Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 2. szám
A betegnek nem voltak vágyai, vagy ha voltak is, senki se tudott róluk. Szeretett imádkozni, főként ha zúgtak a harangok, bár nem bizonyos, de igen valószínű, hogy a miatyánkot is rég elfeledte már. Ki tudja, mit imádkozhatott ilyenkor a beteg, milyen puha és közlékeny szavakkal tudott az Istenhez férkőzni, amiktől könnyekbe lábbadt a szeme és ragyogóvá gyulladt az arca, mintha a mennyország sugarai tükröztek volna vissza róla?
Igen, főként imádkozni szeretett a beteg, különösen az ablakhoz állva, ahonnan az égre emelte kék szemét, az égre, amelyen nagy kékségek vannak, meg villámokat szikrázó felhők és csodálatos csillagok. Az eget nézte s ha tudni lehetne, amit az égről ő tudott, bizonyosan csodálatos égi drámák, azúr-szerelmek, komor felhőféltések tragédiájának szövegkönyve juthatott volna az emberiség kezébe.
Talán látta a hegyoldalakat is, ahová zölden ömlött a pázsit és a lomb, de ez már nagyon messze volt, messzebb a felhőknél és a csillagoknál, mert ott ő is járt már valamikor s ahol már egyszer voltunk, az mindig távolabb van annál, ahová tartunk s a végtelen van a legközelebb hozzánk, mert oda örökké kívánkozunk. A hegyekre már aligha emlékezett a beteg s a kis utcákra se, melyek alatta folytak s apró házak között tolakodva a hegyek lábáig furakodtak.
Különben is a ház kapuja mindig zárva volt s a beteg bizonyára azt hitte, hogy nincs is kapuja a háznak. Ha sétálni akart, sötét lépcsőkön a fáskamrába ment s ez volt életének egyetlen büszkesége. Talán mert érezte, hogy itt az élet kaptárának ő is szükséges és hasznos munkása. A vakolatlan fal boltozatáig egész hegyeket rakott össze apró hasábokból, melyek nagy tönkökből az ő baltacsapása alatt estek szét ilyen csinossá és egyenletessé, hogy mértani ábrákat lehetett volna rajzolni róluk.
Ha örült, azt mondta: «szeretem anyát», ha bántotta valami: «gyűlölöm Amáliát». Mert neki is, mint a legtöbb embernek, szüksége volt arra, hogy szeretet és gyűlölet között ossza meg érzelmeit s ebben a házban ő csak két embert látott: anyát és Amáliát. Nem mintha ezen kívül nem tudott volna mást is gyűlölni és szeretni. Gyűlölni ugyan nem sokat, néha Amáliát és mindig az orrára szálló reggeli legyet, de a szeretetben bő választéka volt: szerette doromboló macskát, sőt az egeret is, mert kedves formája van, szerette a hangzúgást, lábán a nyikorgó cipőt, gallérjában az emailos réztűt, de mindenekfelett a csavarható ceruzát szerette, amit Amáliától kapott névnapjára, mely egyben születésének huszadik fordulója volt.
Külön zsebet ürített ki számára s csak egy kis notesz került melléje később, amibe fontos dolgokat írt néha, egy-egy nevet, amit valahol hallott, megkezdett mondatokat: «én ma lementem a fáskamrába és ...», «a nagy takarítás miatt», vagy csinos jelzőket: «azúrkék, bíborpiros» s egy oldalon keresztül nagy, vastag betűkkel csak ezt: «naplemente, naplemente, naplemente», néha azt is, hogy anyuska meg Amália, azért legtöbbször, minden oldalon legalább is kétszer, háromszor az ő nevét, hol kis, hol meg nagy betűvel «Vilmos» «vilmos». Mindig Vilmos és soha, véletlenül se, Vili.
Szerette, ha kérdezték: Vili, mid van? mi az a szép dolog a kezedben?
Mosolygott, csillogott és feltartva mutatta:
- Ceruza! ezzel írok.
