Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 11. szám · / · ANDRÉ GIDE: ISABELLE

ANDRÉ GIDE: ISABELLE
Fordította: GYERGYAI ALBERT Copyright by Nyugat
IV.

A második nap Quartfourche-ban érezhetően olyan volt, mint az első; szinte óráról-órára; csakhogy az a kíváncsiság, amit a háziak élete keltett bennem, akkor már tökéletesen lelohadt. Az égboltot reggel óta, aprószemű eső borította. A séta lehetetlenné vált, viszont a hölgyek társasága egyre jobban untatott, így hát az egész áldott napot a munkára fordítottam. Alig válthattam pár szót az abbé úrral; azt is csak az ebéd után; hívott, menjünk dohányozni, a szalóntól pár lépésre, egy üveges félszer-félébe, amit, kissé pompázó szóval, télikertnek neveztek, s ahol, ősztől tavaszig a kerti padok és székek hányolódtak.

- De, kedves uram, válaszolta, amikor, kissé izgatottan, a fiú neveléséről kezdtem szólni, - mit se szerettem volna jobban, mint hogy szerény tudásomból Casimirt is részesítsem; s bizony őszintén sajnáltam, hogy erről le kellett mondanom. Vajjon helyesnek találná-e, hogyha, sánta létére, mindenáron kötélen táncoltatnám? Minden magasabb szándékommal csütörtököt vallottam. Már most Averrhoes-sal abból az okból foglalkozik, mivel egy nagyobb művet írok Aristoteles filozófiájáról, s mintsem hogy holmi kiskátékat silabizáljak a fiúval, inkább mingyárt belevontam ebbe az én munkámba. Akár ez a téma, vagy más; az a fontos, hogy Casimirt napjában három-négy órára leköthessük; nem lett volna-e bosszantó, ha ugyanezt a pár órát magam is elvesztettem volna, ő miatta? amellett hogy ebből néki, higgye el, semmi haszna nem lett volna... Elég, ugy-e, a témáról. - S eldobva a cigarettát, amely közben kialudt, fölkelt, hogy visszatérjen a szalónba.

A rossz idő nem engedte, hogy újra kisétáljak Casimirral; másnapra kellett halasztanunk a tervezett horgászást; azonban látva a fiú csalódását, törni kezdtem a fejemet, hogy mi mással szórakoztathatnám; végre egy sakktáblára leltem, amelyen megtanítottam a nyúl és a vadász játékára; ez aztán vacsoráig mulattatta.

Az este épúgy kezdődött, mint az előző napon; de most már nem hallgattam senkit és nem néztem senkire; valami névtelen unalom nehezedett a kedvemre.

Mingyárt a vacsora után szélroham keletkezett odakinn; Verdure kisasszony kétszer is felkelt, hogy megnézze, «nem ver-e be az eső» az emeleti szobákba. A második játszmát is nélküle kellett befejeznünk; nem is volt a játékban semmi élet. A tűzhely szélén, egy alacsony karosszékben, amelyet «berline»-nek hívtak mindannyian, Floche úr, a záportól elringatva, alaposan elaludt; szemben vele, a másik karosszékben, a báró úr dörmögött s a reumáján siránkozott.

- A dáma-játék elszórakoztatná, ismételte az abbé sikertelenül, - amire, ellenfél híján, visszavonult, magával cipelve Casimirt is.

Amikor, ezen az estén, magamra maradtam a szobámban, tűrhetetlen szorongás fojtogatta testem-lelkem; az unalmam úgyszólván félelemmé növekedett. Egy esőből való fal választott el a világtól, távol minden szenvedélytől, távol még az élettől is; bezárt ebbe a fullasztó, szürkeszínű látomásba, ezek közé a különös, alig-emberi lények közé, akiknek még a vére is elszíntelenedett és kihült s akiknek már réges-régen elállhatott a szívverése. Kinyitottam a bőröndömet s előhalásztam a menetrendet: hol egy vonat? Bármily órában, akár nappal, akár éjszaka... csak elvigyen! Megfulladok...

