Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Komlós Aladár: SÁRKÖZI GYÖRGY: VÁLTOTT LÉLEKKEL
Athenaeum-kiadás

Babits Mihály azt írta annakidején Sárközi «Angyalok harca» című verseskönyvéről: «Valami bűnbeesés-előtti költészet ez.» Idestova két év telt el azóta, és Sárközi ez alatt az idő alatt bűnbeesett. Első könyvét még jogtalanul nevezte az angyalok harcának - alig hallatszott más abból, mint a fehér angyal ujjongó éneke -, új kötetében megszólalt már a hitetlen kétségbeesés is. Mint ahogy talán egyetlen fiatal költő sincs állítólag konstruktív esztendeinkben, akinek ifjúkori bizonyosságait, akár politikai, akár metafizikai bizonyosságok voltak azok, napjaink tapasztalatai meg ne sebezték volna...

Mily különös: Sárközi, mikor tizenhét-tizennyolcéves korában első verseivel jelentkezett, szinte már lezárt emberi és művészi egyéniségnek hatott. Ma, mikor a harminc felé jár - nem áll egyedül mai irodalmunkban ez a paradox fejlődési jelenség -, utólag végigcsinálja az ifjúkor úgylátszik kikerülhetetlen ingadozásait. Mert Sárközi ma nemcsak emberileg, hanem művészileg is bizonytalanabb, mint első kötetében. Új versei közt a legkülönfélébb kísérletek akadnak: kísérletek régi saját hangja folytatásával, a népballadával, az expresszionizmus intenzív sűrítéseivel, valami fél-novellisztikus formával, sőt egyhelyt Ady Endrével is (Must és bor). Mintha egykori művészi eszközei, amelyek együtt érlelődtek emberi magatartásával, nem akarnák követni az új élményeket.

De itt meg kell mondanom: úgy érzem, hogy az újonnan sarjadó eszközök nem versenyezhetnek még a régiek erejével és biztosságával. Miért nem? Talán mert a régiek egy fél életen át értek és idegződtek Sárköziben, talán mert ez a költő mélyebben tud ujjongani, mint kétségbeesni. Min látszik meg az, hogy egy művésznek melyik érzése erősebb? Gyümölcseikről ismerjük meg őket. Sárközi elborulásai gyakran csak eféle szürke strófákat tudnak szülni.

Tegnap még elnéztem a friss őszirózsát,
S szirmai mára megöregedtek,
Holnap szél zörgeti száraz kóróját.

Abból a gyönyörűségből azonban, amellyel érzékeny szemét a természet képei eltöltik, ilyen pompás sorok fakadnak, mennyiségileg is gazdagabb özönléssel, minőségileg is többetmerő leleménnyel:

Daloló almafák s édesröptű madarak közt

vagy:

feledkezve kemény napokról
Lelkem boldog körökben éled, mint
újfészkű fecske.

vagy mint az egész «Tavaszi reggelek» című vers. Sárközi akkor írja legszebb verseit, ha boldog. Mintha legnagyobb fájdalmai sem rendítenék meg őt annyira, mint a dolgok tavaszi szépsége. Mert Sárközi verseiben mintha örök tavasz állna a világ fölött. S ebben a tavaszban mintha valami rózsás-bőrű, karcsú, széphangú ifjú angyal énekelne.

Megvallom, én egyelőre az új Sárköziben azt szeretem legjobban, ami már a régiben is megvolt: sajátos édescsobogású félszabad verselését, amely ha felhullámzik, képzeletéből is mindjárt meggyőzőbb szavak törnek elő, és jelzőinek művészi eleganciáját. Azt hiszem, főleg az utóbbi az, ami Sárközi verseit jellegzetesekké teszi. Miért hat oly elegánsnak e költő gazdag jelzőhasználata? Azért, mert legvakmerőbb jelzőit is oly feltünéstelenül, oly síma magátólértetődőséggel tudja elhelyezni, mint ahogy legmagátólértetődőbbnek látszó jelzőinek is - «a mezők dallamos, lengő tücsökzenéje» - szuggesztív frisseséget ad. Csörömpölő nyári sugarakról, bokrosodó, sörényes életéről, makrancos fájdalomról, csobogó ifjuságról beszél, de ezek a jelzők a maguk helyén mind oly áttetsző értelemmel és okosan merészek, hogy csak a keresőnek akad meg rajtuk a szeme s szerény észrevétlenségben fejthetik ki energiájukat.

De ha az új elemek bevonulása némileg egyenetlenebbé tette is Sárközi művészetét, ez az egyenetlenség ép a hirtelen meggazdagodás következménye, a többrétűvé fejlődéssel járó természetes átmeneti zavar. A költő bizonyára hamarosan úrrá lesz fölötte. S már is termékeny folytatást igér szép utolsó verseinek félig-novellisztikus formája: biztosságukban is rendkívül könnyed, szinte odalehelt krétavonásaikkal, széleiken a melankólia enyhe párájában fürdő realisztikus részletekkel. Oly áttetsző és folyamatos versek ezek, súlytalanoknak vélhetné valaki: pedig mély tünődések fölött lebegnek és csak a teljes átvilágítottságuk téveszthet meg tartalmasságuk felől. Aztán még néhány szép vers: a «Mikor gyúlnak az esti lámpák», egy definiciószerűen pontos és amellett frappáns strófával:

És köztük én... kényes óra, ki meg-megakad, de ha megrázzák, újra jár...
S hol késik, hol siet... Sohasem tud együttforogni a világgal...
Valami már nincs benne rendben...
Vár és maga sem tudja, mire vár.

A «Tiltó csúcsok», gondosan keresztülvitt hasonlatával. A «Bilincs», amelynek drámai fordulata és mélysége, azt hiszem, az egy «ríva» szóban van elrejtve. S talán legfőképpen a «Jó révészek szívén» című vers: ez olyan szerencsével kapja el a képet, amely a kifejezést kereső állapotot egyedül jelképezi a költő lelkében és oly tökéletes biztossággal találja meg azokat a szavakat, amelyek a képet hiánytalanul felidézik, ahogy az csak a legritkább órákban sikerül; az ilyen kép örökérvényű, mint minden megtalált kép s mint egy matematikai tétel: az evidens igazsága miatt. Aztán sorok, strófák, több versben, csak a legmeglepőbbet s áhítatos alázatosságával legmegkapóbbat idézem: azt, hogy a költő az Úristen által belévetett kicsiny titok csillogását úgy bujtatja el majd a sötét iszapba,

Mint megáldozott lány oson a padba,
Összetett kézzel s lehajtott fővel.