A beteg ma egyedül volt a szobában és hogy közelebb lehessen az éghez, kitárta az ablakot. Ilyen szép már rég nem volt az ég. Kékségéről ezüstös zuhatagok csorogtak a földre s a napja aranyosan ragyogó kapu volt mennyország falán. A beteg keresztet vetett magára s felnevetett az égre. Igen, bármily furcsa volt, nevetve imádkozott. Jólehet ő nem is tudta, hogy ugyanakkor minden nevetett az Istenhez: első virágaikkal a csillogó mezők, zsindely-tetős házaknak színjátszó ablakai, öszvérek után nyikorgó taligák, sőt maguk az öszvérek is, meg csahos kis ebek és sötét bánya-kapuk a beléjük surrant sugarakkal és kurtaszoknyás lányok, kacagva, harsogva mind - hiszen a felséges Isten is nevetett, ősz szakálla csak úgy remegett szívből jövő, igaz nevettében. Így imádkoztak, együtt, vele és mindnyájan ő hozzá, akinek akkor tavasz nyílott a szíve fölött.
A beteg nem is vette észre, hogy már jó ideje röpködött körülötte, csaknem az orrára szállt egy fehér kis lepke. S amint két kezét, az imádság gótikus templomát, fölfelé tartotta, egyszer csak rárepült a lepke s megült a középső tornyon. Kissé meg is ijedt a beteg, hanem azért nem húzta el a kezét, úgy tartotta szépen s megfordulva vitte be a szobába. Mert volt ott benn egy aranyos kalitka s a kalitkán kis üvegfürdő. Milyen jó lesz a lepkének, ha ott csapkodhatja, áztathatja lankadt szárnyait. S a lepke, aranyos kis lepke volt, vitette magát, el nem repülve a csúcsról, ahol megült, míg a beteg az ajtóig nem ért s ott egyik kezét kivonta alóla, hogy kinyissa az ajtót. S lám «huss!» a kis lepke felrepült és kiszállt a nyíláson, ijedten csapkodott a folyosón, aztán a lépcsőüregbe fordult, kúszott a fehér falon, lejebb-lejebb és a beteg is utána. S lent csodás fényesség hasított szemükbe: a sötét kapualj falában nagy, gömbölyű nyílás volt. A lepke mindjárt meg is látta és vidáman keresztülröppent rajta.
A beteg is utána szédült s egy pillanatig ámulva állt meg az utca előtt. Aztán kilépett, surranva, tapogatódzva a falak mellett, mintha tilosban járna. Sűrű, göndör haja haragosan lobogott az égnek, gallértalan, vékony nyaka meztelen nyúlt ki a kabátból s a szandál rácsain kifehérlett a bőre. Aztán fölnyitotta a száját, csodálkozva düllesztette ki a szemét s a fejét jobbra-balra ingatva, mosolyogni kezdett. Úgy tetszett neki, mintha itt már lett volna egyszer. Emberek haladtak el mellette és jöttek szembe különös arcok, melyeknek mása mintha már ringatódzott volna benne valamikor, kínlódva, nyögve régi szavakat, talán neveket keresett, melyek hozzáillenének ezekhez az arcokhoz, de azok mind elfordultak tőle, elsiettek mellette, vagy a másik oldalra tértek s a beteg könyörgő elrútult arccal nyujtogatta ujjait feléjük s csak ennyit tudott mondani:
- Emberek! emberek!
Ezt persze senki se értette s a beteg már nem is törődött velük. Izgatottan ment utcáról utcára, szinte űzve, üldözve a sietve elért tárgyakat és mindegyiknél felvillant a szeme. Átsietett a város kapuján, a temető mellett, nekivágott a hegynek s mire a tóhoz ért, amelyre erdős hegyoldal festette zöldes árnyékát, nagy-nagy mosolygás volt már csak arca.
Ott megállt, mindakét kezét a víz színe fölé nyujtotta, mint karmester az ütemre kész hangszerek fölött.
- Nini, a tó! a tó! - mondogatta és hangosan kacagott hozzá.
- Mit nevetsz? - kérdezte valaki a háta mögül.
A beteg meg se fordult. Még szélesebben kitárta karjait, a szél lengetve rázta hosszú fürtjeit s ő kacagott, egyre kacagott:
- Nini, a tó! a tó!
