Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Fülep Lajos: KELETI ARTHUR: ANGYALI ÜDVÖZLET

Csak különös dolog, mikor ennyire könnyed, lenge, légies poézis, mint a Keleti Artúré, ilyen súlyos próbára teszi a számlálatlanul sokféle keverésű lélek-szesz ízében, leleményes cocktailelegyítések elemzésében edzett ínyű olvasó ízlését és ítéletét. Mélységes, nehezen kifejezhető és érthető gondolatok, bonyolult élmények, szimbolumok titka, köd, homály, rejtély, misztérium? Hírül se. Inkább egyszerű, érthető, szinte népies, mint litániában a nevek füzére, mint a régi hármas kis tükörben a természeti tünemények rövid leírása, gyermekded, mint az ispi-lángi-rózsa. És mégis olyan, hogy egyszerre vonz és taszít, kell és nem kell, néhány szóval elintézhető s utána tovább nyugtalanító, ítélet után újra-fölvételért kopogtató, paragrafusok után lelkiismeretre, ész után szívre, igazságosság után szeretetre appelláló; látod praktikáit, hogy gyöngéidet keresi, be akar fonni, el akarja altatni éberségedet, azt mondod: engem, kókler, el nem kápráztatsz, - s amint kajánul rajtacsíped szemfényvesztő handászásán, egyszerre azon veszed észre, hogy amivel kendőzi magát, a saját szíve vére, s a csepű, miből játékos színes szalagot húz elő, a saját zsigerei. Megvallom, a könyv után irigyen olvastam a benne heverő prospektuson a sajtó-véleményeket Keleti Artúr költészetéről, annyi és annyiféle bírálónak egybehangzó, csaknem azonos véleményét. Mások oly könnyen és biztosan elkészültek ítéletükkel - vagy csak, hogy a hasonló tétovázás nem tetszik át a kész ítéleten? Nem keresem, s a magam ingadozásának nyitját sem, nem rólam lévén szó, de muszáj följegyeznem a tényt, mert az ítéletemre döntő, első és legerősebb benyomásom az volt, hogy Keleti Arthur poézisét olyan paradoxul problematikusnak érzékeltem.

Ezen túlesvén, ha már most okát próbálom adni, kényelem kedvéért röviden, egy szóval, nem lelek találóbbat ennél: idegen. Ál-kényelem. A szóért helyt kell állnom. S újabb galiba. Mert mindenki másként értheti. A szónak szokott-kopott értelmén túl elő kell húznom-vonnom ősi jelentését, relatív helyett az abszolútat. De van-e a világon valami abszolút idegen? A szó felső foka is csak valami relatívet jelöl. Akármi, ami valahogyan, akárhogyan fölfogható, már csak viszonylagosan idegen. Ez pedig több a felső foknál, több a legtöbbnél.

Idegen - mitől? A «mai kortól» a «mai embertől», a «magyar olvasótól»? Egytől-egyig relatív fogalmak. Hány olyan dolog van, ami sok «mai» embernek, sok «magyarnak» idegen, soknak nem az. Ami ennyire relatív, értékmérőnek is megbízhatatlan. Már pedig az idegenség érzésében önkéntelenül értékelés-féle is rezzen. Kedvező, vagy kedvezőtlen - de csak nehezen objektív. Az exotikum bizalmaskodva léprecsalja vagy zárkózottságában távoltarja a gyanútalant. Az idegenségre netán idegenkedés riposztoz.

Az abszolút idegen viszont megítélhetetlen. Mert fölfoghatatlan. Amint fölfogható, már nem teljesen idegen. A művészet csodája, hogy az ismerősben meg tudja jeleníteni az örökre ismeretlent, a bizalmasban a tökéletesen idegent, úgy, hogy meghagyja ismeretlensége, idegensége teljességében. A «végzet», ha igazán az, abszolút idegen, ha az egekből leszáll a jellembe, akkor is, ha a szív legmeghittebb rejtekébe rejtőzik, ha az ember legmindennapibb cselekedeteiben tükröződik, akkor is. Az a művészet, amely letörli idegenvoltát, letörli végzet-voltát. S akárhogy kínálja mindent megértető bölcsességét, a hazugság bélyegét sütjük reá.

