Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 5. szám

MÓRICZ ZSIGMOND: URI MURI

Egy kis parasztlányt fel kellett öltöztetni a darabban. A szinház ruhatárosnője behozta a raktárban levő parasztruhákat s hozatott a nagy faluellátó boltokból egy csomó kelmemintát.

Csodálkozva néztem a holmikra. Nem; Rozika nem így van öltözve.

Előző nap a sárközi nép kiállításán voltam, a régi Műcsarnokban s ájult örömmel láttam a tű és a fantázia csodáit. A kiállítás rendezője, Baja Benedek elmesélte, hogy a Sárközben, amely ott van Szekszárd táján, a legutóbbi generációkig mocsarak s emberektől elzárt világ volt, halász, pákász nép lakott s ezek a hálókötés mesterségével foglalkozva, asszonyaik is a fonallal éltek s haltak. Az ornamentikának véghetetlen gazdagsága s a valósággal szerzetesi beleélésnek olyan fantázia művészete fejlődött ki köztük, hogy csak hódolattal lehet nézni a népi öltözködésnek ezt a kincstárát. Baja Benedek a keleti motívumok karakterét is sorra levezette. Ő személyes tapasztalatból is beszélt, mert hosszú időt töltött orosz fogságban s mint művészember ott is figyelemmel kísérte, sőt amennyiben módjában volt, kutatta is a népművészet dolgait. A sárközieknél megtalálta a plasztikus festői gondolkodást a szláv vidékek térbeli ornamens gondolatával szemben. Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy a sárközinél a virág motívum nem szakadt el az élő virág formáktól s hogy az állat, madár díszek az élő állatfigurákból nőnek ki. Ellentétben pl. a matyó dísszel, ahol már nincs semmi életemlék, a vonalak rajza a síkon fut.

Nagyon csodálkoztam ezeken a szavakban is fennmaradt motívumokon. Vízfolyásos, pávás, kutyás stb. mintákon. S arra gondoltam, hogy az ethnografusoknak talán mégsincs igazuk, mikor arról beszélnek, hogy a nép öltözködése tisztán az úriosztály viseletének bizonyos idő múlva meglehetősen romlott formában való átvételéből áll. Sokkal régibb, sokkal ősibb átvételről van itt szó. A sárközi lány viseletében inkább fel tudom ismerni az évezredekkel ezelőtt élt törzsfőnökök feleségének a ruháját.

De hát ez is átvétel. Átvétel, de mindenesetre ezredeknek belső kultúrája is benne van.

Sajnálkozva láttam, hogy Rozikát nem öltöztethetem ezekbe a ruhákba. Azért nem, mert azon a tájon, ahol a darab játszik, a Nagykunságon, ahonnan én vettem a modellt, már az én gyermekkoromban sem volt népviselet.

Mikor én az ezredév idejében kisujszállási diák voltam, már ott nem volt népviselet. A lányok blúzban jártak s szűk szoknyában. Úgy öltöztek, mint az úri kisasszonyok. Úgyhogy a Vígszinház népszinműi ruhái anachronizmusok voltak a karcagi, a kunsági lány számára.

Elmentem azért múlt vasárnap, farsang utolsó vasárnapján Karcagra s négy bálat is végignéztem s itt a másik végletet találtam.

A karcagi hat holdas kisgazda lánya ugyanabban a ruhában jár, mint amilyet az én lánykáim vesznek fel, ha táncolni akarnak. Egybeszabott kis selyemruhák ezek, a legfinomabb anyagból, amit a gyáripar ma termel. A legjobb grenadin s más könnyű szövött anyagok s szabásban a legújabb párisi divat s még azt sem lehet mondani, hogy rosszabbul szabva, mert ahogy a karcagi kereskedők a vásárban mondták: "ma már jól öltöznek a nők, csak a legjobb anyagot lehet nekik eladni." A szabók is bizonyos vidéki lehetőségektől eltekintve a legfinomabb ízléssel dolgoznak.

Ebbe a ruhába nem öltöztethettem Rozikát, mert ez viszont meghamisítaná a nézőnek a gondolatát a nép gyermekéről s nem hozná ki azt az ősi ellentétet, ami mégis csak meg van a nép és az úriosztály között.

Azonkívül a darab "a háború előtt" játszik s tíz évvel, tizenöt évvel ezelőtt mégsem jártak ennyire modern ruhában: hiszen hiányzott a modern ruhának a mai formája.

