Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 3. szám · / · A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA
HARSÁNYI ZSOLT

Boldog volnék, ha azt hirdethetném, hogy a magyar drámairodalomnak nincsen válsága, minden rendben van, az írók írnak, az igazgatók előadnak, a magyar tehetség furtonfurt meghódítja a földkerekség minden szinházát. Mert van, aki makacsul ezt mondja még ma is. Én nem mondhatom. Nyilvánvalóan látom, hogy az eresztékek csikorognak, a srófok lazák a helyükön, az építmény nem vízálló többé. Itt bizony baj van. A magyar szinműirodalom, amely nemrégiben még igen sokat markolt, most igen keveset fog. Kifelé sem győzi lélegzettel, befelé sem.

Kifelé hibás alapokon indult, üzleti számítását alapjában elvétette. Igazi nemzetközi sikert csak faji talajból származó alkotások érhetnek, mert ezeknek az általános emberi magon felül még egy előnyük van; a fajiság szuggesztív színe. Ez az árnyalat a külföldet járó szinműirodalomból kimaradt. A magyar szinműírók a gyors és biztos boldogulás útján kereskedvén, a mesterség mindenütt érvényes fogásaira vetették rá magukat és azokat valóban brilliáns módon megtanulták. De ezzel a könnyebbik végét fogták meg a dolognak. A mulasztás megbosszulta magát: az angol és amerikai irodalom, amelyben izmos a faji öntudat is, nemcsak a második felvonásvég, otthon is fejük fölé kerekedik már a behatolt magyar portyáknak és egyéb küzdőhelyeken is kezdi kiszorítani. Németországban, a nagy fogyasztó piacon, már alig jut szóhoz a magyar darab, mert egyéb versenytársakon felül maga a német szinházkultúrai megújhodás kezd százszor érdekesebb lenni, mint a mi rendkívül ügyes, de sótalan portékánk.

Nemrégen, amikor a magyar szindarab valóban félelmes erővel kerített hatalmába minden szinpadot a világon, a mi szinházi kultúránkra egy óriás feladat háramlott volna: portékáját ekkor kellett volna megtölteni faji tartalommal. Be kellett volna rendezkedni a meghódított területeken. Vidéki, vagy sajátosan pesti életünk színeit kellett volna erőnek-erejével belefesteni minden előadásba, hogy a produkciónak eredeti, érdekes íze legyen, amely csak nálunk kapható. Ezt elmulasztottuk, és fájdalmas meggondolni, hogy mit mulasztottunk el: a magyarság való és saját életének megismertetését. Mert ha megnézzük, hogy szindarabjaink nyomán mit tud rólunk valami igazán magyart a külföldi néző, akkor azt kell felelnünk, hogy majdnem semmit. De mit tudunk egy pár Gorkij-, Csehov-, Tolsztoj-, Andrejev-előadás után az oroszságról? Mindent.

Ez történik kifelé. Befelé hasonló csalódás. A magyar drámaírás lassanként olyan lett, mint a magyar búza: azon célból termeltük, hogy kifelé eladhassuk, hiszen mi magunk kevesen nem tudjuk mind megenni. De az árunak egy idő óta csúnyán lecsökkent a sikértartalma. A magyar szinműíró bent a szobában dramaturgiát tanult és a külföldi boldogulás egyetlen hajszolásában a fekete alchymia útaira tévedt, amely görebekben akar aranyat előállítani, holott biztosabban talál igazi aranyat, ha leás az ősi talajba. De a mi szinműírásunk modern iskolájában nem tanították a problémák bányászatát, csak a szerepkitalálást, a felvonásvégek csattintását és azt a bűbájosságot, hogy hogyan lehet a darab szomorú végét a főpróbától a bemutatóig kedvezőre változtatni. Ez is most bosszulja meg magát. Szörnyű nagyságú időket éltünk át, s ezeknek az időknek szinműirodalmunkban semmi nyoma sincsen. A ma írott magyar vígjáték csak abban különbözik a tíz évvel ezelőtt írottól, hogy talán formásabb és készebb, de hősei és felvetett szerelmi problémácskái ugyanazok. Közben egy új közönség nevekedett itt fel, amely úgy különbözik a még vele élő előző nemzedéktől, mint az újkor különbözött a középkortól. Ez az új publikum a maga saját szellemi táplálékát keresi és únottan fordul el a régi recipéktől, amelyeket már a nyomtatott szakácskönyvek is régen elkönyveltek.

Mit kellene csinálni, - természetes kérdés. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor azt kell felelnem, hogy mi, akik itt ankéteken tanácskozunk, ebben az ügyben nem tehetünk semmit. Mi felnövekedtünk a ferencjózsefi időkben és régi kultúránkat a vérünkből semmiféle vegyszerrel kivenni nem lehet. Az új időket mi lojális megadással szemlélhetjük, sőt aki nagyon éles szemű közöttünk, az meg is értheti őket talán, de ebben az új korban élni már nem tudhatunk. Az én generációm, amely most negyven esztendős, semmiféle csodával nem kezdheti el kultúráját tízéves korától kezdve újjáalakítani. Ezt sem mi szinműírók, sem a szinigazgatók nem tudják megcsinálni, legkevésbé pedig a kritikusok, akiknek legtöbbjében még a mi vezetésünkhöz is hiányzott az emelkedettség, műveltség és szív, hogyan vezethetnének egy olyan nemzedéket, amelynek eszméiről, indulatairól, szükségleteiről velünk együtt nincs igazi fogalmuk.

Veteres migrate coloni. Jöjjenek a fiatalok. Nem kell nekik átadni a Nemzeti Szinházat, hogy mutassanak nekünk valami furcsát. Majd elkezdik ők maguktól valami pincében, homályos célokkal, de villogó szemmel. Minden szinházi revolució így kezdődött, így fog kezdődni ez is, amely a szinpad mai kifejezésmódját el fogja seperni. Seperje el, a magam részéről nem sajnálom. Én háborúelőtti ember vagyok, de a színházban határozottan únom magam.