Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 8. szám

Moly Tamás: KARÁCSONY AUGUSZTUSBAN

- Semmi baj, - mormogta a kopasz kövér ember, fölegyenesedett kivörösödött arccal és ránézett biztatóan, jókedvűen az asszonyra.

A fiatalasszony hónapok óta feküdt betegen, csöndesen, mozdulatlanul, megható türelemmel. Megadással tűrte, hogy az orvos minden második, harmadik nap megvizsgálja, kikopogtassa, a szíve verését hallgassa, nyomogassa és kérdezze lankadatlan érdeklődéssel: - Fáj? - És most: fáj? - És most: fáj? - s a végén megállapítsa, hogy a tüdő rendben van, a szív működése kifogástalan, a gyomor s a belek nem mutatnak semmiféle aggasztó tüneteket, nem fáj semmi, a beteg ugyan nem tud enni, csak egy kevés tejet gyűr le, ereje fogy, fogy, fogy, valamilyen érthetetlen módon elszivárog belőle az erő, már felülni sem tud a maga emberségéből... ilyen esettel még nem volt dolga s a kövér kis ember belül növekvő nyugtalansággal s tehetetlensége gyötrő érzésével mormogta minden vizsgálat után biztatóan: - Semmi baj!

Fölegyenesedett, zsebkendőjével megtörülte verejtékező fénylő tar fejét, ránézett a férjre s tőle telhetően megjátszott jókedvvel, vidáman mosolyogva jelentette ki újra:

- Semmi baj, kedves barátom, semmi baj!

A fiatal férj a nyitott ablaknál állt és figyelemmel nézte a kopasz kövér kis ember mozdulatait; jól tudta már a vizsgálat egymásutánját és várta az orvos biztató, megnyugtató, vidám kijelentését. Egyúttal foglalkoztatta őt a dongó egyhangú zümmögése, érezte az augusztusi nap forróságában a kis virágoskert szerény s jóleső illatát, átjárta megnyugtatóan a gyümölcsérés örökkön megújhodó folyamatának tudata, belekapaszkodott abba a csodás éltető hangulatba, mely az életet érlelő meleg föld illatából támadt meggyötört lelkében s hinni akart az el nem múló, újra és újra feltámadó életben s rámosolygott biztatóan a fehér ágyban fehéren elterült betegre, fiatal feleségére.

Az élettől duzzadó nyár altató zümmögésébe néha beleszólt egy-egy kacagó gyermekhang, kisfiúé, kisleányé, akik a kertben játszottak, míg az orvos benn van anyukánál s apuka is ott van vele. A gyermekek hangja hallatára a fiatal apa szeme mintha megtelnék könnyel; légyhesegetést szinlelő mozdulattal lopta ki szeméből a haszontalan könnycseppet. A nyitott ablakon beáradt a nyár nagyszerű, szagos melege.

- Semmi baj, - mondja jókedvűen és bíztatón a kövér kis ember, amikor a férjhez fordul s neki beszél, mintha nem is a betegnek szánná szavait: - Újra megvizsgáltam a legalaposabban a nagyságos asszonyt s megint csak azt mondhatom, hogy a szervezet, szív, tüdő, gyomor teljesen egészséges. Jobban kell táplálkoznia, tejet kell innia, naponta másfél litert, később még többet s akkor csodálatos gyorsasággal fog talpraállani. Holnap természetesen megint eljövök és megnézem, ámbár teljesen nyugodt vagyok. Csókolom a kezét, nagyságos asszonyom.

- Viszontlátásra, kedves doktor úr és köszönöm a szívességét, - mondotta halkan a fiatalasszony s rámosolygott a kitotyogó kövér kis emberre.

A férj kiment vele, betette maga után az ajtót s amikor a harmadik szobában voltak, megállította a kopasz kis embert s mint minden nap, most is megkérdezte:

- Mi a baja szegénykének? Őszintén megmondhat nékem mindent, doktor úr! Hiszen látom, hogyan fogy nap-nap után, este mindig gyöngébb, bágyadtabb, mint amilyen volt reggel. Miért nem mondja meg, hogy szegénykének mi a baja? És ha nem lehet meggyógyítani... vagy ha bevinnők a klinikára...

