Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 4. szám

TERSÁNSZKY J. JENŐ: IGAZ REGÉNY
Saját életem (9)

Pataki Ödön osztálytársam volt, gondolom, az első gimnáziumtól fogva.

Az ő személyénél emlékszem arra a fura, kísérteties érzésre, amit előérzésnek neveznek.

Egyszer az utcán egy kirakat előtt megláttam egy magamkorú gyermeket. Megkapott furcsa, négyszögletes kis koponyája, nagyon értelmes, s valahogy álombamerült pillantása. Azonkívül egy kis fahajó volt a kezében, árboccal felszerelve, fele piros, fele fehér színű.

Mondom, emlékszem, hogy valami rejtelmes sugallatom jött, hogy ennek a gyermeknek sok és nem kedvezőtlen köze lesz életemhez.

Valóban, megismerkedésünk első pillanatától fogva kivételes bizalmasság és rokonszenv fogott össze ezzel a fiúval. Egész sereg közös érdeklődésre leltünk mindjárt és jellemünkben akármennyi kvadráló pontra. Úgy értem, hogy ez mind kívül esett a szokotton és nem azt jelentette, hogy mindig megegyezett a véleményünk. De a képzeletünk módjában volt sok azonos.

Minek tagadnám le (bár lehet, hogy ez is szokott önlekicsinylésem, mégis úgy érzem most is), hogy Pataki Ödön ötletesebb, eredetibb lelkű volt nálam. Úgy tetszik, ha most ő írna itt helyettem, az sokkal értékesebb írás volna.

Én különben mindenkép férfiasabb és erősebb, erélyesebb voltam nála. Benne sok volt a makranc, szeszély, de amellett játszva letörhető volt az akarata.

Az Ödön apja nyugalomba tett jegyző volt és aztán egy ügyvédnek az írnoka. Ödön, azt hiszem, egészen tőle örökölte kedélyét, szellemét, jellemét.

Az öreg Pataki, gondolom, a piaristák rendjében volt tanár. Onnan ugrott ki és alapított családot. Ezért gondolkodása szabadelvű volt és nem túl tekintélytisztelő. De ez legföllebb gunyoros megjegyzésekben nyilvánult, legalábbis előttünk.

Másként nagy irodalombarát és ismerő volt. Meghatottan beszélt nekünk mindig Petőfi Sándor fiáról, akivel szoros baráti kapcsolatban volt, mikor Erdődön laktak. Csak per szegény Zoltánnak titulálta őt és kétségkívül fő hiúságai közé számított ez a barátság a világ legnagyobb lírikusának fiával.

Nagyon gazdag és szép könyvtára volt az öregnek. Tőle kaptam legelőször olvasni Csokonait, akinek a versei talán először kergetődtek át igazi, maradéktalan élvezettel lelkemen. Bár, hogy őszinte legyek, éppen nem ilyen célzattal kérette el velem Ödön apjától, hanem Csokonai különböző sikamlós strófái kiböngészetére.

Ennél a háznál is csupa szívélyesség fogadott mindig és a levegője egészen otthonos, fesztelen volt nekem.

A barátság főkapcsai Ödönnel a zene és aztán az udvarlás, vagy úgynevezett kurizálás voltak.

Ödön hegedült, amit én ugyan sohasem tanultam meg, de azért afféle csöndes társként szerepeltem mellette. Anyámtól rengeteg régi-régi nótát tanultam. Én tudtam mindig a legtöbbet társaim közt. Ödönnel betűsoros jegyzéket készítettünk ezekről a nótákról és összeírtunk ketten néhány száz darabot. Rájöttünk, hogy nemcsak a szekundot, de a tercet is lehet hallásból énekelni és aztán hármas kart csináltunk.

Nevezetesebbek voltak ennél az első udvarlások. Hogy miben állt ez? Tulajdonképpen unalomból és kényelmetlenségből, ha egészen őszinte vagyok. Legalább is nekem abból. De azért vágytam és vártam rá.

Ödönnek volt egy kis húga, Bella. Kiváltkép az ő különböző kis barátnői közül verbuválódtak imádottjaink.

