Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 9.szám · / · K. K. NICOLAISEN: MARTIN ANDERSEN NEXÖ

K. K. NICOLAISEN: MARTIN ANDERSEN NEXÖ
IV.

Nexö először a «Hódító Pelle» (1906-10) lapjain vállalkozik rá, hogy a dán hőstípusnak új képét adja, hogy revideálja Aladdin, Adam Homo és Szerencsés Péter alakját.

Akár e három hőst, Nexö Pelléjét is az emberi boldogságsóvárgás, az ígéret földének álma űzi. Jónéhány vonása megegyezik Aladdinéval: ő is megragadja a szerencsét, bár se hercegnő, se királyság nem jut részeül, ellenkezőleg: ha Aladdin sapkájába hajították a szerencsét, neki lassan, kínlódva kell előre vergődnie. A másik két regényhőssel még szorosabb rokonságot tart Pelle. S különbségeik is rögtön szembe ötlenek: míg Adam Homot és Szerencsés Pétert gyakran íróik metsző gúnyja kíséri, Andersen Nexö hősét mindvégig tiszta rokonszenvvel nézi, s míg az előbbi alakok így vagy amúgy hajótörést szenvednek, Nexö Pelléje győztesen fejezi be a harcot. Gond és fájdalom, baj nyomorúság zuhog át agyán; de őt a jó és rossz egyformán élteti; megtanulja a nehéz művészetet, mint szívjon mézet a bánatból és keserűségből s egyre épebben és izmosabban magasodik föl. A könyv végén nem egyszerű törtetőnek vagy megtépázott álmodónak látjuk, hanem harcrakész és győzelmében biztos férfinak, aki az ideálokba vetett hitét a sors csapásai alatt is megőrizte.

Nexö hőse más társadalmi osztályból származik s más világban mozog, mint amazok. Ő a primitív ember, a «proletár», «aki meztelenül ugrik ki a semmiből s elfoglalja a világot». De nemcsak a maga számára foglalja el; tömegember lévén, minél több társát akarja besegíteni a Szerencse országába.

S itt jutunk el a költő második főszempontjához. Hősének rajza közben elénk idézi a szegényemberek fizikai és szellemi világát, elénk idézi a tömeg vágyait és vándorlásait a szebb és boldogabb lehetőségek felé s megmutatja a századok csalódásai és vereségei alatt is mindig pislákoló reményt: egyszer még elérünk a boldogság napos partjaira... S rajzát egészen átlelkesíti a jónak, mint győztes életprincipiumnak erős hite.

De bár az írónak ily átfogó céljai voltak s bár alakjaiban a hitet és lendületet akarta szimbolizálni, műve egyáltalán nem okoskodóan elvont s alakjai sem esnek ki igazi és természetes talajukból. A nagy munka alapja a fölényesen nyugodt emberábrázolás; ennek nyomán szinesednek ki a munkásmozgalom époszának és a szocializmus történetének képei.

Természetes, a könyvben sok az önéletrajz. Az író, aki maga is proletárgyermek volt, Pelle ábrázolása során rengeteg élményét dolgozhatta föl. Meg is mondja az előszóban: «Pelle minden öröme és búja, mióta csak mászni megtanultam, bennem is fölcsendült - agyamban, beleimben és hátamban». De Pelle többnek készült, mint önábrázolásnak. A proletárnak kellett lennie, magának az embernek. «Pelle», mondja valahol a költő, «te vagy meg én, mindegyikünk, akik a mélységből jövünk s az új időket akarjuk meghódítani».

Az első kötetben Pelle gyermekkora tárul ki. Apjával, egy svéd földmunkással, valamelyik bornholmi tanyán béreskedik. Nehéz munka, szűkös eleség, nyomorúságos vacok, szolgatársainak örökös gúnyja és üldözése - ez a sorsa. Fogékony gyermeklelke összegörbed a rázúduló erőszak és jogtalanság alatt. Balsorsában jó apjához, Lassehez menekül; ez a gondviselése és menedéke, jóban-rosszban. S amikor az apa megöregszik, a gyermek saját lábára áll, «kis ezermesterré lesz: emberré».