A kopasz kövér kis ember idegesen topogott helyben és kissé rövidre sikerült ajkát, mely fölött kurtán nyirt bajusz feketéllett, mingyárt az első szóra csucsorította feleletre, de mégis megvárta, míg a fiatal férj elhallgat; most ránézett nagy kerek barna szemével, mint tettenért kisfiú, és elszántan kezdte:

- Önnek sem mondhatok mást, kedves uram, mint amit odabenn mondtam a betegszobában. Nem tagadom, hogy ez az eset a legritkábban adódik az orvos életében, nem is emlékszem, hogy ilyesféle előfordult volna gyakorlatomban; fő a táplálkozás, és pedig úgy, amint azt már odabenn elmondottam. Azt kellene mondanom, hogy itt inkább a lélek beteg, az asszony elhagyja magát, hiányzik belőle az élethez való kedv és ragaszkodás. Amikor a berlini klinikán dolgoztam, mint fiatal orvos - -

Az aggodó férj már tudta, hogy most mi következik s egy lépéssel, melyet az ajtó felé tett, arra bírta a kövér kis embert, hogy beszéd közben kifelé induljon. Mire a kertajtóhoz értek, az orvos befejezte külföldön végzett tanulmányainak felszines fölvázolását, elégedetten búcsúzott az aggódó férjtől s a két kis gyermektől, akik megjelenésükre odaszaladtak volt hozzájuk, és ellépkedett.

A férj most visszasietett a beteghez és derűs arccal mondotta:

- Látod, szivecském, nincsen semmi baj. Tejecskét kell inni, minél többet, s akkor hamarosan felgyógyulsz.

A beteg fiatalasszony ránézett szerető mosollyal a férjére:

- Tudom, szívecském, te jó vagy, finomlelkű, jóságos és gyöngéd. Az orvos bizonyosan megmondta neked, hogy rajtam már nem segít semmi. Te azonban titkolod előttem ezt a halálos ítéletet és úgy teszel, mintha egy-kettőre meggyógyulnék. Igaz, nem fáj semmim, csak napról-napra jobban gyengülök.

A férj mindehhez a fejét rázta tagadóan.

- A doktor nekem se mondott mást, mint amit elmondott itt. Megkérdem odakünn mindennap és kérem, hogy mondja meg nekem az igazat és ő ugyanezt mondja el, amit neked mond, szórul-szóra -

A beteg fiatalasszony elmosolyodott.

- Akkor ez a derék doktor bácsi nem érti a mesterségét, - mondotta csöndesen, szelíden. - Hiszen látnia kell, hogy velem mi történik - -

- Ez az ember Párizsban és Berlinben egészítette ki tanulmányait, - szólt figyelmeztetőn a férj. - Azt mégsem lehet így kijelenteni, hogy nem érti a mesterségét.

- Igen, édesem, tudom, te gyöngéd vagy és jóságos, - mondotta a fiatalasszony, - és nem akarlak elszomorítani, de meglátod, hogy nem érem meg a karácsonyt - - s a hangja elhalkult teljesen, amikor ezt mondotta.

A szobában hirtelen érezhető lett a csend. A fiatal férj torkát összeszorította a fájdalom s a szíve verése mintha elállt volna. Figyelt s hallotta a meleg napfényben dolgozó kert jóleső zümmögését s valahonnan a kert mélyéből a gyermekek hangját. Minden életet lehelt, virágzó, gyümölcsöt érlelő életet. A férj elmosolyodott és szelíden mondotta:

- Nem szép, szívecském, hogy ilyet mondasz, és még jóval rosszabb, hogy ilyet gondolsz...

- Tudom, hogy ezzel fájdalmat okoztam néked, szívecském, - suttogta kérlelőn a beteg fiatalasszony, - s kérlek, ne haragudj reám, hiszen olyan gyöngéd és jóságos vagy.

A férj lehajolt hozzá s megcsókolta óvatosan.

