Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Fenyő László: TAMÁS SÁRI VERSEI
Bőpalástos napok

Kinyitom a szemem óriásra! kerekre!
hulljanak belé az égről kiszorult csillagok
a gyümölcs, ami túlsok egy szüretre,
az élet, ami lecsordul egy tenyérről -
és hulljanak a szememen át
lefelé -
lefelé -
minden, ami már sok a világnak,
csak hulljon, hulljon
három napon át,
amíg csoda tart -
aztán az egészet egy fehérfüggönyös ölelésével a szememnek
magambahúnyom.

Egy pillanat keresztmetszete. Egy teljes lélegzet. Nem a lirikus egymásmellettiségek részletértékeivel hat. Szétoldhatatlanul összenőtt az érzéssel, amelyből született. Aki ezt leírta, arról az énjének egy darabja vált le. Az kiénekelt valamit magából. Ritka és méltán boldogító pillanat. És közelebbről nézve: milyen lendületes, egy jelzővel sem félrecsúsztatott vonala van ennek a versnek s két bújócska-rím benne, ösztönösen elhelyezve és mégis ügyesen: hogy telitalálat mind a kettő és át meg átzenésítik az egészet.

Ennek a fiatal költőnek van egy tulajdonsága, amely manapság, főkép lirikusoknál, meglehetősen divatjamult: szeme van és pedig nem «csak» lelki-szeme, de valóságos látószeme is. Avval viszont nem él vissza. Nem szerencsés adottságnak tekinti, amelyet ki kell használni, csak ellenőrző szervnek, mely benső énje kilengéseit vigyázza.

És ilyen kilengések bőven akadnak. Nem egy verse a friss játékosság és valami mesterkélt dekoráltság beretvaélén táncol. Szereti a gondolatritmust; szereti a messziről és váratlanul visszacsengő rímeket, amelyeknek strófazáró értékével is tisztában van. Szereti az Ady-hatásokat, amelyek nála éppen tüntető leplezetlenségükkel rokonszenvesek. Egy-egy képzavar is felötlik itt-ott. Szereti a pointet. De szinte eszköztelenül is tud frappánsan szemléletes lenni: «mint az ijedtség, fogott el a vágyam.»

A húszéves fiúk «félalva ivott tejtől harmatos szájáról» anyás fölénnyel beszél, de a tavaszban, reménytelen fiatalságával mégis úgy érzi, hogy halottakat lázító kísértet:

Jó az ilyen vad kísértetnek:
mindent: fát, füvet, virágot megszállhat -
ha sohse érezted, most fogod érezni
az én szivárványos, hétízű számat!

Olyan tolakodó a tavasz
én meg szomorú, tavaszra kelt kísértet,
emberszemű és emberillatú
s olyan hiábavalóan részeg!

Péterpál «forró, mérges ünnepén» pedig már látja magát «kihúnyt csókok hidegébe takarva.» S közben így beszélget egy távoli barátjával:

milyen jó, hogy mi nem akarunk csókot egymástól
s milyen jó, hogy tudjuk mi ketten,
hogy mindez önámító, beste játék:
amit az emberek mívelnek
s mind jobban szeretne sárkányt eregetni

Legmélyebbnek ott érzem Tamás Sári verseit, ahol nem a maga nevében maga-baját, hanem a közös asszony-sors egyetemes érvényű panaszát szólaltatja meg:

Kezetekben nálunk haszontalan virággá -

Aki pedig a legfőbb lemondásra képes, hogy «megoldatlan vágyódásait és remegéseit», örömeit és szomorúságait, sugárzó magányosságának lirikus-diszpozíciójában verssé áldozza: (Tamás Sári legmegkapóbb vallomása!) az ilyen boldog embertársunkra csak egy szót tudok: költő.

Költő, aki egyelőre csak az «égről kiszorult csillagokat szeretné magába húnyni». De eljön az ideje, hogy magához öleli az életből kiszorult embereket is. Efajta belső tendenciának halvány jelzései már nem egyszer felcsillognak verseiben. Érzi, hogy le kell számolnia apró szomorúságaival, lágy önszeretetével, de ez a fáradt szemlélődésből elindult érzése magatépő jajgatássá sajdul a végén:

Szörnyű,
ha engem az Isten testált
magamra mindörökre!
hogy amit látok: minden tükör
s csak magam lássam e tükörbe.

A mélyrőljött kételkedés mindig tiszteletreméltóbb, mint a könnyenszerzett, hamisan harsány hit, de nincs az a sötétrőlbuggyant vallástalanság, amelynek igazsága és költői hatóereje egyazon intenzitású hittel felérne. Valamiben hinni kell. Mindenekelőtt abban - ha szabad ez a merőben irreális összehasonlítás -, hogy az ember mindig több a csillagnál.