A másik, aki mögötte állt, a húszéves siheder, most eléje lépett.
- Még nem láttál tavat?
A beteg elhallgatott egy pillanatig és nézte az idegent. Aztán hirtelen megszorította a kezét és fölnevetve mondta, mintha megismerné:
- Ember.
Az sajnálkozva nézett végig rajta s félvállról lökte eléje:
- Te vagy a bolond Vili, a koldus báróné fia.
A beteg tagadólag rázta a fejét.
- Vilmos vagyok, báró Nyéky Vilmos.
A másik megvetően legyintett.
- Én herceg.
A betegnek fájt ez a szó, mert a régmultból úgy tetszett, hogy ez is ismerős és vergődve keresett hozzátapadó fogalmat, míg végre megint az előbbi mosollyal derült föl:
- Herceg Grassalkovich? - kérdezte, vagy mondta, vagy csak színre hozta e két egymáshoz tartozó szót, de mindenesetre örült.
- Dehogy. Herceg Szakál János - felelte a másik komolyan és egyszerűen.
- Herceg Szakál János - ismételte a beteg - nagyon szép név. Biztosan el fogom felejteni.
- Én ismerlek téged. Te azelőtt voltál bolond. Mi együtt jártunk iskolába.
- Hát én bolond vagyok? - csodálkozott a beteg.
A másik az erdő felé nézett és szomorúan vonította:
- Én Szakál János, én herceg Szakál János!
A beteg nevetett.
- Szép név. Írd fel kérlek ide, mert elfelejtem.
Azzal kivette ki noteszét, ünnepélyesen felcsavarta a ceruzát és előkelő mozdulattal a másiknak nyujtotta.
- Szakál János - olvasta tagoltan, mikor visszavette a noteszt.
A ceruza a másiknál maradt. Forgatta, nézegette, ki-be csavarta, igen tetszett neki.
- Gazdag vagy? - kérdezte aztán irígykedve.
A beteg komolyan bólintott rá.
- Gazdag. Nagyon gazdag.
- És mi a tiéd? - érdeklődött a másik és még sötétebb lett az arca.
A beteg ragyogott a boldogságtól s karjait feje fölé feszítette.
- Enyém az ég.
A másik felnézett az égre. Már felhők tornyosodtak rajta s a hegyek mögé ereszkedő nap lángokat gyujtott ki az alján. Így még szebb volt. Szép és határtalanul nagy. S ez a nagy ég mind a betegé.
A másik irígységtől eltorzult arccal, pöffeszkedve mutatott a tóra:
- És enyém a tó.
A beteg arca elborult. Majd melegen megszorította a másik karját.
- Add nekem.
Az a fejét rázta:
- Nem lehet.
A beteg türelmetlenül dobogott a lábával.
- Kellene. Az ég miatt. Ez az ég tükre. S az ég az enyém.
A másik tünődött s ravasz arcán agyafurt okoskodás ült ki.
- Elcserélném a ceruzáért.
A beteg ijedten nyúlt a zsebébe, majd felderülve látta meg ceruzáját a másik kezében.
- Add ide!
- Cseréld el a tóért!
A beteg azonban már nem gondolt a tóra és mindkét kezével a ceruza után kapkodott.
- Nem, nem! Add ide!
A másik összeszorította az öklét.
- Nem adom.
Aztán mintha ettől megjött volna a kedve, a beteg zsebébe nyúlt és egy radirt is kiemelt belőle. És el akart szaladni.
A beteg megragadta a kabátját.
- Segítség! segítség!
- Tiéd az ég és tiéd a tó! - kiáltozott a másik.
Egy ember haladt el mellettük a völgy felé lejtve. Egy pillanatig mosolyogva nézett rájuk, azt hitte, évődnek. S amint vékony alakját ringatva tovább ment, lassan eltakarták a sűrű cserjék.
A beteg még tartotta a másik kabátját. Sehol egy lélek se volt már. Az égen sötét felvonások színjátszásához torlódtak össze a fellegek, a karvalyok vijjogva szálltak át a színen s miként a sors, görög tragédiáknak kórusában, zúgtak reá a sötét fenyvesek.