Türelmetlenségemben sokáig aludni se tudtam.

Mikor másnap fölébredtem, époly szilárd volt tán az elhatározásom, - bár illik-e így felelnem a háziak udvariasságára és szabad-e faképnél hagynom őket, minden előzetes mentség nélkül? Nem mondtam-e, oktalanul, hogy legalább egy hétig még ittmaradok? Bánom is én! majd valami rossz hír egyszerre hazahív, Párisba... Szerencsére a címemet is hátrahagytam; így hát majd a postámat utánamküldik Quartfourche-ba; csodálnám, ha mingyárt máma nem kapnék valami levélfélét, ami szolgálatomra lehet... s a levélhordó érkeztébe helyeztem minden reményemet. Meg is jött, valamivel dél multával, mikor az ebéd végénél voltunk; addig fel se keltünk volna, míg Floche-né, Delphine jóvoltából, kezébe nem kapta a postát, egy-két ritka levelet és más nyomtatványt, amiket ő osztott ki a többiek közt. Fájdalom, ép ezen a napon az abbé ebédre volt hivatalos Pont l'Evęque-be, s már tizenegy órakor búcsút vett Floche úrtól és tőlem is: csak azután eszméltem arra, hogy így kocsit-lovat elvett tőlem.

Ebédnél hát eljátszottam az előre kieszelt kis komédiát:

- Ejnye, no! Milyen kellemetlen!... mormogtam a levél mögül, amelyet Floche-né nyujtott volt át; s mivel, tapintatosságból, senki se válaszolt e megjegyzésre, mégegyszer így szóltam, hangosabban: Milyen alkalmatlanság! - játszva a meglepetést és a bosszuságot, mialatt a szememet valami közömbös kis levélre függesztettem. Végre Floche úr nekibátorodott s félénk hangon kérdezte:

- Valami rossz hír, kedves Lacase úr?

- Óh nem, semmiség, feleltem tüstént. De, fájdalom, úgy látom, hogy utaznom kell haladéktalanul, ezért van olyan rossz kedvem.

Az asztalnál, végesvégig, általános volt az elképedés, - ami annyira felülmúlta minden várakozásomat, hogy szinte elpirultam zavaromban. Az elképedés először is mogorva csöndben nyilvánult, míg végre Floche úr, reszketeg hangon:

- Hát csakugyan lehetséges, kedves, fiatal barátom? S a munkája! És a mi...

Nem is tudta befejezni. Nem találtam semmi választ, semmi mondanivalót s bizony olyasmit éreztem, hogy magam is elérzékenyülök. A tekintetem rászegződött Casimir fejebúbjára, aki, az orrát a tányérába dugva, egy almát vagdalt apróra. Verdure kisasszony bíborszínűvé vált az elfojtott méltatlankodástól.

- Félek, tapintatlan lennék, ha próbálnám visszatartani, kockáztatta meg gyöngén Floche-né.

- Azért a sok szórakozásért, amit a quartfourche-i kastély nyujthat! szólt közbe csípősen a báróné...

- Óh, báróné, higyje el, hogy semmi se... próbáltam tiltakozni; de ő, rám se hallgatva, odafordult a férjéhez s a fülébe kiáltotta, éktelenül:

- Lacase úr máris itthagy bennünket.

- Kedves! kedves! nagyon lekötelez, mosolygott felém a süket.

Viszont Floche-né meg Olympe-hoz fordult:

- De hát most hogyan intézkedjünk...? a kanca már elment az abbé úrral.

Most már engedtem egy kissé:

- Hiszen ha holnap kora reggel már Párisban lehetnék... Esetleg az éjjeli vonattal is elmehetek.

- Gratien nézze meg, de rögtön, mi van Bouligny lovával. Mondja, hogy egy urat kell vinni az éjjeli vonathoz... aztán felém fordulva: - Csakugyan, jó lesz a hétórai?

