Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 7.szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Ignotus Pál: A DISZELŐADÁS
Fodor László szindarabja a Vígszinházban

A Díszelőadás legszembeötlőbb vonása az az aktuális közgazdasági élcekkel enyhített transzcendentalizmus, amely semmit sem tud vállalni abból, ami belőle következik. És semmit sem tud elhitetni sem belőle: sem a fantasztikumot, sem a történelmi levegőt, sem az emberi tragikumokat. Ezért úgy segít magán, hogy az utolsó felvonás végén felébreszti és jó útra téríti a hőst; segít magán azzal a nagyon is kényelmes módszerrel, amelyet, megvallom, kiváló íróknál is többnyire meglehetősen gyenge kibúvónak éreztem. Gyengének, de nem megokolatlannak: a Fehér kövön jövőbeálmodója például nem ülhetne barátai közé, hogy viziójával illusztráljon egy elmélkedést, ha nem ébredt volna fel, - a Hat szerep keres egy szerzőt-nek pedig mentségéül szolgál hogy nemcsak stilusa és módszere, hanem témája is az «álom és valóság». A Díszelőadás tárgya azonban két férfi harca a nőért, problémája a szerelmi bűn, bűnhödés és megtisztulás; mi szükség van arra, hogy ezt a tárgyat és ezt a problémát felébresztéssel valószerűsítsék?

Nagyobb baj ennél, hogy a történet álomnak sem valószerűbb, mint valóságnak. A költő, aki a rózsaillattól elbódulva az egészet végigéli, még álmodni is csak frázisokban tud. A darab alakjai egytől-egyig ilyen frázisok. A herceg: könnyelmű, elegáns viveur. A bankár: kimért, rideg, határozott. Az impresszárió, a «hétköznapi ember»: szeret enni és rosszul beszél magyarul. A Nő: démon, kéjimádó, megrontó: maga a kárhozat. A Költő legalább is ezt állítja róla, de hogy milyen tapasztalatok alapján, azt nem sikerül megtudnunk. Csak azt tudjuk meg, hogy a Költő a lázasan várt nászéjszaka után fáradt és gőzfürdőbe szeretne menni. Ezt Fodor László keserű viccnek szánta, pedig nem vicc, nem is keserű, és főként: nem bizonyítja, hogy a testi szerelem kárhozatba visz - s nem győzök csodálkozni a Költőn, aki ettől a kilátástól úgy megijed, hogy felébredvén, azonnal átengedi az énekesnőt az operaénekesnek.

Ezért a nőért harcol a két romantikus férfitipus, a Költő és a Don Juan. Mondanom sem kell, hogy a harcban a Don Juan marad felül, - ám a legvégzetesebb pillanatban úgy megijed a pokoltól, mint később riválisa a gőzfürdő-kilátástól, s átengedi a győzelmet a Költőnek. Ez a harc s a benne foglalt férfi- és nőpszihológia a darab voltaképpeni gerince; ami bizonyára érdekes volna, ha csakugyan harc s csakugyan kétféle emberfajta harca volna. De a harc abból áll, hogy a Költő így szól: «úgy csaptunk össze, mint sirályok a tengeren» - s a nő kijelenti, hogy ez költészet, ez a férfi neki nem kell, jöjjön Don Juan. Majd belép Don Juan és így szól: «az új élet minden szépsége, varázsa és ragyogása az ön arcáról sugárzik felém!... Arca csodálatos fehérséget... Szeme mély tüze!... Szája puha forrósága!...» - s a nő kijelenti, hogy ez már más, ez a férfi kell neki. Így «cselekszik» és győz a Don Juan-tipus, - hogy azután álompalotába vezeti hölgyét, pompás vacsorát rendez tiszteletére s végül bezáratja a szolgáival, az már nem jellemző egyik fajta férfira sem, mert azt alkalmasint majdnem valamennyi férfi megtenné, ha a Vígszinház apparátusa rendelkezésére állna. A Díszelőadás női-pszihológiai tanulsága abban foglalható össze, hogy akit a sirály-hasonlat émelyít, azt megbabonázza a szem-mélység-tűz-hasonlat, - másszóval, hogy az egyik rossz költő tetszik a nőnek, a másik rossz költő nem tetszik. S ez igaz is lehet.

