Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 21. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: OMELETTE WOBURN
Elbeszélés

Párizsból igyekezett hazafelé a tanulmányéve után. Mihelyt azonban beszállt ebbe a harmadosztályos fülkébe, a “magyar kocsi"-ba és megcsapta orrát az ismerős, áporodott szag, szegény hazájának nyomorusága, ugy érezte, hogy otthon van.

Estefelé már lábak, fejek hevertek szerteszét a piszkos padlón, mint egy csatatéren. Amint az árnyékszékbe botorkált, óvatosan kerülgette ezeket a szétszórt lábakat, ezeket az elgurult fejeket, melyeknek tulajdonosai a fáradtságtól feldöntve horkoltak. Vigyáznia kellett, hogy rá ne lépjen egy szájra, egy orra.

Az alvók olykor fészkelődtek, megkeresték elkallódott tagjaikat valahol a falóca alatt, vagy egyebütt, mint majd a halottak az utolsó itélet napján, kissé föltápászkodtak, dörzsölgették szemeiket, aztán visszasüppedtek abba az elcsigázottságba, melyet még a tengerentúlról hoztak magukkal. Többnyire visszavándorlók voltak, cifra rongyokba bugyolálva, zsákokkal, párnákkal, dunyhákkal. Egy kendős szegényasszony, aki Braziliából jött, ölében altatta kislányát.

A diák az alkony homályában búsan gondolt arra, hogy ebben a büdös menazsériában kell töltenie egy éjszakát, utána még egy napot, mig Budapestre nem ér. Egész úton állt. Lába reszketett. Gyomra émelygett a ruhák kigőzölgésétől, a savanyu kőszénfüsttől.

Este nyolckor berobogott vonatja a zürichi állomásra.

Kikönyökölt az ablakon, magafeledten szemlélte a hegyeken elszórt várost, a játékházaknak rémlő villákat, melyeknek ablakjaiban idilli, fényes lángocskák lobogtak. Délután esett az eső. A levegő tiszta volt, párátlan, áttetsző, mint az üveg. Egyszerre ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy leszálljon s csak holnap reggel utazzék tovább.

Eredetileg úgy tervezte, hogy egyfolytában teszi meg az utat, már csak a takarékosság kedvéért is. Megtapogatta zsebét. Tizenegy svájci frankot lelt benne, egész vagyonát, melyet még a határnál váltott át. Hirtelen megragadta csomagját, leugrott a vonatról.

Jegyét lebélyegeztette, vékony, hektikás diákböröndjét a vasúti ruhatárba adta s beballagott a városba. Nem bánta meg. Csakugyan nagyszerü volt kószálni ezeken az ismeretlen utcákon, melyekhez semmi emlék se kötözte, bekukkantani először, talán utóljára egy ablakon, figyelni az embereket, akik csukott ernyőikkel nyugodtan, elégedetten sétálgattak. Maga se tudta miért, de legkisebb mozdulatuk is varázsos erővel hatott rá. Megáhitott mindent. Az ódon kastélyokban, a faburkolatos udvarházakban szállodák intettek feléje.

Hamarosan talált egy diákszállodát, ott három frankért egy udvari szobácskát. Megmosakodott, aztán lesietett a tóhoz. A tó a cölöpépitmények, védőgátak keretében porcelán-tintatartóhoz hasonlitott, melyben világoskék tinta hullámzik. Egyetlen csónak imbolygott rajta a tulsó part környékén, regényes lámpásával. Egy darabig merengett ezen. Akkor vette észre, hogy éhes.

Nagyon éhes volt. Kopogott a szeme. Nem is csoda. Egész nap két almát evett. Gondolta, mindenekelőtt visszamegy szállodájába, bekap valamit egy tejcsarnokban. Egyik utcából a másikba ténfergett, kereste a tejcsarnokot, egyre dühösebben. Csakhogy a szorgalmas, józan svájciak már lefeküdtek. A lombok közt fényt pillantott meg. Valami takaros kis kerti vendéglőnek látszott. Ide tért be.

Gyanutlanul lépegetett előre a kék hortenziák sorfala között egy sarokasztal felé. Mire odaért, négy frakkos pincér vette körül, oly gyorsan, mint betörőt a detektivek.