- Óh, asszonyom, mennyire bánt, hogy ennyi bajt okozok...

Az ebéd csendben végződött. A kis Floche úr mingyárt magával vitt, s mihelyt magunkra maradtunk a könyvtárba vezető folyosón...:

- De kedves uram... kedves barátom... szinte el se tudom hinni... de hisz még meg kell ismernie egy egész csomó... Hát csakugyan lehetséges? ez a bántó véletlen! ilyen bosszantó véletlen! Ép az első munkája végét vártam, hogy majd újabb iratokat adhassak a kezébe: az este kerestem ki őket s bevallom, arra számítottam, hogy majd kíváncsivá teszik és még tovább ittmarasztalják. Akkor hát mingyárt megmutatok mindent. Jöjjön velem; estig még van ideje; mert hisz arra nem merem kérni, hogy visszajöjjön?

Az öregúr csalódása láttán kezdtem már szégyelni a dolgot. Előző nap s ma reggel is egyiramban dolgoztam, szünet nélkül s így már nem volt mit tallóznom azok között az iratok közt, amiket előszörre kaptam Floche úrtól; azonban mihelyt bevonultunk az ő remetelakába, egyik fiók mélyéből, titokzatos mozdulattal, egy vászonba borított s összekötözött csomagot vont elő; a zsineg alá cédula volt dugva, amelyen, mint egy tartalomjegyzéken, az iratok névsorát és eredetét is olvashattam.

- Vigye el az egészet, mondta; nem egyforma becsű mind; de ön hamarább kiszemeli, mint én, ami esetleg érdekli.

Mialatt újabb fiókokat nyitott és csukott, lelkendezve, én az egész iratcsomót a könyvtár nagy asztalára terítettem.

Volt köztük, ami csakugyan a munkámra vonatkozott, de egészen csekély számban és közepes fontosságban; a legtöbb, Floche úr kézírása, Massillon életével foglalkozott, így hát engem nem igen érdekelt.

A jó Floche erre számított hát, hogy visszatartson? Ránéztem; ott ült az asztalánál, lábvánkosába süppedve, s éppen azzal foglalkozott, hogy egy porhintő lyukacsait gombostűvel szurkálgatta. A művelet végeztével fölemelte a fejét és rámnézett. Oly nyájasan mosolygott rám, hogy felkeltem, hozzámentem s az ajtófélfához támaszkodtam, szentélye bejáratánál:

- Floche úr, kezdtem a beszédet, mért nem jön egyszer Párisba? úgy örülnénk, ha láthatnók.

- Az én koromban az utazás igen nehéz és költséges is.

- S nem bánja a nagyvárost?

- Ugyan! és legyintett a kezével, valamikor azt hittem, hogy sokkal jobban bánom majd egyszer. A falusi magányosság, legalább is eleinte, kicsit kemény a társaságkedvelőnek; de aztán megszokjuk ezt is.

- Akkor hát nem jószántából jött ide, a kastélyba?

Kifejtőzött a lábvánkosból, fölkelt s a kezét bizalmasan a karomra téve, így szólt:

- Volt egynéhány jóbarátom a Tudományos Akadémián, köztük az ön szeretett mestere, Albert Desnos; s azt hiszem, nem sok hiányzott már, hogy én is helyet kapjak őmellettük...

Látszott, hogy még többet is mondott volna; dehát nem volt bátorságom nagyon is egyenesen kérdezni:

- Talán Floche-né őnagyságát vonzotta úgy a falusi élet?

- N...em. Bár az ő kedvéért jöttem; ő meg egy kis családi ügy révén került ide.

Lejött a nagyobb terembe s észrevette az iratcsomót, amelyet máris összekötöztem.

