Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: ELFOSZLOTT HANGULATOK

MÓRICZ ZSIGMOND: ELFOSZLOTT HANGULATOK
ROHAN, AKIT KERGET AZ ÉLET

Zöld fák, köröskörül, mindenfelé zöld fák. Lombos tölgyek, kacér nyirjek, hűvös, kegyetlen fenyvesek.

S az autó rohan.

Mintha fantasztikus mesetájon rohannánk. Az idő alkonyatra hajlik, az égen esőhordó, bús fellegek, mint egy roppant ernyő, de köröskörül fölszakadva, csipkésen, a nyugati fodrok fehér arannyal fénylenek. Keletre, különös, rózsás halvány futamok.

Az út, a csodálatos versenyút a gerincen, hegyek élén, tüskés kanyargó sárkánygerinc legperemén, tündéri út, hajrá, Herr Soffőr, s imbolyog lent jobbról-balról a táj.

Almafák szegélyezik az útat, tömör almafák, rakva millió apró gubaccsal, zöld labdák, madarak ülik így télen az ágakat. Milyen jó, ülni így szép asszonnyal jobbfelől, üde, ifjú szőkeséggel, aki saját bőrét viseli, nem kell még a hazugság festéke üde arcára s kacag s kacag viharos boldogsággal. Tegnap háromszor köszönt az újholdnak s ma már legszebb vágya teljesült, autóban repül álomtájak álomparadicsomában.

Más asszonya? sebaj! Jó öreg lenni, öreg ember, szótalan gubbasztva... mögöttem egy vadviharos élet, fantáziában kiélt szörnyü orkánok szertelen sora, lettem öreg ember, hamar, gyermekek apája, leánykák becézője, asszonyok nem félt kiszolgálója.

Hm. A forradalmi elnyúlt ifjúságból egyszerre az aggság tünődő filozófiájában zuhanni.

Hadd rohanjon itt az autó a gerincen, honnan mindent látni. Lengve-libegve száll a tündöklő táj, házakkal, várakkal, templomokkal telenőtt völgyes-dombos képei s köröskörül bekerít, beövez az Alpesek zord szépségü koszoruja s azontúl a világ vége, az ég, a Semmi, az Isten.

Lábam előtt két kicsi lányom, útitársaim, szárnyam babuskái az élet kavargásaiban, s én kelletlen, józant és okosat és biztos erőt játszom, akinek mosolyára életek épülnek.

Rohanjon az autó az élet gerincén, hadd legyen minél hamarább itt a cél, a vég, legyünk túl rajta, legyünk túl mindenen s mintha az út, e kanyargó fehér szalag egyre feljebb emelkednék s már önállóan kigyózna az idegen világ, idegen zöld panorámája fölött. Fehéren s kanyarogva fel a magasba, a felhők felé. Csak hadd rohanjon, bennem repül az egész emberiség, most összecsukott szárnyakkal, mint repülő kő a Sors parittyájából, most, most nekiszaladni démoni homloknak a gyülölet minden erejével; szívnek; szíven ütni valakit, hogy fakadjon föl a fekete sárral telt szív és egyszerre follyon el minden salak, ami ott gyült és gennyedt és rothadt, az emberi gyávaság és rosszaság Chimerájának most neki... Omnia mecum porto: életemet és sorsomat ezeriziglen mind ráteszem, én modern Theseus, most, most repüljön az autó s neki a gyilkos hidrának: ma a lélek kerget, a lélek űz! vesszen az infámis! a bestia...

*

Az autó megáll s a gyerekek boldogan repülnek boldogok karjába.

- Hogy van uram?... gyöngéd hang kérdezi.

- Az nem fontos, mindegy... csak a gyermek örüljön, mig gyerek.