A beteg erős volt nagyon. Talán a favágásban csúfolta őt a sors ilyen erőssé, vagy medvékkel birkózó apjának vére volt. Csak haragudni nem tudott s mit ér az erő harag nélkül? Egy pillanatra ijedten nézett fel az égi színjátékra s a szája is tátva maradt attól, amit látott. Ujjai elernyedtek a kabáton.
Herceg Szakál János akkor futásnak eredt.
- A ceruzám! Add vissza a ceruzám! - kiáltozott utána a beteg.
De Szakál János jobban tudott futni. S a sziklák visszaverték csúfondáros hangját:
- Tiéd a tó, tiéd az ég!
S mindaketten loholtak az erdőrengeteg felé. Meredeken a hegynek, cserjéken gázolva át az elmerülő alkony alatt, úttalan utakon s már egymást nem is látva, csak a haraszt ropogott lábuk alatt s kiáltásuk hangzott a sűrűben:
- ...a ceruzám!
- ...a tó! ...az ég!
Koromsötét lett. Vonító szél gázolt a fákon, egy pillanatra vakító fény gyujtotta fel az erdőt s dörögve megrázkódott az ég.
A beteg már nem bírta tovább a futást, leroskadt egy fa alatt s ölébe hajtott fejjel, keservesen sírni kezdett.
- A ceruzám! a ceruzám!
S bent a városban, a boldogtalan házban, az özvegy báróné egyik ablaktól a másikig ment, kis teste összerázkódott minden villámcsapás után s az égdörgésre a kezeit tördelte.
- Istenem, Istenem, hol lehet az a fiú?
Először csak hívón, melegen kiáltozott szerte a lakásban:
- Vili, Vili!
Aztán végig járta a padlást, kiáltozva ment a fáskamrába s mikor a földszintre ért: ijedten szorította szívére a kezét. A kapu nyitva volt.
- Elment, szegény fiú elment.
És nem volt senki, aki segítsen. Amália még nem jött haza.
- Ó! ez az Amália! mindig mondtam neki: vigyázz a kapura, zárd be a kaput fiam. Hát nem nyitva hagyja mégis? Istenem, Istenem!
És szegényke futkosott az egyik ablaktól a másikig, gyöngyházba foglalt szinházi látcsövét a szemeihez szorítva, nézte az utcát, a hegyeket, még az eget is nézte, hátha ott repül valahol a fia, de ott csak mind sötétebb felhők hengeredtek egymásra s távoli morajok és zúgások jöttek közelébb és közelébb, mint a tömegbe verődött zendülők dübörgő felvonulása az alkony fáklyafénye mellett.
Végre megjött Amália is, nagy kosárral a karján s amint belépett, mindjárt leült. Fáradt volt szegény, a kosár is igen nehéz volt, hússal, vajjal, petroleummal, zöldséggel, meg újan-vasalt ruhával terhelve, aztán a járás is sok volt boltról-boltra, meg az öreg foltozó szabócskához is, aki a hegyekben lakott.
Az özvegy szemrehányóan fordult feléje.
- Mit tettél Amália, Amália? A kapu nyitva volt és Vili elment.
Amália már a kalapjához nyúlt, hogy levegye, de az anya szavaira vékony kezei az ölébe hullottak, elsoványodott, sápadt arca rémülettel lett tele.
- Jesszus! - kiáltott fel s szívére szorította a kezét.
- Ugye mindig kértelek Amália, hogy zárd be a kaput, fiam csukd be a kaput, de te is mindenre gondolsz, csak arra nem, amire kellene. Most itt a baj. Szegény fiú Isten tudja merre jár.
Amália hallgatott bűnösségének tudatában.
- Talán a padláson? - kérdezte szorongva.
- Nincs.
- Vagy a fáskamrában?
- Nincs, nincs sehol. Hiszen én már mindenütt kerestem.
S akkor Amália, aki még ki se fujta magát, felállt.
- Hová mész? - kiáltott rá az anya, ijedt szigorúsággal, mert az ég már sötétfeketén elborult.