Kimentem a néprajzi múzeumba s lemásoltattam a mondott korbeli fényképészeti felvételekről egy csomót. Valamennyi felvétel blúzban, szűk szoknyában mutatja ebben a korban a lányokat. Mind mesterlány, vagy szobalány típus. Legjobb esetben intézeti kisleányok alakja.

Ez a kutatás különös igazságokra vezetett.

Az alföld magyarsága két vagy három generáció óta olyan szédületes elurasodás irányában fejlődik, amelynek igen mély okainak kell lenni. Már pár évvel ezelőtt szinte rémülten néztem, hogy a hortobágyi csikósok, akik még mindig viselik jellegzetes s festői gunyájukat, a nádból font cserényben női arcképeket őriztek. Ezek a fényképek mind bárónői jelenségek voltak. Mind úri kisasszonyok képei. A babája, a felesége, az mind olyan ennek a zsíros csikós, gulyás, kondás legénynek, mint a kávéházi kasszirnő.

Bele kell nyugodni, hogy ez így van.

A karcagi kaszinóban egy kis pohárköszöntőben beszéltem erről s kértem az urakat: (a civisgazdákat, akik remek magyar fejeket viselnek, nagy fehér bajusszal s kondor üstökkel) hogy legalább gyűjtsék össze a régi életnek karakteres motívumait. Beszédem semmi lelkesedést nem keltett. Sőt egy fiatal ügyvéd direkt megtámadott, hogy én a régi viseletben jobb erkölcsöket akarok látni, holott "minden társadalmi osztály egyformán becses tagja a nemzetnek".

Erről természetesen célzást sem tettem, sőt ez eszembe sem volt, de az öreg gazdák azonnal visszatértek rá s ők aztán mint életüknek egy nagy sebére mutattak rá, számtalan példával fűszerezve a témát, hogy a mai földmíves munkás nem az, ami az ő idejükben volt.

- Milyen ruhában kapálnak ma a lányok? - kérdeztem.

- Lányok?... Hol kapálnak?... Ma már nem kapálnak a lányok, - mondta egy nagygazda ember. - Ha én ekekapát nem adok, akkor még munkást sem kapok.

Az alföldi munkásság élete az utolsó két generáció alatt, de főleg a háború óta teljesen átalakult.

- Ma már biciklin mennek a lányok a szőlőbe, - mondták. Sőt volt aki azt állította, hogy motorbicikli is van már kisgazda birtokában.

- A traktort szeretik ma. Több traktor van már Karcagon, mint Debrecenben, - mondta valaki.

A népszínmű, ahogy azt Szigligeti Ede megteremtette, voltaképen ennek az alföldnek a divatja volt. Az a világ teljesen elmult. Azok a ruhák úgy eltüntek, hogy maga Csontos Imre, Karcag képviselője mondta, hogy "az utolsó cifra szűrt Szántó tisztelt barátom vállán láttam a szüreti mulatságon". Ez a Szántó az a fiatal ügyvéd, aki leszavazta az én ethnográfiai gyűjtésem gondolatát.

Ha pedig elmúlt a külsőség, bizonyára igen nagy mértékben elmúlt az élet belső karaktere is.

Ma már a földmíves nem paraszt. Nemhiába indítottak irtó hadjáratot a kisgazdák a paraszt szó ellen. Ma aki a földdel foglalkozik s földből keresi ki kenyerét, ugyanolyan foglalkozási ágnak tekinti a maga munkáját, mint a hivatalnok, vagy a szabad foglalkozások űzői, az iparos, vagy az ügyvéd, vagy a kereskedő.

Ennek az átmeneti korszaknak megvannak a maga mindennapos harcai, sőt tragédiái. Hallottam egy rettenetes történetet, s azt akartam novellában megírni most, mikor leültem az íróasztalhoz... (Én magam is, nem az íróasztalhoz ülök, ha írok, hanem az írógéphez, mert a Sárarany volt az utolsó regényem, amelyet tollal írtam: azóta mindent gépen.)

