Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 12.szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Bohuniczky Szefi: CSODÁLATOS FAZEKAS
Dénes Gizella regénye

Az ötvenes évek Fünfkirchenjében, amikor még kürtőkalapokban és szines gérokkban német szóval tereferéltek a provinc városka bürgerjei, valamely tekervényes uccában volt egy kis bolt: Oroszlay Miklós hangszer és nürnbergi áru kereskedése. Ebben az öreg, igénytelen boltban találkozunk először a regény szereplőivel, de ezek itt már magyar emberek: a vén Oroszlay Miklós, ez a rövid mondatokkal jól megreformált konzervativ boltos, azután két fia, a világot járt nyughatatlan Tamás és a művészetekről álmodozó, de különben szorgalmas, kitartó kereskedő Vilmos. Ez utóbbi az elbeszélés hőse is, ő lesz az, aki befelé fülledt hosszas készülődések után kitermeli titokzatos erejét, a soká elfojtott lázt, hogy mecsekalji városkájának halhatatlant adjon. Közben egy kóbor, izig-vérig művész itáliaiban tettre lobbanó segítő társra akad és kettőjük összeadott receptjéből sok évi töprengés után, egy csendes széphangú házasság ütemében, világra jön a híres pécsi majolika; az újmódi vázák és euzinok grand prixt magukhoz szívó kemencéi. A szerző voltaképpen teljesen e roppant kemence köré gyűjti alakjait és hozza emberi lüktetésbe őket. A hős Oroszlay Vilmos állandóan szem előtt áll, azután ott látjuk feleségét, lányait, kóbor művészeket és kitartó munkásokat, de oly eleven és színes képekben kapjuk ezt, hogy feledteti vele a regénynek különben kissé vékony meséjét. Mögöttük láthatóvá rajzolódik az egész Fünfkirchen, a biedermeier-hangulatok kényelmes álmaiból nehezen ébreszthető lakosság, akik a gyárkémények magasba szökő füstje mögött csak nehezen riadnak fel, hogy hiszen egy új korba értek és még hitetlenkedve csodálkoznak, amikor Prabeczki, a sváb péklegény, mikor kérdik tőle, hogy tudja-e a Lehrmeisterliedet, már dicsekedve mondja: «Ki énekel ilyet máma már? Csak a nádasdi svábok. De mink idebenn azt daloljuk: Földiekkel játszó égi tünemény.»

Pécsről kapjuk ezt a könyvet és írója rögtön elárulja, hogy mennyire otthon van és mennyire beidegzette ennek a mecsekalji úrias provincvárosnak minden sajátosságát, szép hegyeit, öreg uccáit, kedves, itt-ott humoros furcsaságait. Mindez mélyen szívébe melegült és most erőfeszítés nélkül ellágyult, csendeshangú elbeszélés keretében nyújtja az olvasó elé. Talán nem is egészen regény, csak egy hosszabb novella, puhavonalú, igen asszonyos; alakjai nem kaptak erősebb konturt, csak könnyedén odavetett hangulatok színfoltjait, mégis teljes egésszé teszik azokat a sok finomsággal készített metszeteket, melyeket a biedermeier Fünfkirchen egyes részleteiből kapunk. Sok összegyűjtött emlék, hangulat és szeretet oldódik így fel. Apró epizódokat elevenít, nem is mindig logikus, összes szépített hangulatai sokszor irreálisak, alakjait nem annyira az élet munkásmozgalmában, mint inkább egy-egy ünnepélyes pillanat teremtő sejtelmében látjuk s mégis az elbeszélés hangjában mindig megőríz valami sajátosan egyensúlyozó mértéket, ez teszi megkülönböztetetten eredetivé; kerek, nyugodt mondatai között nincs ízlést rontó kilengés, a látott dolgok úgy adódnak, ahogy a gyönyörködés pillanatában nézésébe fogadta; sohasem érezzük a felesleges erőfeszítés küzdelmét s míg hallgatjuk a csendes beszélgetéseket, örülünk a szép magyar hangnak, mely feltünniakarás nélkül itt-ott mégis igen mélyre sejdít.

Tipikusan benső asszonyírás ez; aki szereti a pécsi csészéket, a szép sötét tónusú euzint, annak kétszeresen kedves.