Az asszony most így szólt figyelmeztetőn:

- Szívecském, nagyon szeretném, hiszen tudod, ha itt maradhatnál mellettem, és mégis azt kell mondanom, hogy menj már, siess, mert attól félek, hogy Hörchel úr egyszer mégis csak meg fogja únni, hogy tíz óra is lesz, mire beérsz a boltba - -

A férj erre még jobban lehajolt és megigazította cipője zsinórját, melyen nem volt mit igazítani. Kissé rekedt volt a hangja, amikor megjegyezte:

- Mondottam már, szívecském, hogy Hörchel úrnak semmi kifogása nincsen az ellen, ha később jövök be, amíg nem vagy megint egészséges. Ha mulasztok is valamit ilyenformán, bőségesen pótlom. Ne aggódj, szívecském, és ne nyugtalankodj. Mint eddig, bízzál bennem ezután is és hidd el, hogy nincsen semmi baj. Ha késem, hát késem. Nem az a fontos, hogy ott legyek órára, hanem az, hogy produkáljak. És most ígérd meg, hogy nyugodtan maradsz és nem gyötröd magadat és jókedvű leszel és annyi tejecskét iszol, amennyit csak tudsz és nem izgatod fel magadat fölösleges rémképekkel, amikor hazavársz estére. Tudod, amint lehet, amilyen gyorsan csak lehet, máris rohanok haza. A lelkem különben is itt van mindig nálad, ezt tudnod kell.

Minden reggel elmondotta ezt szinte szószerint s az asszony mindig úgy hallgatta, mintha most hallaná ezt a beszédet először és boldogan mosolygott hozzá.

A férj már az ajtóban volt, amikor a felesége kérdezte:

- Mondd csak, szívecském, hányadika van ma?

- Harmincegyedike, szívem.

- Akkor ma kapod a fizetésedet, szívecském. Vigyázz, kérlek, nehogy kilopják a zsebedből a villamoson. Ott mindig olyan nagy a tolongás és az emberek rosszak.

- Ne aggódj, szívem, nem fogják kilopni a zsebemből, - szólt nevetve a férj.

- És ne gyere későn haza!

- A legszívesebben el se mennék. Pá, kis szívem! Szólok az asszonynak, hogy legyen rád gondja. A csengő ott van a kezed ügyében? Igen, látom már! Pá, szívecském.

Az ajtó bezárult. A fiatalasszony ránézett az ajtószárnyra s mintha most is ott látná a férjét, amint biztatóan rámosolyog...

Apuka megállt a kertben s szólongatta gyermekeit. Ezek már az első szóra abbahagyták a házépítést a kert egyik hátsó zugában, s amint apukához szaladtak, a kislány elragadtatással mondotta:

- Olyan jól játszunk!

Apuka megölelte és megcsókolta őket és így szólt:

- Figyeljetek csak, szívecskéim s néha menjetek halkan anyuka szobájának ablaka alá, megértettétek? De halkan, nehogy felriasszátok, ha talán aludnék. És figyeljetek, vajjon csöndben van-e, vagy szólít-e valakit? Mert az asszonynak sok mindenféle dolga van, hátha elfelejt egy kis időre utánanézni, hogy mit csinál anyuka. Megértettétek?

Hónapok óta mondja el ezt minden reggel gyermekeinek s szól be mindig, amikor elmegy, az asszonynak, hogy legyen gondja a betegre. Búcsúzik tőlük, még egy pillantást vet a kertre, azután siet a villamos végállomásához.

Még áprilisban, az asszony akkor már betegeskedett s a pesti orvos ajánlotta a jó levegőt, a nyaralást, jöttek ki lakni ide a telepre. Kedvezett nekik a szerencse s elég olcsón bérelhettek lakást kerttel. Igaz, hogy a telep félórányira van a végállomástól, de Onika Bertalan nem törődött vele. Ha rézsút megy át a földeken, a kavicsbánya mellett, akkor hat percet meg is takarít. Ez az út egészen kellemes, változatos; az ember, ha megtette háromszor-négyszer, már nem is érzi hosszúnak.

És különben is nem járt ezen a gyalogösvényen egyedül - tarkították az utat a gondok, melyek felrajzottak benne, amint magára maradt. Az egyre könyörtelenebb gondok!