Ez a gyermeki világ gondostól-örömestől mily gazdag rajzú s mily sokszinű! Az író mélyen lenyúlt emlékeibe s újra átélte gyermekkora boldogságát és gyászát. A kisfiút a remek képek egész sora hozza elénk: itt együtt él a természettel, ott az állatokkal barátkozik, másutt a kedves vagy ellenséges hatalmak hatnak rá. Ahogy a gyermek fölfedezi a világot: mindez csupa meghittség és értelem. S az apai szeretet alig testesült meg valaha finomabban és erőteljesebben, mint Lasse apó, e szegény, elnyűtt öregember rajzában, aki a tömeg legjobb és legértékesebb tulajdonságait képviseli, túlságos idealizáltság nélkül.

De ha főként Pelle gyermekkori fejlődése s apjához fűződő bensőséges viszonya hangsúlyozódik is a «Hódító» első részében, még sok egyéb gazdagítja e könyvet. Sötét és komor sorsok víg népéleti képekkel váltakoznak. S a regényből kitünik Nexö nagyszerű elbeszélőművészete, lírai szépségű szavaiban üdvök és idillek mosolyognak, nyugodtan biztos képeiből rémségek és tragédiák tátognak, de elsősorban hatalmas hangulatfestését csodáljuk meg, amely szinte seholse lankad el.

A második kötetben faluról egy mezővároskába kerülünk; itt folynak le Pelle cipészinas-évei. Az író ismét erősen személyes élményekre épít. De alakjának felnőtt-sorba érését nem az előbbi rész telt és biztos vonásaival hozza elénk. A fejlődés ábrázolásában néhány helyen ugrásokat érzünk. Viszont a fiú városba érkezését, munkába állását, a városi életben való csalódását s küzdelmeit, hogy a műhelyben és kint, a magakorú fiatalság közt egyaránt megállja helyét, festői frissességgel kapjuk. Általában a mezőváros képe éppoly határozott, mint az első rész kerete, a falusi interiőr. Korlátoltság, ósdi nézetek, a kézművesség kétségbeesett harca a nagyiparral, a bagolyfészek új eszméktől való irtózása s szívós csüggése a tradíciókon és régi előítéleteken: mindez nagy szemléletességgel sorakozik föl. A könyv túlnyomó részében csak úgy nyüzsög az élet. A csodálatosan régimódi emberek, elmerült exisztenciák, különcök, öntudatos karakterek és elnyomott munkások egész raja él a kisváros zárt és nyomasztó atmoszférájában.

Ez a vidéki városka Pelle számára, akár a tömeg számára, csak közbülső állomás. Vágya távolibb utakra küldi. A műhelyben mohón figyeli tanult mesterének és a város különceinek vitáit: így megismeri az embereket s míg a helység lakói közt forog, a kínok és kudarcok tanújává szegődik, amelyek a szegényember életét és erőit annyiszor kisajtolják. De a munkásmozgalom hullámcsapásai, amelyek a fővárosból áradnak a mezőváros felé, szívében még nem ébresztenek reményeket; jónéhány kisemmizett társának szabadságtörekvése még nem igen izzik föl benne. Persze, azért osztályának súlyos és sötét helyzetére ráeszmél s ez néma dacra forralja. A fővárosba sem öntudatos proletárként megy, hogy ott a munkásság fölszabadításáért küzdjön; ködös álmok és kalandvágyak csalták csak.

A harmadik kötet, «A nagy harc» Kopenhágába visz; de Pelle itt sem akad rögtön szerencséjére. Ellenkezőleg! A nyomor még sokkal csúfabb képpel fordul feléje. Lezüllik a «bárkáig», Christianshavn egyik szörnyű munkáskaszárnyájáig, amelyben a világ legszerencsétlenebb és legelkallódottabb exisztenciái terelődnek össze. Pelle itt szoros ismeretséget köt az éhséggel és elhagyatottsággal, a szükséggel és szenvedéssel. De ebben a pokolban is a szegények áldott és meleg lelke biztatja: mindig fölszínen marad s a semmiből egy világot épít... A menhely rajza költői remekmű.

