltak, hol a mi vendégeink voltak, hol a Korláth-házé.

Néha, kibékülés idején, egy-egy murit is csapott együtt a két család, amiken banda is húzott és én is résztvettem már. Korláthék voltak ebben a dologban a gálántabbak, el kell ismernem.

Náluk mindig finomabb, cukrosabb volt minden, egész a gyomorrontásig. Borbála néni környékszerte híres szakácsné volt. Úgy hiszem, valami gondnoknőféle volt fiatalabb éveiben előkelőbb embereknél.

Én mindenesetre nagyon szerettem őt és nem nagyon méltányoltam szüleim kifogásait vagy becsmérleteit ellene. Sokszor egyenesen dühös voltam apámra, mikor Borcsa nénit kibírhatatlan bőbeszédűségéért rótta meg.

Hát igaz, amikor elmesélt valamit, Viktor Hugoian másfél órát megjellemzett és megindokolt egy kabizsont is, miért vette az alkalommal magára. És az elbeszélései kivétel nélkül azok körül a hősies küzdelmei körül forogtak, hogyan mentette meg könnyelmű férje templomépítései nyereségét viszontagságos vidéki utakon.

De nekem mindig és nagyon érdekes volt elhallgatni őt.

Apámnak, úgy hiszem, betegek voltak az idegei a figyelemre, a szavak hatására. Ilonának is az volt a főbűne apám előtt, hogy nem lehet végét érni a szavának.

Ilonka a vármegyei úri környezetben egészen átnyergelt a magunkfajta kispolgári világnézetből az előkelőbe. Dobálódzott a holdakkal, fogatokkal, megyebálokkal, pezsgőzésekkel, vadászatokkal.

Anyám és mi testvérek, kissé persze megszárnyazva az Ilonka lelkes képzeletének madarát, legföllebb vicceket csináltunk az Ilonka fellengésein, vagy sokszor érdekeltek is az úri élet titkai.

Apám arca azonban az első negyedóra mulva már zöldet játszott a dühtől:

- Híjj, a szentséges (öt reprodukálhatatlan szó). Hát mi ez? Prrrrrrr! Rrrrrrrrt. Gencsy az agarakkal. Pici, Puci, Nisi, Nusi, Kállay Pista! Gróf Teszemfel! Ötszáz hold egy vízi a ferblin! Ezek kellenek neki? És nincs sokszor cipőfűzőjükre való a nyomorúságtól. De neki a főispán Miki-Muki. Mondjátok meg neki, hogy nekem ne beszéljen többet ezekről a naplopó, griffmadár-címeresekről. Hát ki az Isten bírja ezt ki ezzel a zsentri őrültséggel?

Apám a fejét fogta, forgott, köpködött és persze nekiment könyv nélkül a pálinkásüvegnek, a kispolgári józanság megóvása fölötti felgerjedésében.

(Vége köv.)