Május végén mondotta Hörchel:

"Igazán sajnálom, kedves Onika úr, és különben is tudnia kell, hogy nem szívesen teszem, de azt hiszem, nem is kell ehhez különös magyarázat... a tavaszi vásár olyan gyönge volt, hogy kétségbeejtő. Nem akarom itt tartani azzal, hogy majd javul a helyzet, hátha a nehéz nyári hónapokra megelégszik kevesebb fizetéssel... Hiába volt minden nagyszerű munkája, hiába minden önfeláldozó emberfölötti iparkodása. A siker önnek adott igazat: az uccán a nép mindig ott tolongott a kirakataink előtt s mindenki el volt ragadtatva, aki csak egy kicsit ért hozzá, hogy ön milyen nagyszerű leleménnyel rendezte a kirakatainkat s a legkisebb anyag-áldozattal a legnagyszerűbb hatásokat tudta elérni. Nem az ön hibája, a mostoha viszonyok az okai, hogy az uccáról a nép már nem jött be az üzletbe és nem vásárolt; az embereknek nincsen pénzük, hiába, ez így van, és így minden iparkodásunk reménytelen. Én már nem bírom sokáig és mert tisztelem és becsülöm önben a kiváló munkatársat, nem várom meg önnel szemben a szomorú befejezést, hanem kifizetem a három hónapot és búcsúzom öntől, mint jó barátja. Csak arra kérem, hogy amit most a legnagyobb bizalmam jeléül elmondottam, ez maradjon a kettőnk titka. Ön most utána nézhet nyugodtan, hiszen három hónap nagy idő s bizonyos vagyok benne, hogy nem fog nehezére esni s el tud helyezkedni hamarosan. És még arra is kérem, hogy ne haragudjék reám, nem bennem csalódott, hanem a sivár körülményekkel nem tudok megbirkózni, és gondoljon reám ezután is baráti szeretettel."

És megkapta a fizetését májusra és a fizetését három hónapra, egy írást, melyben volt főnöke nem győzi dícsérni Onika Bertalan úr, kirakatrendező kiváló művészi képességeit, ötletességét, hozzáértését, odaadó szorgalmát s a legmelegebben búcsúztatja önzetlen kiváló munkatársát. Még egy meleg baráti kézszorítás - és az elbocsátott ember kábult, szédülő fejjel támolygott ki a boltból!

Amikor lemegy a villamos végállomásához, rendesen ez a jelenet áll lelki szeme elé. Még ma sem tud betelni vele. Hiába volt minden munkája, képessége, szorgalma, megbízhatósága. Igaz, nagyon szép fizetése volt, de viszont fontos és felelősséggel teljes a munkája. Olyan kirakatot kellett beállítania, mely behúzza az ucca emberét és átváltoztatja vásárlóvá. Ez a legfontosabb! Eddig minden ment nagyszerűen. De most, amikor a mostoha körülmények, a reménytelen gazdasági viszonyok tönkreteszik a kereskedőt, az első, akin túladnak, a művész, a varázsló, aki eddig vonzotta a közönséget. És Hörchel úr nagyon tisztességesen járt el vele szemben: rendelkezésére bocsátott három hónapot, hogy el tudjon helyezkedni.

Csakhogy a szerencsétlen kirakatrendező tisztában volt azzal, ha Hörchel nem tudja ma tartani, akkor más sem tudja munkatársának fogadni, mert erre ma már nincsen pénze. Meggyőződése ellenére járt be nap-nap után a városba és kereste fel a cégeket, amelyeknek talán szükségük lehet kirakatrendezőre. Nem ragaszkodott ahhoz, hogy megmaradjon a szakmájánál, selyemnél, bársonynál, csipkénél, hanem hajlandó volt eddig előtte idegen anyagokkal is megpróbálkozni. Néha egészen más szakmabeli - egyszer egy bőröndös - adott neki alkalmat, hogy megmutassa képességét, kifizette a kitünő munkáért az előre megállapított szerény honoráriumot... de mi volt ez? Hét rendezés három hónap alatt. Kínlódás, vergődés, kilátástalanság. És most - - "veszi fel" az utolsó fizetését. Ma, augusztus harmincegyedikén. Mert az asszony, szegényke, nem tud erről az esetről egy árva szót sem... És ő benn tölti napjait a reménytelenségek városában. Megy mindenfelé, új és új ötleteket hajszol; koplal jóformán, hogy minél kevesebbet költsön s van is a fizetéséből megtakarított pénze... de mit jelent ez, hiszen ma-holnap itt a hideg őszutó, a tél, a drága évszak...