Ez csak példa akar lenni, semmi több. Példa arra, hogy a művészetben van eset az abszolút idegen megidéztetésére, idegen-voltának csorbítatlanságában. Mert ebben az «Angyali-üdvözlet»-ben is valami abszolút idegennek üzenete vonaglik kabbalisztikus jeleket, mint szellemidéző ujja alatt az ide-oda szaladgáló forint. Ez az idegen: maga a mindentől idegen lélek. Az a lélek, amely nem talál sehol maradandóan magára ölthető földi hüvelyt, sehol sincs otthon, a föld semelyik részén, semelyik népénél, semelyik korban, semmilyen bőrben. Amit magára ölt, álarc csupán, hozzá nem nő, eggyé nem lényegül vele, nem azonosítja magát vele - játékszer neki, mint lennének gyermekeink kezében a néprajzi múzeumok ősi totemjei és fétisei. «Fáradt lélek», mondják róla. Mondja ő maga is. Kétségtelenül az. De ez csak pszichológia. Fáradt lélek van sok, s nem ilyen idegen. Ennek a mindenbe belefáradtsága nem valami post, hanem valami ante, nem az életbe fáradtság, hanem az élet előtt való, nem szerzett, hanem tapasztalati, még csak nem is veleszületett - születése előtt való, hiszen nem tud, nem képes megszületni, nem tud határozni önnön hová-tartozásáról. Hová tartozik? Hol lakik? Ott vagy itt? Azzal és ezzel, mint lehetőséggel - de csak mint lehetőséggel, nem valósággal - játszik. Gyökértelen lélek, âme déracinée - de nem olyan, mely elvesztette talaját, kiszakadt belőle, hanem olyan, mely sehol se eresztett gyökeret, hiányoznak a gyökér-szervei. Metapszichológiai és metafizikai lényege a mindentől idegenség. Nem relatív, nem valamilyen kortól való idegenség ez, valahogy olyanformán, hogy teszem a középkorban netán jobban odahaza van, mint a maiban. A középkori kámzsa színlelő jelmez, aki felöltötte, a lélek, a középkortól csak olyan idegen, mint a mától. A mai jelmezt még szabni kellene, amaz már készen van, ennyi az egész. A készet könnyebb fölvenni - de könnyebb le is vetni, s ez a fő. Valahogy hozzá ne forrjon, valamilyen emberi sorsközösség hálójában meg ne akadjon! Nos, ez a mindentől idegenség, ez a mindentől idegen lélek - ez viszont maga az abszolút idegenség a mi számunkra, földi, testi, hús-vér emberek számára, kik hol szenvedünk, hol játszunk, s még ha a szenvedésünkkel játszunk, akkor is azonosítjuk magunkat vele, egyek vagyunk vele, teljesen és egészen ott vagyunk egyszerre mind a két oldalon, örökségül kapott fájdalmas ubiquitásunkban. Isten lelke bizonyára egészen más, s a növény lelke is bizonyára egészen más, mint az ember lelke; de akármennyire más, nem idegen az embertől, mint az olyan emberi lélek, mely mindentől idegen, mely még testetlen, még megszületetlen, még hontalan.

Mondjam-e, hogy a lélek, melyről itt ennyi szó esik, nem a költő lelke - az az ő propriuma, benne vájkálni se szándékom, se hivatásom -, hanem művéé? Mely e műben megszólalni próbál s hozzátartozik. A sehová-se-tartozó léleknek ez a valahová-tartozás, ez volna az első paradoxon - ilyen azonban minden művészetben van, s ezért már nem paradoxon. Aki átlép a művészet világába, kell, hogy a művészet törvényeit vállalja, ha még oly paradoxok is, eminnen nézve. Tehát: a mindentől, embertől, művészettől, szótól idegen lélek, a még meg-nem-született animula vagula, próbál magára ideig-óráig egy-egy emberi jelmezt, görgeti túlról a művészet formáit, táv-iratozza a vers szalagján a szavakat, azért, hogy idegenségét tudtul adja; spiritiszta instrumentumának nyugtalan, szüntelen özönlő zsanálása, mint a mindenáron jelentkezni akaró, asztalt kopogtató szellemé; túlról szól s közelről hangzik, mint börtöne falán a rab jeladásai; elmondja, mennyire jönne is, maradna is, vonja a világ, a szanszára sok csalóka ékessége, de érzi, ha ide inkarnálódik, menten elvesz köztük, tárgy a tárgyak között. És különben is, mit csinálna e neki idegen világban, ahol csak vedleni lehet, nem pedig szüntelenül testet cserélni? Nem is igaz, hogy jönne, ehhez akarni kellene jönni, ő pedig ezt nem tudja akarni; csak egyet tud akarni: idegenséget elbeszélni; nem azért, hogy könnyítsen, enyhítsen rajta, hanem hogy, ha lehet, még jobban elkülönözze. A többi csak ürügy, szemfényvesztés, mellyel a számára idegen embert odacsalogatja hangszeréhez; játék a művészettel, a szavakkal, az emberrel, az ember érzéseivel, áhitatával, fájdalmával, örömével. Az a poézis, mely a léleknek ezt az idegenségét (nem «lélek-állapot») jeleníti meg, nyilvánvalóan csak idegen lehet inkarnált, ideszokott lelkek számára. Másként idegen, mint a végzet, melynek az egész élet megszokott szimboluma; mely, ha idegenül is, de öröktől fogva köztünk-bennünk lakik. A nem-e-világról, nem-a-túlvilágról, a semmilyen-világról valóságot érzékelteti, s innen van másik problematikus, paradox mivolta. Olyat érzékeltet, ami minden érzéken túli. Hiszen igaz: ami lelki, ami szellemi, az «érzékentúli»; de - érezhető; ez az érzékentúli azonban túl van az érezhetőségen is; nem lehet se vele érezni, se meg-érezni; csak látni, hallani lehet, mint valami idegen világ peripetiáit; hozzám-nenyúlj még az érzésnek is; mert minden földi érintés, «beleélés» azonnal szertefoszlatja vagy elvaskosítja; más szóval: meghamisítja; az ellentmondást - hogy minél közelebb jutunk hozzá, annál messzebb van - önmagában hordja.