Az én kis Margit húgomhoz szintén jártak néha egykorú kis fruskák a polgári tanodából, de a mi házunk valahogy nem volt sohasem a kurizálásra alkalmas terep. Nálunk, úgy rémlik, sokkal aggályosabb volt a levegője, úgyhogy ha nálunk fordult meg valamelyik kislány, az szinte semleges maradt nekem. Kivétel volt ez alól ugyan egy-két eset, de ez is a házunkon kívül helyeződött. Mondjam kereken, a mi házunk, kiváltkép apám rendetlenkedései, a növekvő szükség és vele anyám szűkmarkúsága miatt, semmikép sem volt megfelelő hely a vendéglátásra.

Ödönnel több csitrilányos házhoz jártunk látogatóba. A legtöbbet frekventáltuk a Levendovszky nevű családot.

A családfő egy öreg, nyugalmazott élelmezési tiszt volt. A felesége az a bizonyos még mindig szép asszony. Valaha szinésznő volt és bizonyára korábbi életének emlékeivel vonzódott a házba némi szabadosság, zajosság és vidámság.

Az asszonynak mindig volt egy-két nagyobb diák udvarlója és két kis pöszke lánya sarkában hasonlóképpen, magunkfajta apróbb dendikből egész sereg.

Mindez azonban nagyonis az ildomosság minden szabványának betartásával történt. A kis pöszék anyjukat utánozva csucsorgatták ajkukat és nevetgéltek legyezőik mögül kurtanadrágos imádóikra, de ezenkívül valóban nem hiszem, hogy okot adtak volna a szigorú polgáriiskolás tanárnők gyakori megrovására.

Részemről, mondom, a csináltság kényelmetlenségét éreztem mindig ezeken az összejöveteleken. Még a társasjáték vagy a házi kis kintorna zenéje járt némi enyhülettel, vagy élvezettel számomra, máskülönben olyan suta és riadt voltam belül, még évek után is ilyenfajta mulatságokon, mint a kirakati fakutya.

Legfőképpen beszélni nem tudtam. A becsületes, köznapias kifejezések mintha nem merészkedtek volna ki számon és ha valamelyik kis hölgy társaságával szerencséltetett, csak makogni tudtam, feszengtem és unatkoztam mellette.

Hiába igyekeztem magamba gyömöszölni azt a hiedelmet, hogy hősszerelmesnek kell lennem, hiába tárgyaltam meg Ödönnel ugyanezt. Csupa erőltetettség és önáltatás volt az egész. Ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy a kis dámák helyett, mint női társaság, mindig jobban érdekelt a szobalány a háznál. Sajnos, sohasem bírtam levetkőzni valami faunos érzékiséget a nőkkel szemben, amelynek csak a közvetlen szerelmi reményekre van őszinte érzése. A zsengébb éveimben pedig ez hatványozottan így volt.

Afféle bizalmas, levelező, kísérgető viszonyban sohsem álltam komolyan valami úri lánykával. Nem vittem többre ilyen kislányok körül a legátlagosabb zsúrtöltelék szerepénél.

Lehet, hogy az alantas érzékiségemen kívül az is tette ezt, hogy elegáncia dolgában néha gyengén voltam hazulról elbocsátva s ez tett némileg tartózkodóvá. Persze ez csak kis részben állhatott így. Mert hiszen rongyos vagy piszkos sohsem voltam és arra elég csinos és ügyes fickó, hogy ha nagyon vágytam volna valamire, akkor azt mindig játszva megszereztem.

Inkább az a való, hogy értelmetlennek és üresnek találtam ezt az ildomos, holdvilágos hetye-petyét. És így inkább duhajabb, fesztelenebb, fiús mulatságokhoz szegődtem.

Egyes modorbeli ügyek természetesen eme kurtanadrágos zsúrozások révén ragadtak rám. Hazulról, mondom, nem sokat hoztam. A vendégjárás már akkor megszünt házunknál és nagyobb nővéreim, vagy az ő társaságuk nem gyámolíthatott ilyen dolgokban.