Fölpillantott, talán nem is azért, mintha onnan várna csodás segítséget, hanem gépiesen, mert részecskéje annak a nagy tömegnek, mely végső szükségében föltekint hívőn s reménykedik kábultan. De amint meglátta a felhőtlen, tiszta, szédítően mély kékjét a legnagyobb méretnek: a mennyboltozatnak, máris átérezte a forró nyár éltető melegét s ő maga, haszontalan porszem, beleveszett a nagy mindenségbe, ahol nem fontos még maga ez a Föld sem, csodás teremtményeivel együttvéve, beleveszett és máris jólérezte magát és az öröm bűbájos rózsái nyíltak lelkében és nem hallott más semmit, csak a földeken szaladgáló, ugrándozó kis madárkák kedves csipogását, tücsökcirpelést, dongózümmögést... s a szeme, az arca, a lelke ragyogott. És most nem irígyelte a kavicsbánya mélyén verejtékesen dolgozó, félig pőrére vetkőzött munkásokat azért, mert van munkájuk... nem vágyott ő most semmilyen dolgozó ember helyére, hanem megfeledkezett mindenről és mindenkiről és belemerült a pillanat fölséges nyugodtságába. És boldogan lépkedett és egészen mindegy volt, hova-merre megy, hiszen minden oly hihetetlenül mindegy, fölösleges, hiábavaló, oktalan és hiú! Az egész mindenség egy nagy semmi, amely összeáll rengeteg sok, megszámlálhatatlan mennyiségű incifinci semmikből. De belélekzeni ezt az illatos meleget jó, látni ezt a nagy kék boltozatot a fejünk felett jó, hallani ezt a kedves finom csipogást, cirpelést, dongást, jó... különben meg minden mindegy! És Onika Bertalan most valóban megszünt létezni.

Nem tartott sokáig. Éppen a nagy kavicsbánya egy újabb mély medencéje mellett haladt el, amikor egyszerre csak az agyvelejébe furakodott egy szó, melyet a medence mélyén mond valószinűen egy munkás egy gyereknek: "És azt is mondd meg a feleségemnek - -" S ez a szó "feleségemnek" vet véget ennek a nagyszerű varázsnak. Feleség, gyermekek, otthon - a könyörtelen gondok fekete raja túrja az agyvelejét, mint varjak a tarlót, hátha találnak valamirevaló ötletet benne.

S most hallja az asszony hangját, amint beleszövődik a nyár finom muzsikájába: "Meglátod, nem érem meg a karácsonyt - -" És amint ez a hang fölcsendül lelkében s megismétli ezeket a szavakat, a lépkedő egyszerre csak megáll. Áll és befelé figyel. Összevont szemöldöke alatt villan a szeme. Összeszorított keskeny ajka mosolyra görbül. Felkapja a fejét büszkén s fölegyenesedik s ráz magán egyet, mintha lerázná magáról ezt a gyalázatos terhet, ezt a sok hitvány gondot. Úgy néz körül, mint akit váratlanul nagy megtiszteltetés, kápráztató szerencse ért. Hatalmasnak, okosnak, érdekesnek, nagyszerűnek érzi magát - egy ötlete támadt. Körülnéz s az az érzése, hogy messze földön ő a legkülönb.

Most tovább megy. Szökellve lépked. Az ötletet újra meg újra meghemperegteti agyvelejében. Felkapja, megrázza, ide-odaforgatja, táplálja, neveli, cicomázza s keresi a módját a megvalósításának. Néha megáll egy pár pillanatra s úgy képzeli el, amit valóra kell változtatnia. Nevet hozzá és boldog. Most már nem érdekli a nyár, nagyszerű teremtő melegével.

Háromnegyed óra hosszat tart az út a villamoson. Észre se veszi, s a sárga kocsi már a városban robog vele. Gyönyörű percek módjára szállt tova az idő: elkábították ötletének játékos alakulatai. Egy csöpp elkeseredettség sincsen most benne. Az emberek az uccán utána néznek néha, amikor hangosan felkacag. Mert nagyot nevet néha s nem veszi észre. Annyira elmélyedt munkájába, hogy a lába gépiesen elvitte Hörchel üzletéig; csak amikor belépne, akkor látja, hol-merre jár. Elmenne rögtön, de önkénytelenül egy pillantást vet a kirakatokra; most megáll, nézi a kirakatot s elmosolyodik: amit a mult évben csinált, azt az összeállítást használta fel az utódja az idei selymek, csipkék, bársonyok bemutatására; lemásolta őt, de az egész merev, élettelen, unalmas és nem is ezt kellett volna... Képzeletében gyorsan átrendezi az egészet, ezeknek a színeknek megfelelően, majd jókedvűen vállat von és elsiet.