- Megkeresem.
- Az Istenért! hiszen vihar van készülőben.
De Amália mégis elment, vékony-nyelű, fekete esernyőjét, ezt a mult századból való darabot, magával ragadva.
Az utcán már nem járt senki, a kapuk alatt itt-ott emberek várakoztak a lecsapó viharra s megriadt paripák vágtattak az ároknak lejtő zötyögő kocsikkal. Mindenki menekült. Egyedül Amália rohant a kis város néptelen utcáin, hosszú fekete kabátban, mint egy felkiáltójel. Beszólt a kapuk alatt ácsorgókhoz:
- Kérem, Vilit nem látták?
De Vilit senki se látta. Fohászkodva ment, Istenhez és szentekhez könyörögve, Szent Antalnak ötven fillért ígért fukarul, amit apró tételekben lassan megduplázott.
S a szél egyszerre elkezdte kavarni a port, meg a szemetet, szürke, nagy csigákat táncoltatva belőlük, egyre sebesebben és sebesebben, míg hirtelen elállt, süketnémán, a porfelhők a földre szállingóztak, a városház tornya mögött tízszer tört alakban lefutott a villám, a rácsapó robajban megreszkettek az ablakok s az égi ordasok haragos morgása még percekig csapódott hegyoldalról hegyoldalra. Aztán feneketlen eső zúdult a nyomába.
- Irgalmas Szűzanyám! - fohászkodott az özvegy az ablakban állva és sűrű kereszteket szórva magára -, most már mindaketten ebben a viharban. - Ó! ez a szerencsétlen Amália.
Az pedig lótott-futott a zuhogó esőben, falak alatt sompolyogva, fényesre ázott cipőkben. Vili sehol se volt.
- Sehol! sehol! - sóhajtotta, mikor odahaza a székre roskadt s víztócsák csurogtak le róla a padlóra.
- Amália, Amália, mi értelme volt ennek? - mondta az özvegy. - A ruhád is, cipőd is tönkrement talán.
Amália az asztalra borult keserves sírással.
- Istenem, Istenem, mi lesz most azzal a szegény fiúval?
- Ebben a rettentő viharban - sóhajtotta az özvegy.
- Az a drága jó fiú.
- Az a szép fiú, az a jó.
- Ugye, ugye, mamácska - zokogott Amália -, olyan jó, mint a szent?
Az özvegy is sírt.
- Egy falat kenyér. Engedelmes, alázatos. Soha, soha nem mondott ellent. Nem hazudott. Nem voltak vágyai.
- Csak fürészelt - sírt Amália.
- És imádkozott.
- Mint szent.
- És az utolsó Nyéky - mondta komoran az özvegy.
Amália felzokogott.
- Az utolsó Nyéky! Istenem, Istenem, mit tettem én?
Az özvegy felfigyelt. Mintha nehéz lépteket hallott volna. Topogást az előszobában. Amália is felült. Mindaketten szívükre szorították a kezüket.
Az özvegy kitárta az ajtót. A szoba fénye kifutott a sötét folyosóra.
- Ki az? - kiáltotta vészesen.
A homályból két alak mozdult elő.
- Anyácska! Anyácska! - kiáltozott a beteg s kitárt karokkal az anya nyakába rohant.
A másik is megmozdult.
- Az erdőben találtam.
- Az erdőben. Édes fiacskám - csókolgatta az anya s az ő ruhája is tele lett vízzel.
- Vili, Vili - futott ki Amália -, hiszen csupa víz vagy, szivecském.
A beteg kúsza mozdulatokkal csapkodott a levegőbe, messze távolt jelezve.
- A herceg... a herceg!
- A herceg? Miféle herceg? - csodálkoztak azok.
A férfi, aki eddig szótlanul állt, megmozdult.
- Nekem is valami hercegről zakatolt szegény. Hogy vigyem oda. Én mindjárt megismertem. Mondok, hisz ez a báróné fia. A szegény nyavalatörős. Hát elhoztam ide.
Az özvegy csak most nézett a férfira.