Úgy gondolom, az ilyen látszólagos semmiségek ugyancsak nem kis dolgok emberek életében. Tudok apróbb kínosságokról, amik valakinek egész életére kihatottak.

Magam, azt hiszem, nem könyvelhetek el túlságos baklövéseket az illemtan szabályai körül. Elég hamar és sikeresen csúsztam át rajtuk ebben az időben.

Érdemes megemlítenem, hogy például a bemutatkozás módját egy francia ponyvaregényből tanultam meg és ugyancsak egyes udvariassági szólamokat is, valóságos szókincset a magam kifejezésére, ilyen talmi írásokból szereztem.

Emlékszem, hogy ebben az időben, két kis társam, akik a jó modor és jólértesültség tekintélyeinek számítottak, egy beszélgetéskor így nyilatkoztak rólam egymásnak: - Mi van ezzel a Tersánszkyval, hogy egy idő óta oly választékosan tudja magát kifejezni?

Jelzem, tanítás előtt a cinterem padjain valóságos kis ankétek folytak a világ eseményeiről.

Voltak politikusok, akik az akkoriban folyó búr szabadságharc eredményeképpen, igazságosan felosztották Nagybritannia gyarmatait Ferenc József és Vilmos császár birodalmai közt. Hatalmi szférákról tárgyaltak, meg az internacionáléról és fölényesen jegyeztek meg ilyeneket: - Kérlek alássan, Mária, Krisztina, Polihymnia hercegnő házassága nem lehet érdekházasság egy bosnyák knézzel, amely mégcsak nem is fedi az őrgrófi rangot.

És magam bizony, bárhogy is feszített különben a tudásvágy, a világpolitika ekkora kérdéseiben nem áhítottam a szakavatottságot. Nem, még oly éretlen fővel sem. Jobban érdekelt Robinson Lord Kitchenernél.

*

Ha már itt tartok, hadd kerüljenek sorra vadászkalandjaim. Ebben ugyan Ödönnek legföllebb annyi része lehet, hogy vele szereztem magamnak kutyát.

Egyszer a város vége felé csavarogtunk, egy rogyadozó, csőcseléknép lakta ház körül. Ennek udvarán vettünk észre egy pirinyó ebecskét.

Már rég nagyon vágytam egy kutya birtokára. Voltak madaraim, tengeri és házi nyulaim, volt egy csókám, amely madár nemét megcsúfolva, a házi macskákkal kötött olyan barátságot, hogy közös tablón étkezett velük és valósággal gyöngéden csipkedték egymást.

Elég az hozzá, hogy a kis kutyát felkaptam a kabátom alá és usgyé, hazagyaszoltunk vele.

Anyám, mint szokta, először ki akart lökni a kutyámmal együtt a házból, de aztán megbékélt vele. Sőt nemsokára inkább én szerettem volna megszabadulni ebemtől s anyám szánta meg és viselte gondját.

Rémes egy állat volt. Valami kopó és daxli keverék. Ocsmány volt, gyáva volt, kis csonka farka mindig a lába közé vergált, piszokfészek volt, kezdettől fogva nem lehetett eleget sikálnom, amellett oly ostoba és oly makacs volt, hogy nem a vadat állani, de szolgálni sem bírtam megtanítani. Ha szépszóval és türelemmel nem ment és megraktam, képes volt nekikapni a kezemnek és az ágy alól vicsorogni rám. Mindennek tetejében olyan sibarita hajlamai voltak, hogy nem akart másutt aludni, mint az ágyamban, lábamnál. Ha kilöktem, olyan vinnyogást művelt, hogy az utcát felverte. Mulatság tárgya voltam miatta és őt is csak az mentette meg az elkergetéstől, hogy mindenki agyonkacagta magát nyavalyás voltán. Mert nem hogy a házat védje, de akár ember, akár állat előtt, ha csak közeledett hozzá, hanyatthemperedett és úgy nyívogott, mint egy rossz koldus.