Sok a dolga. Sokat kell szaladgálnia, amíg be tudja szerezni mindazt, amivel megvalósíthatja példátlan ötletét. Dolgozik lázasan. Nem törődik a csodálkozó boltosokkal, akiknél bevásárolja a szükséges anyagot. És megvalósítja akaratát s előteremti mindazt, amire most szüksége van. Bizony nagyon nehéz munka volt ez, augusztus végén, s ugyancsak pénzbe került. De ezúttal nem törődik a költségekkel; majd lekoplalja.

Kocsin ment haza, délután hat óra után. A telep szélén szállt ki a kocsiból, nehogy meglássák. Megrakodott mindennel, amit összeszedett és beszerzett, s cipelte haza.

Amikor megállt a kertajtóban s betolta a zárba a kulcsot, a gyermekek mind újjongva szaladtak feléje s kérdeznék örömrivalgással, ámulva, hogy mit hozott. De ő gyorsan, suttogva s mégis szigorúan, rájuk parancsol, hogy hallgassanak! Reméli, hogy sikerült még jókor elnémítani őket, s a nyitott ablakok mögött a drága beteg nem lett figyelmes erre a lármára. Gyorsan beszállítja a mindenféle holmit az első szobába. Azután jól letörli verejtékes arcát, megmosdik, a gyermekeket kiküldi a kertbe, de megígéri nekik, hogy hamarosan beszólítja őket, most legyenek csöndesen és türelemmel. Lezárja a szoba ajtaját. Lábujjhegyen megy át a harmadik szobáig s ott óvatosan, lassan kinyitja az ajtót s a keskeny résen az ágyra pillant.

A beteg fiatalasszony az ajtóra néz s mosolyogva várja; úgy hat, mintha reggel óta, hogy férje elment, meg se moccant, szemét le se vette volna az ajtóról, mely bezárult mögötte s most nyilik halkan, hogy újra láthassa, ki reggeltől estig távoljárt.

A férj meghatottan néz rá és súgva kérdi:

- Jóestét, szívecském, hogy vagy? mit csinálsz?

Az asszony boldogan néz rá és súgva feleli:

- Jóestét szívecském, köszönöm szíves érdeklődésedet.

A férj, szinlelt morcossággal, de még mindig az ajtó mögött:

- Nem azért kérdem, hogy megköszönd, hanem azért, mert tudni akarom!

Az asszony jókedvűen és hálásan:

- Jól vagyok, szívecském, téged vártalak. Még ki se mentél a kertajtón, már téged vártalak.

Most a férj besiet a szobába, az ágyhoz, leborul mellette és forrón, szerelmesen, óvatosan, rajongással csókolja a fehér, gyönge, vékony kezeket, a fehér, keskeny, vértelen arcot, a sápadt ajkat.

Így történik ez minden este, szóról-szóra s ők már nem is tudnák ezt másképpen elképzelni.

Azután a férj érdeklődik apró részletek iránt:

- Aludtál? - Fájt valami? - Éreztél egy kis éhséget? - Mennyi tejet ittál? - Járt itt valaki? - A gyermekek nem zavartak fel? - Az asszony gondoskodott mindenről? - Nincsen valami panaszod?

Mindezt gyorsan, türelmetlenül kérdezte s követelte a választ.

Meggyőződött róla, hogy minden rendben ment és nincsen semmi baj. Így csinálta ezt minden nap. Most le kellett volna ülnie az ágy mellé, hogy néhány szóval elmondaná, mi történt a villamoson, a városban, a boltban, majd felolvassa az ujságból azt, ami érdekes. De nem ez történt. A férj így szólt:

- Szívecském, most egy egészen furcsa kis meglepetés következik. Kérlek szépen, legyél türelemmel néhány percig, akkor azután, remélem, nagyon fogsz örülni annak, amit a számodra kitaláltam.

- Meglepetés? - szólt bájos kíváncsisággal a fiatalasszony. - Ó, szívecském, máris olyan kíváncsi vagyok.

- Ennek örülök, - szólt vídám mosollyal a férje. - Várj csak, édes kis szívem, kissé felültetlek, ideteszünk még két párnát, így ni, most kényelmesen ülsz, ugyebár, és most kérlek, maradj nyugodtan tíz percig; de azért legyél csak nagyon kíváncsi, mert, azt hiszem, valami nagyon kedves meglepetésben lesz részed.