Kissé riadtan tekintett rájuk, talán némi szemrehányással is, hogy egy védtelen emberre négyen jönnek. Mindenesetre sokallotta őket.

A pincérek gépiesen, néma kimértséggel teljesitették kötelességüket. Kinek-kinek megvolt a maga szerepe. Az első elvette kalapját, a második lesegitette válláról vásott, viharvert esőköpenyét, a harmadik fölakasztotta egy vascsacsira, a negyedik pedig, a legmagasabb közöttük, egy jéghideg, közönyös úr, ki középütt választotta el gyérülő, fekete haját s merev volt és méltóságos, mint egy majordomus, szertartásos mozdulattal egy vékony, bőrbe kötött, aranynyomással diszitett könyvet nyújtott át, melyről azt lehetett hinni, hogy valami incunabulumot tartalmaz, egy olyan ősnyomtatványt, melyből csak egyetlen példány van az egész világon. De ez a könyv minden asztalon ott hevert. Az étlap volt.

A diák tétován, már rosszat sejtve leült, kinyitotta a pompás könyvet. Látta a vendéglő nevét, alapitási évszámát - 1739 - egy piros cimert s alatta az ételek végeérhetetlen jegyzékét, kartonpapiron, kifogástalan gépirással. Szórakozottan lapozgatta, anélkül, hogy el tudott volna benne igazodni. A négy pincér türelmetlenség legkisebb jele nélkül várakozott könnyed vigyázzállásban, vagy inkább báli-lovag készséggel, hittel és bizodalommal telve. Ettől a jelenettől nem lehetett eltagadni bizonyos ünnepélyességet.

Most a majordomus a fejét kissé félrebillentve a legfuvalmasabb franciasággal megkérdezte, hogy vacsorázni óhajt-e? A vendég bólintott. Rántottát rendelt, három tojásból.

Ezt a kijelentést a majordomus illő tisztelettel ismételte, hangsúlyozta, hogy “előételül" tojásosétket parancsol, de arcán ezalatt álomszerü mosoly futott át s még mindig az asztalnál maradt, mintha nem egészen jól értette volna a rendelést. Tudvalevőleg háromféle omlette van: omlette "ŕ Napoléon, omlette alla zingarella és omlette "ŕ Woburn. Az a kérdés, melyiket méltóztatik szeretni:

Döntenie kellett.

Napoleon iránt világhódító tervei miatt idegenkedéssel viseltetett, a zingarella se igen tetszett neki, Woburn-ről viszont nem tudta, mi fán terem. Voltakép mindegy. A fontos az, hogy minél gyorsabban itt legyen, minél több és minél olcsóbb, mert cudarul éhes. Ezt így nyersen nem közölhette. Hallotta, hogy a pincérek egymás közt olaszul társalognak. Ezért a beszédet olaszra fordította. Erre a majordomus - hüvösen - németül felelgetett, mintegy visszautasítva a bizalmaskodást. Előkelő ember csak egy nyelven beszéljen.

Zavartan az omlette "ŕ Woburn mellett foglalt állást.

A majordomus főbólintással tudomásul vette, eltávozott, mire a többi pincér különböző boxlistákat tett eléje, készen arra, hogy hűtővedrekben pezsgőket hozzon, édesfranciát, fanyarangolt, aszút, palackos asztalit. A vendég vizet kért. Ásványvizet? Nem, egyszerű vizet, kútvizet, vízvezetéki vizet. Igen, igen.

Végre magára maradt.

Figyelmét először is az étterem közepén lévő tálalóasztalka kötötte le, melyen lila láng lobogott, ismeretlen rendeltetéssel. Később látta, a személyzet ezen a sajátos örökmécsen melegíti a tányérokat, hogy míg a vendégek elé kerülnek, ki ne hüljenek. Egyébként a késő éjszakai órán már csak kevesen ültek az étteremben. Messze tőle egy szőke, diplomataféle ficsúr, frakkban, szemben vele két német polgárlány, ősz atyjával, aki valami nehéziparos lehetett, régi, svájci patricius s legközelebb hozzá egy nagyobb, nyolc-tiz tagból álló társaság, hölgyek és urak, mind estélyi öltözetben. Ezek már egy hosszú vacsora közepén tarthattak: Pezsgőt ittak, vörösborral. A majordomus egy szemrebbenésére a pincérek egymás után hozták nekik a különböző poharakat és kupákat, az ezüsttálakat, melyeket ezüstfödők borítottak, körülhordozták, ők pedig nem sietve, inkább a társalgás fordulataira figyelve, vettek egy-egy halszeletet, egy rák-ollót, vagy megízlelték azokat a ragyogó, testszínű húsokat, melyeket ilyen vendéglőkben még festeni is szoktak, mint a nők arcát. De nem egy hölgy csak ép belepillantott a tálba s máris intett, hogy tovább lehet vinni.

