Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 24. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · ÚJ SUGARAK

Németh Andor: HERGESHEIMER : TAMPICO
(Thomas Mann és Scheffauer regénysorozata. Roman der Welt, Kranz, Berlin.)

Texasi bár, somberós suhancok, harisnyájukban kést rejtegető pincérleányok, őrházak, kőolajkutak, rakodótelepek, daruk és csillék, a Harry Piel-féle filmek zsufolt cselekménye és sokadalma: ezek a külsőségek Hergesheimer regényében, Csakhogy a mohón száguldó történés alá van aknázva s a vad szereplőket a legmorbidabb pszichológia hajtja. Oly furcsa keverése ez a kalandorregény elemeinek a lélektani regény bonyolult motívumaival, hogy az olvasó majdnem kétségben marad afelől, vajjon egy ravaszul integrált Dekobrával, avagy puritán és becsületes íróval áll-e szemben, aki nem tehet arról, hogy tárgya s meséje európai mértékkel talán túlságosan is tarka és erőszakos.

Mert nálunk egyelőre még szemben áll a tarka, mozgalmas és felületes ujságregény a komoly, ú. n. «problémás» életábrázolással. Holott ez a szembenállás éppen nem szükségszerű, nem is eredendő s csak az utolsó száz esztendőben éleződött ki, szellemtörténeti okokból. A naturalizmus életábrázolása például, akármilyen pontosan tükrözi vissza a XIX. század polgári társadalmának szerkezetét, a maga cselekvéshez sehogy sem jutó tépelődéseivel és tehetetlen vergődéseivel, valljuk be, éppen nem izgató, éppen nem érdekes. S a regény formafeltételeivel is ellenkezik, mert hiszen lépten-nyomon megszaggatják menetét s lesüllyesztik az életadalékok színvonalára a pusztán leíró, akár lelki, akár anyagi pontosságok. Mi a XIX. századbeli regény legáltalánosabb tárgya? Egy konfliktus egy kiszabadulni-akarás, mely ábránd marad vagy összetörik a megvalósulás előtt. S az irodalmi illem, mely a társadalmi illemet tükrözi vissza, nem is igen ábrázolhatja a társadalmi vagy erkölcsi keretekből kiszabadulni-akarást másként, mint letörést. A krónikás szenvtelen hangján referálja el, még pedig többnyire patológiásan ható «eset»-ként, melyet a társadalom általános állapotához mér és annak szigorával ítél meg. Nem véletlen, hogy az a néhány nem-problémás és mégis mély regény, amelyben történik is valami, aszociális vagy amorális, mint a Rouge et Noir. Hergesheimer Tampico-ja ilyen. Mexikóban játszódik, az Allianza részvénytársaság újonnan felfedezett kőolajtelepein. Brutális harc a pénzért, a birtokért, a hatalomért, de nem ezen van a hangsúly. A regény hőse, Gowett Bradier már megszerezte azt a nagy vagyont, amire szüksége volt. Már elköltözött Mexikóból s csak azért megy vissza a regény elején Tampicoba, hogy megszöktesse Presby Corew gyárigazgató feleségét. Alig jelenik meg a telepen, egy bűnszövetkezet üzelmeire jön rá s ez annyira leköti érdeklődését, hogy napról-napra mélyebben bonyolódik bele az olajtelep dolgaiba, amelyektől függetleníteni vélte magát. És minden reggel azzal kel fel, hogy egy-két napon belül utazik és egyre jobban süpped a dolgokba, feladja kitervelt jövendőjét, elhidegül szeretőjétől és izzad, dolgozik, firtat, életveszedelemnek teszi ki magát... semmiért. Semmiért: ez az új ebben a látszatra oly utilitarisztikus férfiregényben. Mert ez a Gowett Bradier beteg ember, (noha bikaerős) és tulajdonképpen pihenni szeretne, élvezni az életét. És fogcsikorgatva izzad tovább, lázasan és betegen, nem értve saját magát, de lihegő kiváncsisággal a tények iránt... Egy ember, akit a tények érdekelnek: ennyiben amerikai. De a tények egyre kísértetiesebbek, egyre inkább értelmetlenségbe mosódnak: ennyiben mai.

Már most ez a regény realisztikus. De valami új és eredeti realizmussal, mely kívülről látja a dolgokat s nem utólag szedi részeire a cselekvést, hanem dinamikusan éli őket. Regénytechnikailag ez úgy történik, hogy az író folyamatban lévő események közepébe helyezi az olvasót, a kerek technika szempontjából céltalannak látszó, mert megszakadt vagy zsákutcába torlódó cselekménysorokba. Ez a modor másik oldala annak az elhallgatásos technikának, amivel Knut Hamsun és az északi írók dolgoznak. Ott a sejtetés emeli ki az olvasót a közvetlenül mondottakból! - itt minden lármáz, rikolt, mint g terézvárosi búcsún; az eredmény ugyanaz: mindkét módszer alkalmas arra, hogy az olvasóval megéreztesse, hogy az élet több annál, mint ami éppen történik. Ezt érzi a maga módján Gowett Bradier is, a regény igen különös hőse, ez a maláriás tettember (Jack London Tengeri farkasának távol rokona). Ki akarta vonni magát a keserves küzdelmekből, hogy a szerelemnek éljen: és aztán ámulva látja, hogy a magafajta embernek csak a küzködés okoz gyönyörűséget. «Ha visszapillantott életére ámulva látta, milyen hatalmas épületet tornyozott fel üres és kölcsönbevett fogalmakból: s azon tűnődött most, hogy életének javát nem épp ily gyáva és ösztövér gondolatok töltötték-e ki. Egy szó jutott az eszébe, mely pontosan jellemezte és tökéletesen átvilágította az ő közönséges életét: ünnepélyesség. Minden túl ünnepélyes, istentelenül ünnepélyes! Senki sem kacagja ki magát, senki sem veszi komolyan szemügyre saját arcát. Valamikor lenézte ezt a cinikus szempontot, holott a nagyképű fontoskodás, az üres hazugság, amivel pótolta, mivel sem jobb. Most már kételkedett abban, hogy az örökkévalóság: hárfázva ülni fehér árnyékok nevetséges gyülekezetében - hogy ez a fogalom használ-e valakinek is? Semmi szüksége örökkévalóságra, van elég közelebb fekvő elintéznivalója. De bármint erőlködött, sehogy sem tudta megérteni, milyen a minőségük ezeknek a közelebb fekvő dolgoknak.»

Elkeseredett, agnosztikus, kétségbeesett cselekvés - de cselekvés! Amerika dekadenciája ez? Vagy maga a valóság?