- Köszönjük. Jólelkű ember, nagyon köszönjük. Tessék beljebb. Óh Amália, mért nem hozol hamar egy kis pálinkát? Hogy mindenért nekem kell szólnom.
Az idegen lerázta magáról a vizet és beljebb került az ajtón.
- Hát miféle herceg, Vilikém? Miféle herceg?
A beteg szeretett volna beszélni, ezer szót mondani el, de oly kegyetlenül nehéz volt csak egyet is megtalálni.
- Az ég enyém - mondotta sírós arccal, mindkét kezét a szíve fölé szorítva.
- A tiéd, hát persze, hogy a tiéd.
A beteg tovább vergődött a szavakkal.
- Én kértem tőle a tavat, mert a tó kell az éghez.
- Hát hogyne kellene a tó az éghez.
S akkor a beteg keserves sírásra fakadt.
- És ő elvette a ceruzámat.
- Ki vette el? Mondd fiam, ki?
- A herceg!... A herceg!
- Miféle herceg?
A beteg bárgyún nézett át könnyein s bizonytalanul mondta:
- Herceg Grassalkovich.
A két nő csodálkozva összenézett.
- Herceg Grassalkovich?
- Nekem is azt beszélte - szólt az idegen.
A beteg kivette noteszét.
- Itt van a neve.
Amália sietve keresztüllapozta.
- Herceg Szakál János - olvasta hangosan. - Ki az?
Az idegen felnevetett.
- Olyan ütődöttforma az kérem. Suszter az apja. A tó alatt laknak. Dehogy is herceg.
És sóhajtoztak, nevettek, örültek, mikor egymásra maradtak hárman. A beteg még boldog is volt, mert felvehette az újonnan vasalt ruhát, amit Amália hozott meg a foltozó szabócskától.
Csak Amália lett egyre nyugtalanabb.
- Istenem, Vili, hiszen tudhatnád, hogy nem szabad kimenned a házból.
- Már honnan tudhatná? - haragudott az özvegy.
A beteg is haragosan rázta a vállát.
- Honnan tudhatnám?
Amália összeszedte a vizes ruhákat és kivitte a gangra száradni. A felhők már elvonultak s az ég megtelt ragyogó csillagokkal. A beteg egy fotelben ült és büszke, mosolygó arccal a ruháját simogatta.
- Szép, nagyon szép - mondogatta csöndesen.
Amália izgatottan jött vissza.
- Szörnyűség! Az új radirgumija is hiányzik. Egészen kifosztották.
S lassan, szófoszlányokból és vibráló emlékekből, Amália összeállította a tómenti kaland lefolyását. És egészen felizgatódott tőle.
- Hisz ez közönséges útonállás. Rablás. Nem, ezt nem lehet tűrni.
Az özvegy felkiáltott.
- Az Istenért! mit akarsz már megint Amália?
- Amália! - visszhangozta a beteg.
És Amália sietve átöltözött, vizes kabátja helyett fekete lovaglóruhát vett magára, régi divatút, vállaknál nagy puffal, mely valamikor a testéhez simulhatott, most azonban száz ráncban hullott le róla. Haragosan belökött egy fiókot s lovaglópálcát rejtett a kabát szárnyai alá. Aztán ebben a rég nem viselt ruhadarabban, végiggombolva az összes gombokat, fenségesen és fenyegetően kihúzta magát.
Az özvegy összetette kezét és hisztériásan, gyermekkéváltan könyörgött:
- Az Istenért, Amália! nézd, én kérlek, szegény öreg édesanyád. Könyörgök, Amália, ne csinálj valami ostobaságot, ha már nincs eszed magadért, légy tekintettel rám és erre a beteg öcsédre.
De Amália úgy tett, mintha nem is hallaná. Az anya sem beszélt tovább, hanem mártir-sorsának tudatában felsóhajtott és sóhajtott a beteg is.
- Mindjárt jövök - búcsúzott Amália és feszes derékkal elviharzott az éjszakába.