A diák gyanakodva nézett körül. Minden asztalon kristálypoharak villogtak, középütt egy üvegcsillár, mely tündérien-tompa fényét álmatagon hintette az ingmellekre, a nők gyémántjaira, fejékeire. Őszintén szólva, nem igen bánta volna, ha a vendéglő nem ennyire fényes. Nemsokára egyéb fölfedezéseket is tett Közvetlenül lába alatt a tó csobogott, hullámos lüktetéssel. Egyenesen a vízbe építették ezt a kiugró, kies nyári kioszkot. Fönn a dobogón szakállas álcigányok játszottak, csak klasszikusokat, szemüveggel és hangjegyekből.

Mindezek fölöttébb rossz jelek voltak, melyek arra bírták, hogy tüzetesen áttanulmányozza az étlapot. Az árak átlag tizenöt és harmincöt svájci frank között ingadoztak. Akadtak azonban olyan fogások is, melyek mellett nem szerepeltek tételek, csak kérdőjelek, mintha az előkelő tulajdonos évszázados vagyoni körülbástyázottságában gúnyosan a vállát vonná, fittyet hányva minden kicsinyes kíváncsiságnak. Általában itt se a pincérek, se a vendégek nem beszéltek ilyesmiről, gondosan kerültek minden célzást, mely a pénzre vonatkozik, arra a megvetendő, szennyes, szégyenletes valamire, amiből természeteszerűleg annyi van mindenkinek.

Ő most összeráncolta szemöldökét s elkomorodott, mint aki hirtelen rájön; hogy valami kelepcébe került. Kereste az omlette á Woburn-t, mellyel egy könnyelmű pillanatában oly közeli kapcsolatba jutott. Meg is találta, igaz, csak az előételek között, sommásan említve, minden közelebbi ár nélkül. Szorozni és osztani kezdett, hogy különböző európai pénzegységekre számítsa át a nála lévő tizenegy svájci frankot, de az a számtani műveletek során se lett több. Borostás állát tapogatta izzadt tenyerével. Nagyon rosszul érezte magát. Ha valaki azt ajánlja neki, hogy balkezének kisujját levágva szabadulhat innen, okvetlenül belemegy az üzletbe. Mind gyakrabban a kijárat felé sandított.

Tekintve, hogy már egy félórája nem szolgálták ki s úgy látszik, egészen megfeledkeztek róla, kereket akart oldani. Csöngetett.

A pincérek abban a pillanatban ott termettek asztalánál. Annyian voltak, hogy minden vendégre jutott kettő-három.

Szapora bocsánatkérések közepette megnyugtatták, hogy étele azonnal elkészül. Addig kenyeret rendelt, mert már nem bírta tovább az éhséget.

Egy pincér csinos kristálytálkán hozta. Pirított kenyérszeletke volt, hártyavékony, ostyaszerű, legfölebb arra alkalmas, hogy úrvacsorakor jelképezze az égi kenyeret, mely lelkünket élteti s előkészíti az örökéletre. Lassan elropogtatta.