Nyáron, mikor már nagyobb legény volt Mylord kutyám, (ez volt a neve) és udvarolni járt a környék kutyatársaságában, megtörtént, hogy a nyitott ajtón berontva, egyenesen az ágyamba ugrott éjszaka. Hát a kutyapajtásai, bizonyára azt hivén, hogy Mylordom saját hajlékába szalad, bátran a nyomába rohantak. És így megesett egyszer-kétszer, hogy arra riadoztam álmomból, hogy két-három sáros, poros dög táncol rajtam, hogy azt sem tudtam, mit vágjak hozzájuk.

Mondom, a vadászatra alkalmatlan volt egészen. Pedig aktuális lett volna, mert akkoriban, nem tudom, micsoda pénzen, egy flóbertpuskát szereztem Miklós Dezső nevű, vagy szokottabban Dágyó nevű osztálytársamtól.

Hát ez a puska egészen komoly jószág volt. Többek közt fenyőmadarat, sőt varjút is lőttem vele, amit még rendes vadászok is jelentős dolognak tartanak, mert nagyon óvatos.

Szümücs cimborámmal, akinek szintén volt valami fegyvere, nagyobb vadra is lesekre jártunk ki az erdőbe. A flóbert töltényét meghosszabbítottuk és nagyobb söréttel töltöttük meg. Sajnos, csak láttunk nyulat, őzet, de megközelíteni nem bírtuk lőtávolra őket.

Ezt a szórakozásomat már nemcsak elnézte apám, de valóságos büszkeséggel és szeretettel járt kezemre a puskázásnál. Ő ugyan, fogadásához híven, már nem vette többé kezébe a puskát, de sokszor szólított magával cserkészetre a szöllőnkbe és a tájékára, vagy a bányajárásaira.

Ezek a kirándulások nagyon drága emlékekként élnek bennem. Apám ilyenkor egészen más, szinte azt mondhatnám, nagyszerű fickóvá vált, akit szerethettem és bámulhattam.

Hiszen biztos, hogy minden kedélybeli változást és leromlást az okozott benne, hogy kiesett ifjúságától fogva megszokott életmódjából. A bércek, erdők, a szabad fia volt és a kőfalak közt élő emberek aprólékoskodó, ármányos, gürcölő élete nem vágott össze kedélyével.

Otthon olyan ideges volt mindig, hogy dühösen förmedt rám, ha fütyörésztem, vagy kaparásztam, ütögettem valamit, idekinn a fejem tetejére állhattam tőle. Nyugodt volt, türelmes, kedélyes.

Ilyenkor hallottam tőle életéről, kalandjairól. Csak magát előadását is élvezettel lehetett hallgatni apámnak, oly színes volt és fordulatos. Hozzá olyan különös, a mindennapoktól eltérő dolgokról mesélt. Kivált a vadászhistóriái voltak ilyenek.

Mesélt egyszer két hollóról nekem. Ezek a környék, sőt gondolom egész Kelet-Európa legritkább madarai. Apám egyszer egy pár hollót lőtt le egyetlen lövéssel. Erre büszke volt.

Aztán mesélt egy esetről, amikor az öreg anyamedvét lövésre kapta, de nem volt szíve ledurrantani, mellette játszadozó bocsáért.

Aztán egyszer az országúton lőtt egy őzet. Nagyszerűen adta elő. Ha utánozni tudnám szavait.

- Ez a tolvaj styopuj (a kocsisunk) volt velem a bricskán. Halljuk az útról a kopókat fenn a hegygerincen pih-pah, pih-pah, hajtanak. Na, egyszerre megkapom a styopuj vállát: Stéj! Itt az őz. Szökdös lefelé egyenesen az útra elénk. Kapom a puskát. Felállok a bricskában. Abban a szent percben szökik le az őz az útra. Püff! Úgy lőttem rá, ahogy egyik útárokból a másikba ugrott volna át. De már a másik árokba a fejével esett bele. Na de a lovak a lövésre olyat rántanak a kocsin, hogy én is, a styopuj is egymásra estünk hátra a bricskában. Hát ez megvan. De mit teszünk az őzzel? A kutyák jőnek már lefelé a nyomon. Hát a tolvaj styopuj kitalálta, hogy behajtottunk a bricskával az árokba. Úgy veszítették el aztán a kutyák a nyomot.

