Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 9.szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Sinkó Ervin: ELKÉSETT MEGJEGYZÉSEK
a Pestalozzi-ünnepségek alkalmából

Jobb is talán, hogy ezek a megjegyzések kicsit elkéstek; az ilyen jubiláris ünnepségek annyi külsőséggel, felületességgel és lármával járnak, hogy az őszintén komoly és ezért csendesebb gondolat hangja könnyen elvész a szavak zúgásában. Az átlagos újságolvasó is megtudta az elmult hetekben, hogy Pestalozzi héroikus életű pedagógus volt s a nevelés és tanítás tudománya mai napig eloldozhatatlan lekötelezettje neki, de sehol arról szó nem esett - pedig az alkalom nagyon is kínálkozott rá - hogy voltaképpen hol állunk és hogy állunk ma a nevelés problémája szempontjából. Becsületesen és alaposan végiggondolva - valakinek, akinek hangja nem hangzik el - ki kellett volna mondani épp ez ünnepségek kulisszái közt a való szót: «dícsérjük őt, mert fanatikus volt, mert minden teóriáját gyakorlatban élte, mert hasznos útmutatásokat hagyott ránk és valljuk meg egyben, hogy noha ilyen nemes ősre hivatkozhatik az embernevelés tudománya, a modern nevelés az elképzelhető legteljesebb zsákuccába jutott, sőt egyszerűen nincs modern nevelés, mert amit így neveznek, az egyrészt puszta civilizatórikus idomítás, másrészt ismereteknek objektív közlése és terjesztése». Aki igazat beszélt volna, csak így beszélhetett volna. És hozzá kellett volna még azt is tennie: «a legnagyobb baj pedig az, hogy mi ab ovo nem is hiszünk a nevelés lehetőségében».

Már a nagy Bildungs-Romanban, a Wilhelm Meisterben élővé válik a nevelési hitnek ez az elvesztése, élővé válik, de még nem ejt kétségbe, mert a polgári életnek akkor még szilárd, magukjogosultsága felől nyugodt formái óvják a tévelygő egyént; nem a nevelés, hanem az élet lesz a jó nevelő és a toronyból inkább csak kommentálják, mint előidézik e nevelésnek eredményeit. Az élet az egyénnel szemben azonban nem a szemlélődés, hanem a cselekvés követelményével lép fel. Ahogy a gyerek az apjához kérdést intézett, az apa felelőssé vált azért, amit felelt és azért is, hogyha a felelősség alól úgy akarna kibújni, hogy nem felel a kérdésre. A legmodernebb polgári felvilágosultság a megoldásnak utolsó formáját választotta: a gyermek egyéniségére bízza, a gyermek választására hagyja a világnézeti kérdéseket. A megokolás: a gyermek szabadságának és egyéniségének tisztelete. A való ok azonban más, a mondott megokolás ennek a nyomorúságos való oknak cifra takarója. Ha a modern embernek volna valamiféle hite bármiben, de feltétlen hite - akkor minden erővel, habozás nélkül befolyásolni akarná gyermekét, derekasan egyoldalúan, önmagához való bátorsággal.

Senkinek nem juthat ma eszébe a középkort ideálnak odaállítani, hacsak nem hamis esztétikai kuruzslás a kiindulópontja; de példának jó a középkor arra, hogy brutálitásig volt bátorsága a neveléshez és bármily elriasztó is ez a brutálitás, de eredete egy gazdagság, melyből a modern ember kiszegényedett. A középkori embernek volt a tarisznyájában valami, amit képmutatás nélkül, habozás nélkül merhetett útravalónak adni gyermeke számára; a modern ember csak ismereteket tud adni és a szabadság, melyben gyermekére bízza, hogy mit fog ez ismeretekkel tenni, az a sivatag szabadsága.

A Kant-féle formális etika és «az élet», mint legfőbb tanítómester: egyáltalán nem két ellentétes, inkább egy tőről fakadt, csak különböző pátoszú, két principium. Az egyik is, a másik is a konkrét tennivalókra nézve teljesen tanács nélkül hagyja a kérdezőt. Az egyik abszolut követelmény nevében, a másik abszolut követelmény-nélküliség nevében: pedagógiai szempontból egyik is, másik is a pedagógia tulajdonképpeni feladatát magáról másra tolja: a kategórikus imperatívusra, illetve az életre. Az individuumnak nincs hite és nincs bátorsága a másik individuumnak azt mondani: erre menj.

Minden valóságos pedagógiának feltétele, hogy a pedagógus egy ideálban szeresse és vezesse tanítványát olyképpen mint a keresztény nem az ő esetlegességében, hanem Krisztusban szerette az ő felebarátját. A pedagógia tehát nem tudományos kérdés, legalább a végső fokon nem az, sőt; ahogy a teológia, mint tudomány a vallásos érzés krízisének vagy hanyatlásának szimptómája, a pedagógia is, mint tudomány akkor jelenik meg, mikor már a «tanító» nem hisz közvetlenül a maga igazságában. (Pedagógia alatt itt természetesen nem a tanítás technikája stb., hanem az ember nevelése értendő.) Egy társadalom, mely mint a mai polgári társadalom, elvesztette és a történelem folyamán megtagadta ideáljait, az emberré nevelésnek problémáját nem oldhatja meg; ebből következik, hogy ebben az értelemben tagadja is a nevelést, mint lehetőséget s amit nevelés címen ad, az csak gyakorlati vagy absztrakt ismeretek némi tapasztalati világotjárt okosság továbbadása. Csak olyan korokban él a pedagógia, mint valóság, melyben univerzális célok is élnek; a polgári társadalom azonban tisztára partikuláris és rég megszünt akarni célokat, csak önmagáért küzd, nem mert hisz a saját létének értelmében, rendeltetésében, hanem mert ereje van hozzá. Így áll elő a helyzet: a nevelés mint társadalmi funkció lehetetlenné vált és mint individuális, társadalmonkivüli, gyakran aszociális jelenség lehetséges csak, mert ahhoz, hogy szociális lehessen, nem a pedagógiának, hanem a szociális kereteknek kellene megváltozni.