Az özvegy a lámpa mellé ült és kézimunka fölé hajolva arra gondolt, milyen furcsa, hogy Vili herceg Grassalkovich nevét mondta. Szegény, hisz akkor még nagyon kicsi volt. És aztán mindent elfelejtett lassan s lám, ez az egy név mégis megmaradt benne. Amália úgylátszik nem is hallotta vagy már nem is siratja talán? Szegény Amália, szegény herceg. Ó, ha a herceg élne, biztosan nem jutottak volna idáig.
Néha felnézett az órára. Hosszú percek és negyedórák teltek el. «Istenem, hol kóborol az a nyakas teremtés.»
- Feküdj le fiacskám.
A beteg összekulcsolta kezeit és könyörögve nézett anyjára, bús, vádoló szemekkel, amiktől mindig félt és most is, mintha elhessegetni akarná őket, sietve mondta:
- Jó, jó, csak maradj hát.
Amália ezalatt végigfutott a jegenyés soron, a városon túl, ahol már egy lélek se járt s bekopogott a tó alatti ház ablakán. Valaki kihajolt az ablakon?
- Kit keres?
- Szakál János? Szakálék itt laknak?
- Már két hete a paróchiával szemben.
Az ablak becsapódott és sárga kockájából pár méterig lövelt a fény a visszasiető Amália léptei elé. A botja sivítva suhogott a kezében és a szíve hevesen lüktetett haragtól, felháborodástól. Ki ez a Szakál János, aki hercegnek meri kiadni magát? Közönséges cipész fia, romlott siheder, aki lopásból él. És van szíve elvenni attól a szegény betegtől a ceruzát, meg a radirt. Mit gondol az ilyen közönséges alak, mibe kerül a ceruza, pláne mint ez, amelyik csavarható volt? Na majd ő elbánik vele, majd ő megtanítja.
A paróchiával szemben csak egy ház volt. Kis földszintes ház. Alig látszott ki a földből. Amáliának le kellett hajolnia, hogy zöröghessen az ablakon.
Aztán bent hangok hallatszottak, kigyúlt a mécses, eltoltak egy fareteszt s az ajtóban egy öregasszony állott, hajlotthátú, talán púpos is s csúf arcán, a mécses fényében félve pislogtak szűk szemei Amáliára.
- Mi tetszik?
- Az ön fia talán Szakál János?
- Igenis kérem, én vagyok az anyja.
- Én báró Nyéki Amália vagyok - mondotta gőgösen Amália - és beszélni akarok vele.
Az öregasszony Amália kezéhez guggolt nyálas szájjal és befelé tessékelte. Az ágyban egy öreg ember feküdt, még rőtes, bár inkább ősz szakállal. Meg se mozdult, csak a szemei pislogtak.
- A méltóságos bárókisasszony a Jánossal akar beszélni - magyarázta az öregasszony.
S a földre vetett pokrócon Szakál János feküdt, piros párnával a feje alatt.
- Te vagy Szakál János? - kérdezte Amália fenyegetően.
- Igenis - felelte szepegve.
- Herceg Szakál János? - ismételte Amália magasabb hangon.
Szakál Jánosnak a foga is vacogott félelmében.
- Igenis, herceg Szakál János.
Az öreg kuncogni kezdett az ágyában.
- Azt hiszi, hogy herceg. A báró úrfival eggyütt járt iskolába és azóta egyre azt hiszi. Rájött a hóbort. Lüke ez kérem.
Amália oda se figyelt.
- Add ide a ceruzát és a radirt.
Szakál János összeszorította az öklét.
- Nem! - mondotta határozottan.
Az öregasszony melléjük állt és odavilágított a föltartott mécsessel. Amália felemelte a lovaglóostort és megsuhogtatta a levegőben.
- Nem adod?
Szakál János gömbölyűre húzta a testét, szemei kitágultak a félelemtől, de azért azt felelte:
- Nem!
Akkor Amália kezében éles suhintással lecsapott az ostor és Szakál János arcába sujtott. S utána mint a zápor hullottak az ostorcsapások s Amália az összeszorított fogak résein dobta át a szót:
- Nem adod? Nem adod?
Az öreg izegve mozgatta gutaütött testét az ágyban s kaján, jókedvű röhejek robbantak ki belőle.