A szabadnak a levegője belém is mindig szokatlan erélyt és biztosságot oltott.

Tudok kurtanadrágos koromból egy esetet, amit úgyhiszem nem sok kis legényke csinálna utánam. Egy reggel apám fizetni ment a bányához. Nagyon nagy összeg pénz volt nála és úgy dél felé egy bányász jön hozzánk és azt hozza hírűl anyámnak, hogy a domnule már az úton elkezdte az ivást és alighanem kártya is lesz.

Anyám kétségbe volt esve, sírt, a kezét tördelte. Erre én vettem a kis fütykösömet és azt mondtam anyámnak, hogy elmegyek apám után.

Bizonyos körülmények közt apámat vissza tudta tartani a könyelműségtől, ha mi, gyerekei kísértük. Ebben bíztunk anyámmal és elindultam.

Az a falu, ahová apám ment, meredek hegyiútakon és erdőkön át, lehet Nagybányától vagy húsz-huszonöt kilométer. Hát ezt az utat egyvégtében tettem meg egyedül. És aztán, úgy van emlékemben, hogy mikor a bányánál láttam, hogy nincs nagyobb baj, apám ha részeg is és kártyázik is, de a fizetést rendesen elintézte, hát nem vártam meg, míg kocsin jöhetek, hanem visszaindultam és késő este gyalog érkeztem haza, anyámnak hírt hozni, hogy ne aggódjék. Szóval tíz-tizenegy éves kölyök létemre akkora utat tettem, amivel katonák és bajnokok versenydíjat nyernek.

Anyámra másként világért sem lehetett kapzsiságot fogni, vagy azt, hogy csak valami mulatságában is korlátozta apámat, ha az nem vitte bele túlságos kárba.

Egyszer apám egész éjjel kártyázott. Fiákeren jött haza és kissé persze kapatosan. De nagy diadallal ölelte meg anyámat. - Na nézd, mama, ezt kerestem az éjjel!

Azzal benyúlt a zsebébe és százasokat, tizeseket egész marokkal vett ki. - Nesze! Neked adom!

Anyám azonban az öröm helyett elhárította a pénzt: - Vidd csak ezt az átkozott pénzt! Nem kell nekem. Ki tudja, kik sírnak otthon érte.

Erre aztán apám dühbe jött. Odacsapta a kivett bankóállományt a szoba közepére. - Add hát ezt a cselédnek!

Azzal megint elment házulról.

Nem tudom, akkor volt-e, vagy máskor, hogy apám, mikor újra belekerült a fiákerbe és a kocsis kérdezte: - Hova hajtsak, tekintetes úr?

Apám így felelt: - Amerre neked jólesik!

Ezen a szomszédok is sokat nevettek aztán. Arról mindenesetre sok szó esett, hogyan sepert a cseléd akkor reggel még a butorok alól is bankókat a szemét helyett.

Van még egy másik, idillikusabb kalandom apámmal egy kirándulásból és a puskámmal.

Ez a szöllőnkben volt. Ide is nagyon boldogan mentem mindig apám társaságában. Nem tudtam sok jobb érzésről, mint mikor például aszalás, vagy szöllőőrzés idején ott ültem apámmal és öreg negyvennyolcas vincellérünkkel a sajtó vagy az aszaló előtt, éjjel, a tűzvilágnál. Abban az édes illathullámokban, amit a fonnyadó, cukrát folyató gyümölcs kever a levegőbe és ez elvegyül a tűznek kesernyés füstjével, hát a dohányfüst valami egészen különös, szinte varázslatos zamattal csiklandja az ember orrát.

Apám nem tiltotta nekem egész kis legényke koromban sem a cigarettát. Én is ott füstölgettem velük, a szúnyogok ellen és hallgattam a beszédjüket az öreg Gyurival, hogyan fakasztgatta be az öreg Lehel-huszár a vasas németek fejét, vagy hogyan üldözte apám a vadkecskét az Ünnőkön és az Ördögszorosban suhancéveiben Bukovina határán.

Mondom, semmi sem lehetett számomra nagyszerűbb, mint az ilyen üldögélések a csillagos ég alatt.