A Díszelőadás Költője és Don Juanja tehát nem abban különböznek egymástól, ahogy cselekesznek, hanem abban, ahogy önmagukat jellemzik. A Költő így: «Én vagyok a szellem». A Don Juan: «Én a bűn». A Költő a «hit»; a Don Juan a «tagadás». A Költő így szól: «örök szépség, örök jóság a nő, örök szivárvány, örök mécses az éjszakánkban, halandó szívünkben halhatatlan szerelem!...» A Don Juan pedig: «gyönyörű a testi szerelem, de csak néhány percre...» - S itt hadd mondjam meg, hogy ennek a darabnak valamennyi hibájánál fájdalmasabb ez a párhuzam; fájdalmas az a primitívség, ahogy a darab szerzője a költőt a Don Juannal, tehát a szenzibilis és intellektuális férfit az impulzív, bátor és erőszakos férfival szembeállítja. Hát ilyeneknek ismeri ő a költőket? Ilyen egyrétűen lelkes, érzelmes és átszellemült borbélylegényeknek? Hát nem tudja, hogy képeik és hasonlataik és rímeik és fantasztikus elképzeléseik, sőt vallásos extázisaik alján is több meghasonlottság, kiábrándultság, szkepszis van, mint az impresszáriók és donjuanok cinizmusában? S nem érzi-e, hogy viszont ez a cinizmus, például az ösztönösen cselekvő donjuanoké, nem egyéb, mint egy bizonyos fajta erős hitnek a következménye? - azé a hité, amely megőrzi őket attól, hogy legelementárisabb vágyukon kivül valamivel is törődjenek? Nem hit-e már maga a Don Juan magabízása is? és nem éppen az ad-e neki erőt még szélhámoskodásaira, hazugságaira, aljasságaira is, hogy mindig sikerül magát a rajongva imádó férfi érzületébe belelovalnia? - Nem mondom, hogy ez feltétlenül s mindig így van, s pláne nem, hogy Fodor László köteles ebben egyetérteni velem. De ha legalább ellentmondana! Ha legalább nyomát érezhetné az ember azoknak a komplikált kérdéseknek, amelyek egy ilyen párhuzamba-állítás körül felvetődhetnek! De nem. A darab szerzője egymás mellé rak egy unalmas angyal-embert és egy unalmas ördög-embert, s ezek addig jellemzik önmagukat, amig az emberiség megjavul.

Végül, ha már végigmentünk az ember-alakokon: a történet spiritus rektora a pokol fejedelme, akinél invenciótlanabb és fölény nélkül valóbb ördögöt nem sokat láttunk még az utóbbi évek ördög-alakokban gazdag szinpadi irodalmában sem. Ördög, aki narrja a saját szavalatainak, részege a svádájának; ördög, aki senkit nem tud megrontani, de állandóan bölcseségeket mond a titkárjának; ördög, aki elérzékenyedik azon, hogy «az estében kigyúlnak az opera lángjai!... Csillogó hintókon felvonul az udvar!... Frakkok... estélyi ruhák, rendjelek!... Théatre paré!...» Mefisztó, aki megbűvölt Faustját ilyen szívleigázó komplimentumokra szuggerálja: «szépsége ebben a dús ruhában már vakít. Kábító álmok szállnak felém a virágból...» És így tovább, és így tovább: kétségbe kell esni a másvilág perspektivátlanságán, ha még a pokol fejedelme is ilyen fenkölt poéta, a Montmartre éjszakai életéről szóló szines riportok modorában.

*

A Díszelőadás tiszteletreméltó, becsületes, nemes intencióju próbálkozása egy tehetséges fiatal szindarabírónak. Fodor László, akinek «párisias» vígjátékai hatalmas kasszasikereket szereztek, rászánta magát a kockázatos lépésre, hogy «irodalmat csináljon»; kár, hogy költői szinműve még irodalomnak is kevésbbé sikerült, mint rutin-szindarabjai, amelyekben ellaposítva s elviccelve ugyan, de nem egyszer találhatni igazi írói kvalitásokat, okos emberismeretet és jóízű humort. A legközelebbi darabjában bizonyára ismét találunk majd; s reméljük, hogy nem is ellaposítva.

A Vígszinház díszletei hatásosak és pompuozusak. A szinészek, úgy tudom, két hónapig próbálták a Díszelőadást; nem az ő hibájuk s nem is a rendezőé, hogy hiába.