A világirodalomnak van néhány, étheri szférán végig vetített víziója, de mindig csodaszámba, ahol véges-végig töretlenül sikerült. Keleti Artúrnál a paradoxont még az is bonyolítja, hogy nem sikerült végig. Mert nem minden izében idegen. Nyilvánvaló, hogy amit csak használ, mind merő eszköz, nemcsak a szavak, hanem a képek, a jelmezek, az archaikus játék, az egész manír is. Eszköz - de gyakran odatolja önmagát önmagáért; a hasonlat elbitorolja a hasonlított helyét; s megakad szemünk azon, amin túl kellene látnunk. Szóval: igenis, légies, finom, halk, de ebben az étheri atmoszférában még a «légies» is vaskosabb egy árnyalattal a kelleténél; a «finom», modorként hat; s a «halk», hangszerelési fogásként. Általában a «fogás», a tour de force az, ami benne különösen földi, salakhoz kötött, ismerős. Bármennyire furcsán hangzik, nekem ez a desztillált poézis nem eléggé desztillált. Túlontúl közvetlenül, természeti mivoltában buggyan föl benne a költő könnye, szíve vére; túl sok benne a «költő» jelenléte; túl sok benne az «én»; túl sok benne a festett és a való világ; mert hiába «kis» minden, a méretek megváltoztatása nem változtat a tárgyak valóság-viszonylatán; akármilyen csöppek, azzal nem tartoznak inkább oda, mint ide. Az odavaló világ szinte provokáló, molesztáló módon kopog szüntelen jelzőkben, ritmusban, képekben, mindig egyformán, hogy homogén világ-voltát reánk szuggerálja, a sehova-nem-tartozás világáét - a pergő ábrák bűvölnek, mint a hipnotizőr végnélkül ismétlődő egy-szava vagy mozdulata -, de elvonják figyelmünket a végső látomásról s nem tudunk egészen álomba merülni. Hiába mondják, ne gondoljunk semmi másra, ebben a félálomban valami nyugtalanít, elszórakoztat, ismerősök bizalmasan szólnak, köszönnek, mosolyognak reánk. Talán paradoxul hangzik: ez az idegen világ nem eléggé idegen; ha idegenebb volna, könnyebben lehetne belé transzba átesni. Valami nyugtalanít, valami elidegenít - az, hogy nem eléggé idegen. Idegenségének az a baja, hogy nem eléggé idegen.

Mondjam-e végül és külön, hogy ez az igényes mértékelés és fontolás inkább megbecsülés, mint kisebbítés óhajt lenni? A szándék, mely e művet elénk tette, van akkora, hogy az eredményt is hozzá szabott mértékkel mérjük. Hogy a költő művészi szándéka az volt-e, mely nekem a műben megjelent, nem tudom, de azt hiszem, sohase is fogjuk megtudni. Se mi, se a költő. Mert minden művészi alkotásban benne van a művész szándéka, melyről tud - de az is, melyről nem tud. Arról dönteni, hogy a műben meglátott szándék csakugyan benne van-e, vagy csak «belelátott», «belemagyarázott»-e, maga a mű hivatott. A mű nem felel minden kérdésre, mint ahogy a húr nem rezonál minden hangra. A szándék, mely szondálásomra e műben felelt, úgy tetszik nekem, nemcsak nagy, hanem a szokványostól elütő.

Az «Amicus» remek köntöst adott neki. Molnár C. Pál rajzai azonban, nézetem szerint, olcsón tolmácsolják és túlon-túl lokalizálják a költemények legendáját.