Egyszer azonban, megbeszélésünk szerint egy hajnalban, iskola előtt költött fel apám egy szöllőbeli kiruccanásra.

A flóbertemmel mentem és felmásztunk a tetőre a gesztenyésbe. Éppen kelt fel a nap. Még csak az óriás gesztenyefák csúcsát loccsantották be az első sugarak a lilaködös hegyek mögül.

Hát egyik ilyen nagy gesztenyefának a legfelső ágán egy feketerigó kezdett bele a hajnali himnuszába, a napsugár üdvözletére.

Emlékszem egy kis tétovára, amit a vadászszenvedély és a kedves madárénekes iránt támadó könyörület küzdelme keltett bennem. De a gonosz győzött és nekifektetve a flóbertemet egy fatörzsnek, rásütöttem a rigóra. Eltaláltam. Leesett a fa tövébe.

Nem tudom már biztosan, de úgy rémlik, apám sem nagyon dícsért meg a sikeres gyilkolásért. Nem volt ő sem érzéketlen apróbb, megható dolgok iránt. Én, az biztos, hogy életem végéig undorítónak éreztem magam ezért a tettemért.

A rigószárnyat ugyan ott hordtam kalapom mellett, de évek múlva is rossz érzésem támadt, ha megjelent előttem a sugaras ágon ez a kedves fekete madár, amit éppen java éneke közben ér sörétem, mint valami hitvány és lelketlen, unalomból ölő orgyilkosé, a fa törzse mögül.

*

Az igazság elvén jár azonban, hogy mindjárt megemlékezzem apám szomorúbb és kárhozatosabb ténykedéseiről is.

Azt hiszem, ebben az időben volt, mikor iszákossága és ezzel tétlenkedése körülbelül a tetőfokára juttatta házunknál a nélkülözést.

Valóságos őrület szállta meg. Hetek hosszant itta a bundapálinkát és emiatt valóságos számkivetésben éltünk otthon.

Bántani nem igen bántott egyikünket sem. Csak ordított szünet nélkül, a legocsmányabb szidalmakat. Aztán pedig elkergetett anyánkkal együtt bennünket is. Ha pedig egyedül maradt, akkor azért dühöngött, hogy nincs mellette senki, aki kiszolgálja.

Sokszor féléjszakákon kellett lesnünk a padláson, vagy a szomszéd szobában, tornácon, hidegben, míg tökrészegre issza magát és akkor bemehettünk. Ilyenkor a másik végletbe esett s a dühöngésből egészen a hülyeségig megjámborodott. Sírt, önvádakat motyogott magára, vagy ocsmány kedélyeskedéssel tartott bennünket.

Anyám a vértanúk hősiességével tűrt tőle mindent panasztalan.

Hogy illusztráljam ezt egy esettel is. Hát mondjuk, apám napok óta dorbézolt, úgyhogy anyámnak nem volt egyéb szállása a szénapadlásnál emiatt. Csak lopva végezhette el a házi teendőket, hogy főzzön, mosson, takarítson számunkra és apám számára, hát ezt azért anyám ereje utoljával is megtette.

Tegyük fel, apámat hajnaltájt elnyomta részegen az álom, úgyhogy békén lehettünk tőle. De apámnak másnap dolga volt a bányánál, vagy egyebütt. Hát anyám sokszor betegen és végkimerültségben virrasztott tovább és így vasalta ki az elmenetelre apám fehérneműjét, amiben a hosszú napokig való tivornyával apám megakadályozta.

Én, ha őszinte vagyok, ha szenvedtem is ezek miatt a gyászos hajcihők miatt, azért könnyen túltettem magam az ügyön. Valóságos martalóc módra használtam fel a patáliát, hogy csaljak, lopkodjak és aztán mulatságaim után járjak.

Kész kis zsivány voltam, mondhatom. Nem mondhatok egyebet erről, mint azt, hogy akármilyen alattomosan meghunyászkodtam apám előtt, ha kordába szorított, ezért apám valósággal rettegett tőlem.