- Hogy üti-veri, mint a kutyát. Csak én üthetném, csak én verhetném.
Az öregasszony meg csak tartotta a mécsest, szemei érdeklődéssel hunyorogtak és szívesen bátorította Amáliát:
- Csak tessék, tessék. Mindenféle kacatot idehurcol ez, aztán két nap mulva odaadja az első embernek. Nem rendes ez. Ördögszállta. Üsse csak méltóságos kisasszony, jobban, jobban, jobban!
Amália elrettenve engedte le a korbácsot. Szakál János arca véres volt az ütlegektől, de az öklét még mindig összeszorítva tartotta.
- Én tudom - nyöszörögte lihegve - , maga a bolond Vili nővére. De én odaadtam neki a tavat, mert az kellett neki az éghez s ezért enyém a ceruza.
Amália nem szólt semmit. Kitörő sírás fojtogatta a torkát. Szeretett volna a földre omlani s ököllel verni a fejét.
- No, no - sipítozott az öregasszony -, még jár a szája. Tetszik látni. Jöjjön el máskor is a jóságos bárókisasszony.
Az öreg is nyöszörgött az ágyban.
- Köszönjük szépen. Nagyon köszönjük. Bizony ez már csak ilyen. Naplopó, svindler. És herceg!... Herceg!...
Szakál János is megszólalt.
- Tessék megmondani Vilinek, hogy ne haragudjon.
Amália felkapta az ostort s az ajtóhoz rohant.
- Nem lehetne ezt itthagyni, méltóságos kisasszony? - alázatoskodott az öregasszony. - Hogyha nem testszik itt lenni, legyen mivel elverni.
- Téged kéne megkorbácsolni, vén boszorkány - förmedt rá Amália és szaladva sietett haza.
Az özvegy és a beteg még az asztalnál ültek, mikor Amália hazaérkezett és ledobta magáról kabátját, kalapját. A petróleumlámpában már kialvóban volt a láng.
- Amália, megvan a ceruza? - kérdezte az özvegy.
- Nincs - felelte sötéten Amália.
- Hát merre jártál?
Amália a fejéhez kapott.
- Jó Isten, jóságos uram Istenem! Mért tetszik engem gyötörni? Minek, minek vagyok én a világon?
És az asztalra hullva zokogni kezdett.
A beteg az anyjához símult és megfogta a karját.
- Anyuskát szeretem és Amáliát gyűlölöm - suttogta.
Az özvegy is szeretett volna sírni, de egyszerre megremegett mellette a beteg. Kék szemei elüvegesedve néztek s torkából egyre erősbödő nyöszörgés sírt fel.
Az özvegy felkiáltott:
- Amália! Vili rosszul van!
Amália akkor már Vili mögött állt és átfogva két hónalját, lassan hátrafektette a földön.
- Szörnyűség - duzzogta bosszúsan -, ép az új ruhájában. Ez is jól fog kinézni.
Aztán párnát tett a beteg feje alá és lábaihoz térdelve vigyázott, hogy rohamában össze ne zúzza magát. Az özvegy is ott topogott.
- Szegény, szegény gyerek - sóhajtgatta -, ép ennek valók az ilyen izgalmak.
S a betegnek pár percig még rángott a karja, aztán elcsendesedtek az izmok s csak a megduzzadt ajkak lövelték ki zajosan a levegőt s habos nyál csurgott le az állán.
Amália letörölte a nyált és felszárítgatta a verítéket.
Lassan felnyitotta a szemét is a beteg és felült. Bánatosan körülnézett, kezei valami cél után tapogattak s a nyelve szót keresett nyögdécselve.
Az özvegy megsimogatta fejét.
- Jól vagy, fiacskám?
- Jól - nyögte ki a beteg.
Aztán percek mulva félrefordította fejét, szemei rajongó tűzzel teltek meg s nagy ölelésre tárta szét a karját.
- Anyácska, enyém az ég és enyém a tó.
Az özvegy magához vonta a kitárt karokat és csókolva suttogta:
- A tiéd, édes egyetlenem, a tiéd!