Megcsókolta szeretettel és kisietett.

Az asszony, nekitámaszkodva a párnának, ült az ágyában és vídáman várta, hogy most mi következik. Nem tartott, csak talán néhány percig, amikor a férj besietett hozzá.

- Rögtön, szívecském, rögtön, - mondotta. - Csak az ablakot teszem be és leeresztem a rolettát, mert egészen fölösleges, hogy véletlen nézőnk akadjon. A szomszédok is hívatlan érdeklődők, rendszerint. Ez pedig csakis neked készült, szívecském, ez a meglepetés.

A szobát máris ellepte a félhomály.

- Érdekes, - mondotta vidáman az asszony, - most besötétítetted a szobát... hogyan látom a meglepetést?

- Egy icipici kis türelmet kérek, - suttogta a férj és megint kisietett.

Az ajtót ezúttal nyitva hagyta; és nyitva hagyta az ajtókat végig. Az asszony eltelve kellemes, bizsergő izgalommal várta, hogy most mi fog történni.

A harmadik szobában világosság támadt, mely átszűrődött a másik két szoba homályán s egyre nagyobb lett. Halk suttogást hirtelen csend követett. Egyszerre csak megszólalt édesen egy kis csengő. Már el is hallgatott... Az asszony fölegyenesedett ágyában s nem tudta, nem tudta megérteni, hogy mi készül. Mosolyogva várta, hogy miféle meglepetést hoz a következő perc és... most bizonytalan, vékony, törékeny gyermekhangok kezdtek énekelni s támaszt nyujtott nekik egy lágy, mégis ércesen csengő férfihang s halkan, áhitatosan bontakozott ki a szobák csendjében a bűbájos dal, melyből sugárzik az öröm, az áhitatos öröm... a Megváltó születését ujjongva hirdette két kis gyermekének s férje éneke. Milyen furcsa! Karácsonyi ének...

A világosság egyre nagyobb lett. Az énekesek közeledtek. És most... az asszony arcára kiült a ragyogó mosoly és ez a mosoly még csak szebb lett a könnyektől, melyek kifordultak nagy kék szeméből... most megjelent az ajtó keretében egy valóságos karácsonyfa. Nem volt nagy, fele akkora, mint a sovány férfi, aki átszellemült arccal vitte lassan és óvatosan s tartotta maga előtt, mint egy valóra vált gyönyörű álmot, mely szertefoszlik talán a következő pillanatban. Belépett a szobába s odaállt a fényben pompázó díszes, édes karácsonyfával a beteg fiatalasszony ágyához; mellette a két kis gyermek, a kisfiú s a kisleány, egymás kezét fogva, a meg nem értés kicsit bárgyu s meghatóan kedves mosolyával drága gömbölyü kis arcukon, nagy szemüket rámeresztve édesanyjukra, boldogan egy nagyszerűen sikerült csíny tudatában, elragadtatással énekelték az édeshangú, lélekbeolvadó karácsonyi éneket.

A férj ráállította a fácskát egy asztalkára, majd letérdelt a felesége ágya mellé s ránézett boldogan, ragyogó szemmel. Az asszony végigsimitott a férje karján s nevetve, halkan kérdezte óvatosan:

- Mondd, szívecském, ez mit jelent... mi jutott eszedbe?

A férj meg odaült vigyázva az ágy szélére, karjaiba vonta feleségét, kinek feje most a vállán pihent s aki most felpillantott hozzá, maga is ámuló gyermek, és nevetve s meghatottságtól elfúló hangon mondotta:

- Tudod, szívecském, ma reggel mondottál valamit, amivel nagy bánatot szereztél nekem...

A gyermekek, amikor elhallgatott az éneküket támogató hang, bizonytalanokká lettek s énekük elhalkult s abbamaradt néhány vékony, tétova hangfoszlánnyal. Nézték a szülőket s nézték a csodaszép karácsonyfát, egymás kezét tartották s az volt az érzésük, mintha valami tündéri álomban járnának; áhítatosan lélegzettek.