Többek közt most is furcsa előttem, hogy mint kisfiúnak apám nem bírta elviselni vad tekintetemet. Ha szidott és én hallgatagon, de fenekedőn ránéztem, akkor idegesen elforgatta a fejét és rámrivallt:

- Ne mérj a szemeddel, te dühös állat! Tudom, mindenre képes vagy!

Pedig csak egyetlen eset rémlik nekem, amikor szembe mertem szállni ilyen kurtanadrágos koromban is apámmal. Egy ebédnél azt hiszem, kezet emelt anyámra. Csak fenyegette, úgy tetszik. De erre én felkaptam az asztalról a villát és elszántan apámnak ugrottam.

Ilyenkor, ha talán végső szorongattatásában anyám is csak erélyesebben szembeállt apámmal, apám a felfortyanás helyett inkább megrökönyödött és alább engedte a hangot.

Beteglelkű emberről volt szó, annyi bizonyos. Volt tárgyalás arról is, hogy ideggyógyintézetbe viszik. Okosabb lett volna, biztos. És nekünk, családjának csak megváltás lett volna, ha bizonyos időre megszabadulunk tőle. Meglévő vagyonunk eltartott volna anyánk szorgalmával.

Ekkor már csak a készt pusztitotta apám. Ha akadt volna pénzszerzésre lehetősége nagyon sok, hát valósággal készakarva packázta el. Igaz, ha munkája volt, mindjárt abban hagyta az ivást és nekidült. De viszont mindent elkövetett, hogy ne kapjon valami foglalatosságot.

*

Nem szívesen időzöm ezeknél a komor dolgoknál. Mondom, ami a személyemet illeti, én nem sok követ vetek apámra, hogy túlzottan meggyötört volna, vagy ártalmamra lett volna csúf szenvedélyével. Én nem sokat hederítettem rá.

Akivel szemben már sokkal bűnösebb apám, ez a kis Margit húgocskám.

Ez az árva kis lélek a jó gyermekek mintája volt. Tiszta jeles tanuló volt mindig. Ezenkívül mint kis lányka tanított, kézimunkázott. Megesett, hogy a félretett kis pénzecskéjéből anyámnak és nekem is juttatott, a leginségesebb időkben. Ajándékokat kapott egyik gazdag tanárnőjétől. Úgyszólván egy garasba sem került otthon.

Amellett mindig jókedvű volt. Anyámat fel tudta vidítani mókáival a legsötétebb tépelődésében. Belém is sokszor lelket vert. Apámat le tudta sokszor dühöngései közepett szerelni valami mulatságos mondókával. Mindenki szerette.

Hát akkoriban ez a Margitkánk, mert egy hideg téli napon apám a mosdás mellől kikergette, meghült és hozzá a rémülettől valami súlyos idegrángást kapott a fél arcába, úgyhogy élete végéig szenvedett erről. Ezt bizony aztán apám nem törülhette le magáról a kis húgom iránt való késő gyöngédkedéseivel.

Egy időre Margitka elutazott akkoriban legnagyobb nővéremhez, Krizsovánszkynéhoz, Szapáryfalvára. A családalapítás kezdő éveiben Szidi nénémék sem álltak valami fényesen anyagilag és bizony szegény kis húgocskám nem sokkal jobb gubát cserélt ezen a subán. Sokat kellett segédkeznie a háznál a tanulás mellett.

Ugyancsak mikor a negyedik polgáriból a szatmári vincés apácák zárdájába ment preparandiára szegényke, már nem volt fizetett kosztos, mint a nénéim és ott is féltandíjon munkát kellett végeznie ellátásáért.

Végre valósággal úgy segített rajta a szerencse, mint a mesebeli aranyszívű hamupipőkéken.

Egy nap, amint kilépett a zárda kapuján, egy öreg úr lett a közelében rosszul a járdán. Margitka segélyére sietett és egy pohár vizet hozott ki neki.

Ezért a pohár vízért az öreg úr, aki a város egyik tehetős polgára volt, alapítványt tett a kis húgom nevére, vagy mit. Elég az hozzá, hogy ezen a réven avanzsált aztán a megkímélt fizetett bennlakók közé Margitka.

(Folyt. köv.)