Ily körülmények közt érik meg Pelle a harcra, amely később éltető elemévé válik. Bármily leverő a főváros tömegnyomora, mégis hamarosan meglátja azokat a törekvéseket, amelyek révén az alsó néprétegek föl akarnak szabadulni. Innen a regény nemcsak Pelle tusáinak és győzelmeinek könyve, mert benne dübörög az egész munkásosztály fölemelkedése s áldozatos, de büszke előnyomulása: a nagy harc.

Pelle lázasan megkezdi az agitációt s mindig az események középpontjába ront. «A növekvő csoportok láttán az erő mámora tüzelte. Egész akarásuk benne testesült meg s ő lábdobogásukban saját lépteit hallotta».

Bizonyos részek a szocialista elméletet meglehetős szélesen részletezik; másutt viszont roppant feszültség fogja el az olvasót; tekintetünk ilyenkor az emberi lélek mélységeit éri. A «bárka»-beli számos jeleneten túl is kiválik Lasse apó halálának rajza. Fiától való búcsúzása és prófétikus szavai valósággal lenyügöznek.

Bár a harci gyötrelmek szerencsésen végződnek, Pelle számára e kötet rosszul fejeződik be. Ellenfelei hamis ürügyek alapján elfogatják és bezáratják.

A könyv utolsó része, a «Virradat», Pelle szabadonbocsátásával kezdődik. Az igazságtalanság elkeseríti, de azért a fogság előnyére is szolgál. A csapás előbbre lendíti. Lelke megtelt «a dolgok lényegének titkos tudományával. Ott ült a mindenség gyökerénél s kihallgatta a magányt». Megváltozott a cellában; megtanult gondolkozni s megtalálta legszemélyesebb énjét... Fölépíti otthonát, jobban hozzámelegszik gyermekeihez és pompás feleségéhez, akit a mozgalom miatt elhanyagolt; többet olvas, de kissé eltávolodik a szélsőséges forradalmi ideáktól. A segítséget a kooperatív szervezkedéstől várja s fölmerül előtte a világot átfogó békés forradalom lehetősége, amely az összes mai értékeket új mérlegre teszi. S hogy álmait meg is valósíthassa, egy öreg nábobtól, aki társadalmi eszméi iránt őszintén érdeklődik, hamaros segítséget kap. Ettől fogva a szerencse szárnyára rántja. Ám ezt a sikert a regény megsínyli. Pelle másféle hódító lett, mint aminőnek hitték; de meghódította magát, otthonát és feleségét.

Persze, ez a könyv, amint az író is jelzi, nem festi a küzdelmek végét. Csak az előjátéknál tartunk. A döntő harcot még nem harcolták meg. E hatalmas munka többszempontból hódító könyvvé vált. Hódítást jelent a költő számára is. Műve kicsorduló bőségű, akárhány hibát és akárhány fogyatkozást látunk is benne. Áradóan gazdag alkotás, csupa bölcsesség, szeretet és emberismeret. Nexö ezzel a könyvvel nemcsak hazájának legnagyobb költői közé emelkedett, de a világirodalomban is tekintélyes helyet hódított.

Hát még milyen hódítást jelent ez a regény a dán költészetben és szellemi életben! A poézis világa óriási területeket nyert benne. Egy egész új társadalmi réteg, egy egész osztály vonult be vele az irodalomba, párját ritkító lendülettel. S nemcsak külső hatásai mérhetők le. Lelki tekintetekben szintén nagy és tiszta győzelem. A kritika joggal mutatott rá, hogy e könyv a dán költészetet új érzésekkel telítette meg.

Mint műalkotás, mint kultúrtörténeti forrásmunka, mint a nagy szociális harcban a szegényemberek bátor védőirata, korunk legelső irodalmi remekeivel vetekszik.