Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: ELFOSZLOTT HANGULATOK

MÓRICZ ZSIGMOND: ELFOSZLOTT HANGULATOK
A SZŰZ

Akkor épen a Hotel Suisse, vagy magyarúl a Schweizerhof terraszán ültem Interlakenben, mikor életem egyik legnagyobb csodája történt velem.

Délben érkeztem meg, két óra tájban és siettem ebédelni. Debrecenben ugyanis, két órakor már nem igen kap az ember meleg ételt. Étlapot kértem s a pincér elém tette a Menu-kártyát. “Lunch du 19 Aout 1925".

- Jól van, - mondtam s végigfutva a helybeli lapot, körülnéztem a terraszon.

Kellemes hely, tágas tornác, apró fehérterítékes asztalokkal, barna, japánfonásu nádszékekkel. Szemközt gyönyörű kilátás, két óriási hegy, pont a kilátó tengelyében ereszkedik völgybe, s amint Scylla és Charibdis néznek szembe. Mellettem egy angol társaság ült, húsvörösbőrű angol nők, agyonsportolva és hideg vizben kiáztatott arccal; balról egy fiatal pár, valami remek XVI. századi olasz renaissance-fejű férfi, széles homlok, energikus arc, fényes barna szem: a nő azonban silány, jelentéktelen figura. Általában különös, a férfiak közt sokkal több a karakteres jelenség. A nő csak akkor szép ezeken a drága és előkelő helyeken, ha nagyon szép. Tehát, ha a Pénz emelte ki valahonnan a mélyből. De ezek a pénzben elfolyó gazdag asszonyok valamennyien szakácsnék és konyhalányok. Saját természeti kincseikből még a kávéházi felírónői pályán sem boldogúlnának. Ellenben nagyszerüen öltöznek. Ruhájuk anyaga mindennél szebb és jobb. És a szabás. És a kötelező úri egyszerüség. Ott megy két fiatal nő, valami kötött-anyag kabátban, mint két kigyó, oly finom mozdulattal és idegélettel.

A hegyek elkápráztatóan impozánsak. Most kisütött a nap, kétnapos eső után és egyszerre élet és csikorgás. Ott fent középen hó, csupa hó és a hó csillog, hegyen, szakadékos éllel, mint a téli hófúvás a Nyírben. A szomszéd hegy zöld és szelid, erdős, változatos kecskelegelő. Jobbról lent, egész közel, egy fenyőerdővel borított hegyecske, belerajzolva a háttérbe, amely az egek csúcsaig érő s különös lilakék-egyszínre hangolt hegyóriás.

Oly rendkívül szép minden. A havas, ott középen megnyilt egész pompásan, számos, hóbaszegett szakadékkal. A pincér hozza az első ételt: Croquettes de volaille Jardiniére et sauce périgneux. Ez azt jelenti, hogy apró labdapecsenye, csipős barna mártással, csibehúsból.

Angolokkal van tele az egész világ. Látszik, csak a dollár és a font veheti meg ezt a példátlan természeti szépséget. Még a muskátli is méter magas, s a növényzet oly buja, s a virágok oly színesek, hogy a szem beleijed, a szegény magyar flórához szokott szem. Öreg bankigazgató ül a sarokban aranykeretü cvikkerrel és két iszonyuan elmállott nővel, egyik csak a felesége lehet s a másik csak lánya, máskép nem ülne velük. Az isten egyik legnagyobb adománya a földi halandó számára, hogy betakarja a szemét a szeretet fátylával...

Ellenben milyen szép az a középső hegy. Csak most kezdem kivenni, hogy ez egy harmadik hegy. Jobbról-balról a leereszkedő hegyóriások, mint keret veszik s emelik ott a távolit, mely náluk bizonnyal még magasabb, s távol van, mert hó, hó, selymes és csillogó fehér hó borítja talpig, mint fehérselyem báli belépő, felgombolva egy édes, édes nő vállán, aki még elég fiatal, hogy fehér selyemben megjelenhessen és elég érett, hogy a pompát, a mindennél nemesebb és kacérabb díszt öntudatosan viselje.

Nem birom szememet levenni róla s míg gyermekül meghajszolva eszem a vegyes könnyű, hideg húsdarabokat és gazdag salátákat, szinte boldog vagyok, naiv kölyökörömmel, hogy itt ülök és mint megtörtént álom...

Lehet itt születni szegényen is, ismeretlenül és reménytelenül?... Mily más világ az én kedves szülőföldem, a Tiszapartja, a lágy füzesek, a puha forró por, amelyben mezitláb futkároztam kistestvéreim rajnyi csapatával... öreg Rontó kutyánk lompos bundája... hajnali tinók csordája... kútgém nyikorgás... árvíz a küszöbig... almahegyek édes illata... egy ártatlan és csöndes és örökké egyhelyben lefolyó élet predesztináltsága...

Mekkora út képtől-képig: mily kacér a ködből szegélyezett köpenyes dísznő s mily elérhetetlen... És mily pontos és élő alak... Apró kapucni az édes fejen s belépője óriásian dús körszegéllyel, a fehér ködfelhő mindennél drágább prémjével... Lobogó ruha az isteni nőn s az arcát keresem; elfordult, elfordult tőlem... a másik oldalra néz és nem pillant reám, aki oly messziről jöttem el érte... Nem néz reám, aki egyedül ülök a Hotel Suisse terraszán, egyetlen férfi, aki egyedül... és oly barbárul... és nem tud velem mit kezdeni... ő, elfordul a magasban tőlem... kitől kapta a gazdag ruhát...

A köd felszáll, feljebb, feljebb, oly izzó fénnyel az égő délutánon, szivet éget s vakit és lobbanva és tündérek kavarta táncban borítja fátyolba s viszi előlem őt...

- Wie heisst dieser Berg, - kérdem a pincért s bosszusan a kegyetlen kacért, kiadom kedvesemet.

- Jungfrau. Jungfrau bitte. Das ist die Jungfrau.

Oly rémület fogott el, soha életemben ily meglepetés. Megdöbbenés. Félelem.

S a Jungfrau, a szívtelen kacér, a szép, a jó, a gonosz, sleiereket borít magára, sűrü fehér, gazdag selyem fátyolokat és tudom, hogy soha többet nem fogom látni... Megadatott, hogy lássam a szépséget egyszer... egészen... szűzen... és őszintén... és soha többet, soha többet...

S mintha nem is volna, már a felhők mögött eltünt... és vigad.