A tragédia a következő:

A kisgazdák selyem ruhát vesznek, de a régi családéletnek romjait még viselik. Például azt, hogy ha a fiú megházasodik, a kis feleségét hazahozza a szülei házhoz s az új gondolatok közt fejlődött életek alá vannak vetve a szülők akaratának. A napokban történt Karcagon, hogy egy kéthónapos fiatalasszony hűlésből származó hólyagbántalmat kapott. Kezelnie kellett volna magát. De az anyósa nem engedte. Nem engedték az öregek spórolásból, azt, hogy télen a kisebbik szobát is fűtsék a fiatalok, bent kellett hálniok az öregekkel egy szobában. S az öregasszony szeme mindig rajta volt a fiatalasszonyon s mikor az beteg lett, kimondta rá, hogy "rossz nő, aki betegen jött a házhoz". Ebből szörnyű dolgok lettek. A beteg asszonyka élete iszonyú vekszaturának volt alávetve. Hiába volt az orvos meggyőző magyarázata. Végül is a kis menyecske egyszer, éjfél után egy órakor felkelt, kiment a másik szobába. Leült a tükör elé, szépen megfésülködött s borotvával elvágta a nyakát. A főütőereket elvágta s azonnal elvérzett. Mikor kimentek utána, már halva találták. Megijedtek. Befogták a lovakat s két órakor zörgettek az orvos ablakán.

- Meghalt? - kérdezte az orvos, akinek mint hatósági orvosnak ebben az esetben elég lett volna reggel kimenni a halált konstatálni.

- Nem! - mondta az öreg kisgazda, - kénlódik.

- Akkor megyek.

Kiment, de bizony halott volt, sőt konstatálni lehetett, hogy halott volt már, mikor az orvosért mentek is.

Íme, a ládában ott maradtak a selyemruhák. De az életben még ott vannak a régi partriarchalis életnek szokásai.

Így harcol az élet. Úgy látszik, hamarább lehetett levetni a régi ruhát s felvenni az urak új ruháját, mint a higiénia s a humanitás elveit.

Ez az a harc, amit az Uri muri-ban érinteni próbáltam. Az újonnan fakadt életnek, a jövőnek: az új, okosabb, egészségesebb és emberségesebb hajnalra való küzdelmes eljutása.

Most melyik az egészségesebb világ? A régi ragyogó parasztruhák kora, vagy az újé.

Hallom, hogy a Sárköz, ahol még ma is meg vannak a gyönyörűséges régi ruhák, az egykének legfőbb fészke. Nem akarnak gyermeket azok a magyarok, akik ezer vagy kétezer év távolából hozták el a díszítő motívumokat. Maguk ítélik halálra magukat, a fajt, az embert.

Tagadhatatlan, hogy a magyar, földmíves nép óriási ugrást csinált az utolsó ötven évben. Csinált. Ezt nem lehet sem elvitatni, sem letagadni.

S teljesen a maga erejéből csinálta. Szervezet és koncepció nélkül. A közszellem hatás alatt.

Az intelligenciának ebben a haladásban semmi öntudatos része nincs.

Senki nem vezette a népet ezen az úton. Ő magától ment; ha valamit nyert, azt ő maga küzdötte ki magának.

De ez szomorú dolog s ez nem is maradhat így.

Ezekben a nagy alföldi parasztvárosokban úgy él az intelligencia, ahogy az angol gyarmatokon élhetnek az angol urak a néppel szemben.

Semmiféle érintkezési pont nincs egy parasztasszony s egy úriasszony közt. Sem társadalmi, sem szociális, sem humánus közös érintkezési lehetőség nincs köztük.

Nem is ismerik egymást.

De hogy is legyen; mikor egy gimnáziumi tanár, aki Londonban szerezte meg az egyetemi végzettségét, - van ilyen - ma történelemtanár egy ilyen alföldi gimnáziumban s háromszázötven pengő fizetésből ötgyermekes családot tart fenn. S a szomszédja, a kisgazda, a legkisebb birtokon is ennél sokkal nagyobb jövedelemre tud szert tenni. Hogy legyen ez a tanár vezetője annak a kisgazda elemnek?

Egy esetben lehetne, ha nemzeti cél volna, ha benne volna a köztudatban valami közös akciónak az imádata.

Ez nincs.

Karcagon ma már egyetlen dzsentricsalád sincs. Elmesélték, hogy pusztult el az utolsó két nagybirtokos család. Száz kocsi jött Elek napjára, míg csak idegen kézre nem került a birtok s a tébolydába a régi úr. A másik hatalmas, nagyerejű földbirtokosnak is ez volt a sorsa.

Mit tanuljon hát a nép tőlük? Gazdálkodást vagy lumpolást?

És ez így van országszerte. A magyarság legmagasabb társadalmi rétege ki fog pusztulni, hacsak nekik nem támad prófétájuk és megszervezőjük, aki ezt a régi, becses, nagy értékű osztályt visszavezeti a munka, a céltudatos, építő munka felé.

Így csak uri muri itt, ez az egész magyar élet.