Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: BARTALIS JÁNOS

Komlós Aladár: SÓLYOMMADÁR
Dormándi László regénye Pantheon kiadása

Balassi Bálint, - akit Dormándi László a 16. század költészetének legkedveltebb metaforájával szerencsésen nevez «sólyommadár»-nak, - nemcsak az élete külső érdekessége miatt érdemelte meg, hogy megálljon rajta egy költő szeme, hanem azért is, mert ez a hányt-vetett sorsú ember mintha örök szomorú szimboluma volna egy jellemző magyar típusnak: a hő indulatain uralkodni nem képes magyarnak, aki féktelenségében veszni hagyja a tehetségeit s aki szabad és színes buzogásával néha alaptalanul is az eltékozolt zseni benyomását teszi. Kiszámíthatatlanságukban, zabolátlanságukban kissé Dosztojevszkij hőseire emlékeztetnek ezek a különös magyarok: csak persze az orosz megszállottak inkább a metafizikai szomjúságuk, ezek pedig úri gőgű, de igen földi temperamentumuk áldozatai...

Balassi Bálint kétségtelenül ennek a magyar típusnak az őse. Forróvérű garázda legény, meggondolatlan és fegyelmezhetetlen. Bosszúban, szerelemben nem ismer mértéket. De ne feledjük, hogy költő is volt, nagyon művelt, kora majd minden európai irodalmában jártas, érzékeny idegű és mély érzésű ember. Dormándi gondos hűséggel és szemléletesen rajzolja elénk a vad és könnyelmű férfit, aki Losonczi Anna iránti reménytelen szerelme miatt végigduhajkodja és végigbúsulja fél Közép-Európát; de kissé elhanyagolja a költő Balassit. Az ő hőse egy országos falurossza, akiről szinte nehéz elhinni - ha a könyv lapjain olykor említés történik róla -, hogy elragadó verseket ír. Elég különös dolog különben: hiszen intellektuális és író embernek könnyebb lehet egy költő, mint egy regulátlan katona ábrázolása. Dormándi mégis éppen - ami igen biztató dolog - a nehezebb feladatot választotta és oldotta meg szerencsével.

Nehogy azonban naturalistának képzeljük őt, akinek kedve telik az élet sötétebb oldalainak festésében: ellenkezőleg, Dormándi gyengéd kegyelettel nézi a multat. Valami tiszta gyöngyházfénye van a képeinek, ha a legmerészebb jeleneteket ábrázolja is. De alighanem nosztalgiát érez a lelkétől távoli és idegen dolgok után. Így történik, hogy ennek az ízléses és szelíd írónak a regényében a vitézkedésnek, még hozzá a l'art pour l'art vitézkedésnek, a játékos kedvből való vagdalkozásnak, egy még csak nem is erkölcsi jellegű, mert pusztán könnyelműségből eredő hősiességnek olyan tisztelete él, a «kákabélű», mert óvatos németeknek olyan lenézése, a magyar katona vitézségének, értsd: a «poshadt békesség»-et únó, a vérontásban, az élet kockáztatásában egyenesen kedvét lelő voltának olyan gyönyörködő és büszke helyeslése, hogy a világháborút és harctereket végigszenvedett ember nem tudja hitetlenkedő és feszengő csodálkozás nélkül nézni a dolgot.

Talán ez az oka, hogy a puszta passzióból könnyelmű kalandokba szaladó Balassit kevésbé találjuk valószínű és vonzó figurának, mint az elbukót; s akadálytalanabb érdeklődéssel és melegebb érdeklődéssel olvasunk a kudarcairól, mint a sikereiről. Pedig Dormándi a kor alapos, de alaposságával sosem tüntető ismeretével, részletek bőségét termő és szemléletes epikusi képzelettel, nem mindennapi jellemzőerővel (figyeljük meg, mennyi embert rajzol s mennyire különbözik minden alakja, nemzetiség, rend, foglalkozás és egyéni sors szerint), gondos és gazdag magyarsággal írta a «Sólyommadár» imponálóan nagyigyekezetű regényét, s talán nem annyira rajta, mint a kritikusnak bizonyos dolgokkal szemben való előítéletén mult, hogy művészi élvezetünk a regénynek inkább csak azokon a megható részein tudott tisztává és méllyé válni, amelyeken a bujdosó Balassi esett, szomorú sorsa rajzolódik elénk.