- Ah, már mindent átnézett, jegyezte meg bánatosan. Biztosan kevés élvezhetőt talált köztük. Dehát ugy-e megérti? a legkisebb morzsát is összeszedem; néha mondom is magamban, hogy mily csip-csup dolgokra vesztegetem az időt; de talán olyanokra is van szükség, akik, mint én, összeszedik ezeket az apróságokat, hogy aztán mások, mint például ön, eredményes hasznukat lássák. Ha egyszer olvasom a művét, örömmel mondom majd magamban, hogy ez az én vesződségem az ön javára is szolgált kissé.

Uzsonnára hívott a csengő.

Hogy tudhatnám meg, gondoltam, mi volt az a «kis családi ügy», amely a két öreget erre az elhatározásra bírta? Az abbé úr tudja-e? Nem kellett volna úgy rátörnöm, inkább megszelídítenem. Mindegy! Most már úgyis késő. Viszont annyi bizonyos, hogy Floche úr kiváló ember és én mindig szívesen emlékszem rá...

Beértünk az ebédlőbe.

- Casimir nem meri megkérni, szólt Floche-né, hogy mégegyszer, utoljára sétáljon vele a kertben; pedig tudom, nagyon vágyódik rá; bár önnek talán ideje sincs már?

A fiú arca ki se látszott a nagy tejesbögre mögül; a tej cigányútra tévedt.

- Éppen erre akartam kérni; a munkámat befejeztem s indulásig szabad vagyok. Különben az eső is elállt... S már mentem is Casimirral ki, a parkba.

A gyerek, aki a kezemet mind a két kezébe fogta, a legelső fordulónál hosszasan égő arcához szorította:

- Azt mondta, ittmarad egy hétig...

- Szegény fiam, nem maradhatok tovább.

- Unatkozik.

- Nem, nem! de el kell mennem.

- És hová megy?

- Párisba. Visszajövök.

Alig mondtam ki a szót, máris szorongva nézett rám.

- Igazán? Meg is ígéri?

A gyerek oly megható bizalommal kérdezősködött, hogy nem volt szívem nemet mondani:

- Felírjam egy papirosra, amit aztán magadnál őrzöl?

- Óh, igen, - és cuppanósan megcsókolta a kezemet és féktelen szökdeléssel mutatta az örömét.

- Tudod, mit illenék most tenni? Ahelyett hogy halászni mennénk, szedjünk a nénédnek virágot; bevinnénk a szobájába egy jókora bokrétával s az lesz ám csak a meglepetés!

Megfogadtam, nem megyek el a quartfourche-i kastélyból, amíg be nem tekintettem valamelyik öreg hölgy szobájába; de mivel folyton jártak-keltek a ház egyik végétől a másikig, könnyen megzavarhattak volna tapintatlan kutatásaimban; viszont a gyerek jelenléte az enyémet is igazolná; bármily furcsának látszanék is, hogy utána lopózkodjam nagyanyja vagy nagynénje szobájába, meglepetés esetében, a bokréta ürügyével, majd csak kivágom magam.

Csakhogy a quartfourche-i kertben nem volt olyan könnyű a virágszedés. Gratien az egész kertet zsarnoki gonddal őrizte; nemcsak hogy ő mondta ki, melyik virág szedhető le, hanem arra is vigyázott, hogy miképpen szedik őket. Kertészkés, kertészolló kellett hozzá és aztán mennyi óvatosság! Casimirtól tudtam meg mindezt. Gratien mingyárt utánunk jött egy dáhlia-ágy széléig, ahol annyi volt a virág, hogy híjja se lett volna pár bokrétától.

- Mindig az új hajtás fölött. Casimir úr, hányszor mondjam? csak az új hajtás fölött vágja.

- Ilyentájban, késő ősszel, ez aztán már igazán mindegy, csattantam fel türelmetlenül.

Gratien dörmögve vágott vissza, hogy az «ilyesmi sose mindegy», meg hogy «se ősszel, se tavasszal nincs ideje a kártevésnek.» Borzadok a mogorva bölcselkedőktől...