- Bánatot? - szólt elcsodálkozva az asszony. - Nem értem, mivel tehettem ezt, szívem. Bánatot - -

A férj megsimogatta az asszony fejét s halkan mondta tovább:

- Azt mondtad: "Meglátod, nem érem meg a karácsonyt -" És ez a te kijelentésed belefúródott a szívembe s nagyon fájt nekem, nagyon fájt... s a városba menet, egyszerre csak rájöttem arra, hogy neked nincsen igazad, szívecském... És akkor támadt az az ötletem, hogy megmutatom neked, bebizonyítom neked, mennyire nincsen igazad! Most már érted?

- Ó, szívem, - suttogta az asszony meghatottan.

- Mert nem is olyan nagy dolog s az ember meg tudja valósítani a lehetetlent, - folytatta a férj, - ha szívében dolgozik a szeretet. Akkor meg tudja tenni azt is, hogy augusztus harmincegyedikén legyen karácsony. Akkor legyen a szeretet, a jóság, a megértés, a megbocsátás, az önzetlen gondoskodás és szerető érdeklődés ünnepe, amikor ezt ő maga akarja. És erre szaladgáltam a városban mindenfelé, szívecském, és beszereztem mindazt, amire egy jóravaló rendes, szerény és illedelmes kis karácsonyfának szüksége van.

- Ó, szívem, - suttogta az asszony s minden könnycseppjében látott égni egy illedelmes kis karácsonyfát.

- S amikor minderről gondoskodtam, szívecském, - mondotta a férj s a hangja reszketett kissé a meghatottságtól, mint most a fácskán az egyik-másik gyertya lángja, mintha valahonnan jövő finom szellő lobogtatná - akkor az volt az érzésem, hogy rosszul éljük le életünket, amikor a merev kalendárium kiszabott dátumához ragaszkodunk, mert valóban nem tudhatjuk, egyikünk se tudhatja, hogy megérjük-e a karácsonyt. Azért gyujtsuk meg minden este szívünkben a mi szerény, tiszta, illatos kis karácsonyfánkat, hiszen rászorulunk a Megváltóra, mert hosszú évek óta az életünk csupa baj és bánat, keserűség és megaláztatás, mázsás megpróbáltatás, melyet ember elbírni már-már alig tud, fájdalom és gonosz csapások tömege, amibe nem lehet belenyugodni és amivel szembeszállani mintha reménytelen volna...

- Ó, szívem, - suttogta az asszony s átölelte férje nyakát és hozzásímult s a benseje tele lett aggodalommal.

- És lehetséges, könnyen lehetséges, szívecském, - folytatta a férj s a hangja megint megremegett - hogy valóban minden hiábavaló és reménytelen, s éppen azért kimondom néked, édes lelkem, hogy rávittél erre az ötletre és felismertetted vélem, hogy gyujtsunk mindennap egy kis karácsonyfát szívünkben és igyekezzünk megszerezni hozzá a tiszta lángokat, hogy minél szebben világítsanak nekünk, mert másképpen nem lehet... másképpen nem lehet végigjárni a mai nehéz és fölöttébb rút élet útját.

- Ó szívem, - suttogta az asszony s megborzongott - csak nincsen valami... nincsen valami baj?

- Látod, milyen csodaszépen égnek ezek a kedves kis gyertyák a fácskán, szívecském, - mondotta a férj és rámosolygott ijedt feleségére - mindegyik világít, mint egy jóleső remény. S ha eddig nem tudtad, megmondom néked most, kis szívem, hogy baj van, igen, az a baj, hogy te még mindig beteg vagy. És te most meg fogod ígérni nekem és ígéretedet meg is fogod tartani, hogy ezután minden akaratoddal azon leszel, hogy felépülj. Mint ahogyan én fordítottam egyet a kalendáriumon, hogy megmutassam néked: látod, minden lehetséges, - így fordíts most te is magadban sorsodon és épülj fel! Tedd meg ezt értem s a gyermekekért. Ami egyéb rossz vár reánk, azzal majd végzünk valahogyan, most már tudjuk, hogyan fogjunk hozzá. Megértettél?

- Meg, szívem, - suttogta az asszony.

Az apa elkezdte, s a két gyermek máris veletartott s énekelték a tiszta lélekből fakadt karácsonyi éneket, s az énekbe halkan bekérezkedett a reménykedő, bizakodó fiatalasszony gyönge hangja is. És az illedelmes kis karácsonyfa gyertyácskái olyan gyönyörűen égtek, mintha nem aludnának ki ezután soha többé.