Körülbelül egy negyedóra mulva a tálalóasztalka körül titokzatos sürgés-forgás támadt. Odavonult az egész személyzet, mint egy oltárhoz. Az étekfogó ezüstfödővel borított rengeteg tálat hozott ki, pár pillanatig babrált a lila láng körül, aztán csakugyan feléje közeledett, melegített tányért rakott eléje s a többi pincér segédletével, a majordomus személyes felügyelete alatt megkezdődött maga a tálalás művelete. Amint a födőt levették a tálról, a diák nem mindjárt mert bele nézni, csak később. A történtek után azon se csodálkozik, ha a rántotta közepébe egy diónagyságú gyémántot sütnek, oldalt egy rubinttal meg egy zafirral s így csalódottan állapította meg, hogy az omlette "ŕ Woburn olyan, mint az a rántotta, melyet édesanyja szokott készíteni. Ott nyugodott az ezüsttál közepén, mintegy elveszve a végtelen térben, halalakura sütve. Az étekfogó késsel-villával megragadta, de minekelőtte tányérjába tette volna, talán a vendéglő hagyományaitól, talán attól a hasonlatosságtól vezettetve, hogy az omlette "ŕ Woburn külsejében tényleg a halra emlékeztet, villámgyorsan lenyisszantatta a két végét, akár a hal élvezhetetlen fejét és farkát s ezeket a sárga, fölöttébb kívánatos darabkákat, melyekkel a fogás kétségtelenül kisebb lett, hanyagul, semmire se gondolva, egy másik ezüsttálra vetette, melyet a segédpincér tartott magasra. A diák ezt határozottan rosszallotta. Utána is pillantott sóvár, szomorú tekintettel.

Egy-kettő bekapta a rántottát, mely bizony még kisebb volt, mint sejtette, a félfogára se elég. Kenyerét már megette. Újat rendelni nem lett volna bátorságos. Inkább két pohár vizet ivott.

Csevegtek a tó hullámai, a zenekar a wartburgi dalnokversenyt játszotta, az előtte ülő társaság még mindig nem tudott a vacsora végére jutni, de őt mindez vajmi kevéssé érdekelte. Azon töprengett, hogy mi fog most történni. Mindenre elszántan fizetett. Amíg a majordomus töltőceruzájával számlált, ő lehúnyta szemét. Botrányokat képzelt el, különböző kínos jeleneteket, előbb ámuló arcokat, aztán fojtott, izgatott szóváltást, melynek során ajtót mutatnak neki, verekedést is, rendőröket, igazoltatást. Szíve torkában dobogott. Most kinyitotta szemét. A számolócédula már előtte hevert egy tálcán. Mindössze négy frankot tüntetett föl. Elővette tárcáját, lassan, kéjelgő élvezettel kotorászott benne, mintha bankókötegei közül csak üggyel-bajjal tudná kikeresni ama tízfrankost. Fölényesen az asztalra dobta. Hat frankot kapott vissza. Ezt megcsörgette kezében, mint a nyert pénzt s nábobi örömében egy-egy frankot nyomott a pincérek kezébe. A majordomusnak kettőt.

Minthogy a borravaló túlságosan nagy volt, a pincérek egymásra pillantottak, meghajoltak, de nyomban faképnél is hagyták.

Maga vette föl esőköpenyét.

Kimenet mégegyszer találkozott a majordomussal, aki karját fölemelve valami rendkívül fontos intézkedést tehetett. A diák mereven szemébe nézett. Köszönésre akarta ingerelni. De az annyira el volt foglalva, hogy nem köszönt. Erre ő emelte meg előtte kalapját.

Ez is hiba volt.

Pirulva, a szégyenérzet viszkető, orrfacsaró undorával ért ki az utcára. Föllélekzett és futni kezdett. A Zwingli-szoborig rohant. Itt nagyjában tisztázta helyzetét. Nem mehet vissza szállodájába, csak annyi pénze maradt, hogy holnap kiválthatja podgyászát s tovább utazhat. Mégis boldog volt, mintha rettenetes kaland után a halál torkából menekülne. Hajadonfőtt kóborolt a csillagos, nyári északában. Céltalan sétái közben újból a vendéglő elé ért, mely már sötét volt. A tó partján leült egy padra. Mindenféle szamárságról gondolkozott. Eszébe jutott a diplomata ficsúr, a nehéziparos, két jólnevelt leányával, az a társaság, mely vörösborral keverte a pezsgőt, a majordomus, aki nem köszönt vissza, az omlette "ŕ Woburn is, melynek két végét a pincér oly szívtelenül vágta le és dobta be az ezüsttálba.

Egyszerre, mintha álomtól nehezülne el, lehajtotta fejét a pad karfájára. De nem aludt.

Halkan és gyorsan sírt.