A gyerek a bokrétával énelőttem lépkedett. Az előszobán áthaladva egy vázát is kerítettem...

Odafenn a szobában templomi békére leltünk; az ablaktáblák mind zárva voltak; az alcôve-ba mélyesztett ágynál, ében- és elefántcsont kereszt alatt, mahagóni-térdeplő állott, vörös bársonnyal kárpitozva; a kereszt mellett, s félig ráborulva, egy kis szentelt puszpáng-ág, rózsaszínű szalagon s a kereszt egyik karján csüggve. A pillanat áhitata imádságra serkentett; elfeledtem, miért jöttem, el a hiú kíváncsiságot is, amely erre a helyre vonzott; hagytam Casimirt, hadd babráljon kedvére a virágokkal s nem néztem többé a szobában semmit: itt, gondoltam, e nagy ágyban, itt alszik el majd Floche-né nemsokára, az élet vad szelétől távol... Ó viharra vágyó bárkák! be csöndes ez a kikötő!

Casimir még mindegyre a virágokkal vesződött; a súlyos dahliafejek nem akartak egyensúlyozódni; végre is az egész csokor a commode-ról a földre billent.

- Nem segítne? fordult hozzám.

De amíg most én vesződtem, ő, a szoba másik végén, egy kis íróasztalhoz szaladt és felnyitotta.

- Megírom a kötelezvényt, amiben megígéri, hogy visszajön.

- Helyes, mondtam, hogy ne rontsam el a tréfát. Siess. A nénéd nagyon haragudna, ha látná, hogy kutatsz a fiókjában.

- Óh, a néném a konyhában van; és aztán engem sose szid meg.

Legrendesebb betűivel egy egész levélpapirost telefirkált.

- Most pedig tessék aláírni.

Közelebb mentem:

- De Casimir, nevettem, hát te mért írtad alá? A fiú, talán hogy több súlyt adjon ennek a kötelezvénynek és hogy az ő szava is bele legyen foglalva, a tulajdon nevét is jónak látta a papirosra írni:

«Lacase úr ezennel megígéri, hogy a jövő esztendőben megint eljön Quartfourche-ba.»

Casimir de Saint-Auréol

Megjegyzésem, nevetésem egy percre egészen megzavarta: hisz ő egész szívével csüngött rajtam! Hát nem vettem komolyan? Már-már el is pityeredett.

- Hadd üljek a helyedre, hogy aláírjam.

Fölkelt s mihelyt a levelet aláírtam, ugrálni kezdett örömében s csókokkal borította a kezemet. Már indulni akartam: de fogta a kabátujjam és az íróasztalra lehajolva így szólt:

- Mutatok még valamit, - és egy rúgót megnyomva, kiugratott egy fiókot, amelynek ismerte már a titkát; aztán, holmi szalagok és nyugták közt turkálva, felém nyujtott egy törékeny, keretbe-foglalt miniature-képet:

- Nézze csak.

Az ablakhoz mentem.

Melyik az a tündérmese, amelynek hőse beleszeret a hercegnő arcképébe? Ez lehetett az az arckép. Nem értek a festészethez s nem sokat törődőm a mesterséggel; egy szakértő bizonyosan modorosnak találta volna e képet: a túlságos grácia minden jelleget elmosott; de ezt a tiszta gráciát nem lehetett elfeledni.

Mondom, nem sokat törődtem a kép erényeivel vagy hibáival: ez a fiatal női arckép, amelyet itt magam előtt, a kezemben tartottam s amelyet csak profilban láttam, egyik halántéka fölött egy dús, sötét hajfürttel, álmatagon bánatos és epekedő tekintettel, félig nyilt s mintegy pihegő szájjal, s törékeny nyakkal, mint egy virágszál, - ez a fiatal teremtés a legbűvösebb, legangyalibb szépség volt. Amíg néztem, időt-helyet s szinte mindent elfeledtem; Casimir, aki távol tőlem, a virágokat rendezgette még az imént, most felém jött s a kép fölé hajolt:

- A mamám... Ugy-e, milyen szép?

