Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 17. szám · / · KOMLÓS ALADÁR: A KÖLTŐ KASSÁK

KOMLÓS ALADÁR: A KÖLTŐ KASSÁK
I.

Először a tisztogatást végzi.

Vannak meghasonlott emberek, akik csak önmaguk ellentétében tudják megtalálni ideáljukat. Kassák nem tartozik közéjük. Ő önmagát helyesli. A testimunkás gőgjével nézi a cifra úri hóbortokat. A «dekadens finomságok»-at és az esztétaságot megveti, mint valami sápadt nyavalyát. Az erő, az egészség és az egyszerű öröm a legfőbb értékek előtte. Kemény ember, minden szentimentalizmus nélkül. Néha már szinte hidegnek látszik. Nincs olyan érzése, melyet bárki meg ne érthetne. Egyszerű önzéssel tör a testi és lelki javak megszerzésére. Tudja, hogy ezt a célját nem érheti el egyedül, csak a nyomoruságba vert, erőtől duzzadó proletárok rokon millióinak segítségével. Tudja, hogy ő, aki csak erőt, egészséget és örömet akar látni maga körül, a maihoz hasonló berendezésű, a dolgozók kizsákmányolására alapított társadalomban nem érezhetné jól magát. Ezért szocialista. A művészetet is csak mint a társadalmi harcok fegyverét tudja méltányolni: a l'art pourt l'art-t is úri dekadenciának érzi, s egyike az elsőknek nálunk, akik tendenciás művészetet követelnek. A dekadens finomságok legdúsabb virulása idején új emberideált mutat fel magában: a maga problemátlan vasmunkás-egészségét. S mikor csupa különszakadt egyén intim bánatokról beszél: Kassák költészetében olyan ember jelenik meg, akinek szinte nincsenek is privátügyei - példa: alig két-három szerelmes verset írt egész életében -, hanem akin át csak az elnyomottak jobb világ felé duzzadó nagy közössége szól.

A fellépésén, hangján rögtön meglátszik, hogy nem a maga, hanem egy nagy csoport nevében beszél. Első könyvének első verse többesszámú igével kezdődik: «Ó élet, élet, mi sírunk, mi sírunk, panaszkodunk.» Ez a könyv («Éposz Wagner maszkjában») a háborúról szól. Az ember érzi: tömör, kovácsolt vasmunkával áll szemben. Megkapják szép festői sorok. «A végtelen határban csoportba álltak» kezdetű vers. Egy-egy ésszel el nem érhető, álomjáró biztosságú jelző, mint a «hannibáli káosz», ahol a történelmileg talán jogtalanul alkalmazott «hannibáli» jelző hangjainak döngő hatalmával és az átvonuló ókori hadsereg képzetével teljesen életre kelti a háborús káosz képét. De valami mintha hiányoznék a versekből: az állásfoglalás. Ezek a versek mintha csak képek volnának. Az Ady összezúzottságát és a háború apokalyptikus szennyes árjában való fuldoklását hiába keressük itt. Kassák a háborút is kibírja összeroppanás nélkül. Neki is fájnak a dolgok, csak nincs oda tőlük. Objektivitásra törekvő, ítéletmondó hang származik ebből. Sírás és jajveszékelés nélkül, mint egy tárgyilagos bíró, aki törvényt ül a világ felett, mondja el Kassák a tényeket. Nemcsak a művészi tisztaság, az ítélet objektív súlya is nő ezáltal.

S most Kassák, mielőtt tovább megy, lehajol a földhöz. Mintha földből nőtt lénye, mielőtt rászánná magát a repülésre, amely valahol a jövőben rá vár, mégegyszer félőn és görcsösen hozzá akarna tapadni a nyers és húsos valósághoz. Teleszívja magát a pácolatlan realitás képeivel. Az «Éposz» után Kassák naturalista periódusa jön. Most öleli át az intellektus-még-nem-érintette nyers valóság képeit. Ezeket a képeket elsősorban a modern nagyvárosi életben találja meg, - a magyar lírában Kassák az első, akinek programmszerű célja az új élet képeinek a költészet számára való értékesítése. A «Sorok ideges órákban», «Fiatal lányok mennek át az uccahosszon», «Jó annak, aki korán kel» című, stb. versekben látni, ahogy a költemény egy majdnem tetszésszerinti élményből elindul. S a költemény nem is száll magasra az élmény síkjáról: a költő folyton mutatni akarja a földet, a hétköznapi, minden művészetek anyját. Az «Éposz» verseinek képei a naturát erősen átdolgozó látomások, szabad szintézisek, amelyek a háborúnak csak lényeges elemeit sűrítik magukba: az új versek pillanatról-pillanatra hűségesen feljegyzik egy kiragadott élmény véletlen képzettársulásait. Ez a naturalizmus szeret impresszionisztikus színekkel dolgozni. («Karmester esti világításban», «Asszonyok a parkban»), másutt (a «Vásárban») szimultanizmussá válik: lényegében mindegyik esetben naturalizmus, külső vagy belső esetlegességeknek időbeli megjelenésük egymásutánjában való lerögzítése. Persze azért csak félig esetlegességek ezek: mert hiszen Kassák világnézete választja ki őket. Fiatal lányokról ír, akiknek megjelenése felgyujtja az uccát, a karmesterről, aki körül «az élet tengerkedik», a vásár tarka mozgalmasságáról. Nyoma sincs itt az esztéta költők finom szomorúságának. Kassák szeme brutális frissességgel a realitás szűz talaját, a művészi avatást még nem nyert dolgokat keresi. Egy hangsúlyozottan antidekadens ember, az eleven erők ünneplője szól itt, akinek «váltig-csattanója: Éljen a Kozmosz!»

De azért nem nyugodt naturalizmus ez. A naturalisztikus vonások fantasztikus és bizarr villanásokkal keverednek. Kassák még nem határozta el, hogy a földbe fúrja-e magát, vagy felrepüljön a levegőbe. «Utazás a végtelenbe» című versében futurista ördöggé mázolja be gyermekesen az arcát és «noha a földben vannak a gyökerei», most egy nemsikerülő kisérletesdit játszik. A tipográfiával eféle játékokat űz:

«Árok!!!

Megállunk??

Hah!!!!!!»

Ettől a «Hah» szótól, felkiáltójeleinek hétszeres őrsége dacára is, persze csak gyermekek ijedhetnek meg. A distance-a sem állandó a dolgokkal szemben, amelyekről ír. Ugyanabban a versben az egyedüllevő ember ilyen kurta és spontán felkiáltásai, mint: «Monumentalitás. Kék, kék, kék» és ilyen prózai prelegálás: «Mintha csak pontos mechanikai rendszer lenne az egész.» Kassák elvesztette az egyensúlyát.