Röstelltem, hogy a fiú előtt oly szépnek találtam az édesanyját.

- Hol van most az édesanyád?

- Nem tudom.

- Mért nincs itt?

- Itt unatkoznék.

- És az apád?

Kissé zavartan, lehajtva a fejét s mintegy szégyenkezve így felelt:

- Az apám meghalt.

A kérdéseim terhére voltak; de én azért csak faggattam tovább:

- És aztán meglátogat-e a mamád?

- Óh, hogyne, sőt igen gyakran! mondta mély meggyőződéssel, felszegve hirtelen a fejét. Majd halkabban hozzátette:

- A nénémhez jön, beszélgetni.

- Dehát csak teveled is beszélget, nem?

- Óh, én nem tudok szólni hozzá... És aztán, amikor jön, én már mindig ágyban vagyok.

- Ágyban!

- Igen, mert este szokott jönni... - Aztán, engedve bizalmának (megint a kezemet fogta, mert letettem az arcképet), gyöngéden s mintegy titokban így szólt:

- Utoljára, mikor itt volt, megcsókolt az ágyamban.

- Hát máskor nem szokott megcsókolni?

- Óh, dehogy nem, sokszor is.

- Akkor mért mondod «utoljára»?

- Mert akkor sírt.

- A néniddel volt?

- Nem; egyedül jött a sötétben; azt hitte, hogy én már alszom.

- Fölébresztett.

- Nem aludtam. Megvártam.

- Szóval tudtad, hogy itt volt.

Megint lehajtotta a fejét, válasz nélkül. Tovább faggattam:

- Hogy tudtad, hogy itt volt?

Nem válaszolt. Újra megkérdeztem:

- Hogy láthattad a sötétben, sírt-e, vagy nem?

- Óh, éreztem!

- Nem kérted, hogy maradjon?

- De igen. Az ágyam fölé hajolt; én meg a hajánál fogtam...

- És mit mondott?

- Nevetett; azt mondta, kibontom az egész haját; de hogy el kell mennie.

- Hát nem szeret?

- Óh, dehogyse; nagyon szeret, kiáltotta Casimir, hirtelen eltávolodva tőlem, még bíborosabbra vált arccal és oly szenvedélyes hangon, hogy szégyelni kezdtem a kérdésemet.

Floche-né hangja hallatszott a lépcső alján:

- Casimir! hol vagy Casimir? siess, mondd meg Lacase úrnak, ideje már készülődni. A kocsi egy félóra mulva itt lesz.

Felpattantam, rohantam le a lépcsőn, és az előszobában utolértem az öregasszonyt.

- Asszonyom! nincs, aki elvinne egy sürgönyt? találtam egy kibuvót, ami, remélem, megengedi, hogy pár nappal tovább lehessek Önök között.

A két kezemet két kezébe fogta:

- Ah, kedves uram, milyen hihetetlen!... S mivel hirtelen izgalmában semmi se jutott eszébe, egyre csak ezt ismételte: Hogy ez milyen hihetetlen!... majd meg Floche úr ablaka alá futva:

- Jópajtásom! Jópajtásom! (így hívta mindig az urát). Lacase úr mégis csak marad.

Gyönge hangja úgy hangzott, mint valami repedt csörgő, de azért behallatszott mégis; az ablak, láttam, felnyilott s Floche úr kihajolt egy percre; aztán, mihelyt megértette:

- Jövök már! Jövök már!

Casimir is vele tartott; pár percig egyebet se tettem, mint hogy a gratulációkra felelgettem; azt lehetett volna hinni, hogy a családhoz tartozom.

Már nem tudom, micsoda fantasztikus sürgönyt írtam, amit aztán elküldettem valamilyen képzelt címre.

- Félek, mondta a jó Floche-né, hogy kicsit tapintatlan voltam délben, amikor annyira kérleltem; de szabad-e remélnem, hogy, ha itt is marad nálunk, nem lesz baj Párisban, az ügyeivel?

- Remélem, asszonyom, hogy nem. Megkérem egy barátomat, vigyázzon az érdekeimre.

Saint-Auréol báróné szintén közénk elegyedett; egyre legyezte az arcát s fel-alá járt a szobában, legélesebb hangján rikácsolva. - Milyen szeretetreméltó! Ah, ezer köszönet, uram... Milyen szeretetreméltó! - aztán eltünt s a nyugalom helyreállott.

Még a vacsora előtt, az abbé is hazaért Pont l'Evéque-ből; mivel nem tudhatott arról, hogy én utazni akartam, az sem lephette meg, hogy itt maradtam.

- Lacase úr, szólt nyájas hangon, hoztam néhány lapot Pont l'Evéque-ből; jómagam ugyan nem kedvelem az ujságok pletykáit, de gondoltam, Ön ennek itt hijját érzi s talán érdeklik az ilyesmik.

Kutatott a csuhájában. - Ejnye! Gratien felvitte, az utitáskámmal együtt. Várjon csak egy pillanatra; mingyárt megkeresem őket.

- Hagyja csak, főtisztelendő úr; magam is fölmehetek értük.

Elkísértem a szobájáig; kért, hogy menjek be hozzá. S míg a ruháját kefélgette s készülődött a vacsorára:

- Ismerte Saint-Auréol-ékat, mielőtt idejött Qartfourche-ba? kérdeztem, pár általánosság után.

- Nem, felelte.

- Floche urat sem?

- A missiókból, váratlanul, áttettek a hitoktatók közé. A főnököm már régebben ismerhette Floche urat s engem bízott meg ezzel a tiszttel, amelyet jelenleg is betöltök; nem, mielőtt idejöttem, sem a fiút nem ismertem, sem pedig a szüleit.

- Így hát azt sem tudhatja, mi késztette rá Floche urat, hogy ezelőtt tizenöt évvel egyszerre otthagyja Párist, ép amikor kis híjja, hogy be nem jutott az Akadémiába.

- Anyagi bajok, mormolta a pap.

- Ugyan! hát a Floche-házaspár Saint-Aurcol-ékon élősködnék?

- Dehogy is, szólt türelmét vesztve; ép a báróék mentek tönkre; a kastély azonban az övék; Floche-ék, akik jómódúak, velük élnek, hogy segítsenek rajtuk; ők tartják fenn az egész házat s ily módon a báróék se kénytelenek megválni Quartfourche-tól, amely majd Casimir-ra száll valamikor; azt hiszem, egyébre se számíthat, szegény...

- A menyük is vagyontalan?

- Melyik menyük? Casimir anyja nem menye a báróéknak, hanem saját, édes leányuk.

- Dehát akkor a fiú neve? - Úgy tett, mintha nem értene. - Nem Saint-Auréol-nek hívják?

- Gondolja? mondta gúnyosan. Hát akkor fell kell tételeznünk, hogy a bárókisasszony valami hasonnevű rokonához ment feleségül.

- Helyes! feleltem, sejtve, miről van szó, bár még nem mertem hinni benne. A pap már kikefélte a csuhát; de most meg, az egyik lábát az ablak párkányára téve, zsebkendővel porolta a lábbelijét. - És mondja csak, ismeri... Saint-Auréol kisasszonyt?

- Láttam kétszer vagy háromszor; de csak egy-egy percre jön ide.

- Hát hol él?

Fölkelt, a poros zsebkendőt a szoba egyik sarkába vágta:

- Egyszóval vallatni akar?... majd a mosdó felé tartva: - Mingyárt csöngetnek vacsorára s én még most sem vagyok készen!

Vagyis ez azt jelentette, hogy hagyjam már magára; összecsukott ajkai közt biztosan nem egy titok rejtőzködött, de, legalább egyelőre, egyet sem engednek kiröppenni.