Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: ELFOSZLOTT HANGULATOK

MÓRICZ ZSIGMOND: ELFOSZLOTT HANGULATOK
A DIÓFA ALATT VASÁRNAP DÉLUTÁN

A szőlőben egy szép nagy diófa, alatta asztal, körülszegve padokkal. Itt nagyon jó ülni vasárnap délután egyedül...

Lent, távoldad a Duna csillog széles szalaggal, a tulsó parton a falu, a torony gombja rőttvörhenyesen szikrázik az alkonyodó égen.

Mért nem élnek az emberek nyugodtan? A torony gombja, ez a szilárd, kemény pont mily szelíden ring a Duna tükrén.

A szőlő apró levelekkel burjánzik, a karók még szikáran állanak, hosszú egyenes sorokban, mint egy tüskés állat pamacsháta.

Mért van minden ember lelkében egy stilétes bot, amit ráfog a másik emberre: úgy tesz, mintha dicsekedne vele, neki milyen szép botja van, mosolyogva megsúgja, hogy tilos ilyet hordani: s jaj, rögtön beléd vágja, ha félre nem ugrasz.

Egy kis tarka madárka pipeget a barázdában. Milyen kedves, kecses kis jószág. Nem merek ránézni, ha ránézek, megijed s elrepül: mért nem repülnek a bajok az életből, akárhogy ránézünk s mért repül el oly gyorsan a szívek szép érzése, a jóság, a gyöngédség, az engedékenység?

A kis madár oly parányi, mint a lehullott falevél: vajjon ez is tud szeretni, gyülölni?... vagy csak szeretni?... te kis madár, te nagyon kedves kis madár vagy, én azt hiszem, te egyáltalán nem tudsz gyülölni...

Azt csak mi tudunk, emberek, a teremtés koronái: milyen jól tudjuk mi egymást gyülölni, egyénenként, családonként, csoportonként, fajonként s országonként és világrészenként: ezer szerencse, hogy a Marssal még nincs összeköttetésünk, mert az volna aztán a gyülölet, ha két bolygó lakossága gyülölné egymást.

Vajjon szeretni is tudjuk egymást?

Önmagunkon kivül is tudunk szeretni mást? És mi az a mi szeretetünk: akit szeretünk, annak javát akarjuk? Vagy azért szeretjük, mert azt reméljük, hogy ő akarja a mi javunkat? akit szeretünk, szeretjük, vagy csak ki akarjuk zsákmányolni? azért szeretjük, mert azt hisszük, hagyja magát felfalni?... s ha nem jó falat, kiköpjük-e,... ha nem hagyja magát, már nem szeretjük? ha nem könnyen hagyja, kevésbé szeretjük?...

Felsóhajtottam: erre a kis madár elrepült.

Mily ideges egy ilyen kis madár: miért?... úgy meg van ijesztve?... olyan szomorú tapasztalatai vannak az emberi szív jóságáról? hogy már egy emberi sóhajtás neszétől elrepül? a szél fúvásától nem repül fel, a falevél zörrenésétől sem: de ha egy ember sóhajt... Mért nem jössz ide hozzám kis madaram, mért nem szállasz a vállamra, mint a bokorra, mért nem csipogsz a fülembe, mint a nyiló bazsarózsa bimbója... Nem bántanálak, szeretnélek, képes volnék elmenni a boltba s morzsát vásárolni neked... de te ezt nem tudod, nem így ismered ezt az állatfajt, akihez tartozom, félsz tőlem, megbízhatatlan vad vagyok, jobb neked elrepülni, úgy-e, míg a szárnyad nincs lenyirva s nem vagy betéve az ezüstdróthálós kalickába, kettő is van odalent a házamban; örököltem, valóban, erre neveltek, de lásd nálam még sose volt fogolymadár bennük... Nem is merném vállalni a felelősséget kis életedért, mert mi lenne, ha elutaznék s itt felejtenélek, vagy kiesne fejemből sorsod gondja s egyszer csak ott gubbasztanál a kalitkában, egyedül, koplalva: ej, jobb neked így szabadon, elrepülni a legelső sóhajtól...

Mért nincs az emberi szívben szeretet: mért szerettek sok pénzt keresni és keveset kiadni?... mért ül a féllábú, öreg koldus, régi barátom a klinika vasrácsos kerítésén télen-nyáron oly gőgös duzmadtan, még sose láttam, hogy valakitől kért volna, vagy valakinek megköszönte volna az adományt, vagy egy mosoly lett volna az arcán, vagy a szeretet lobbant volna fel a szemében: megalázó, hogy az emberi irgalom kegydíjasa?

Aki ad, az is gyülöl s aki kap: még jobban gyülölködik?

Mért oly gőgös egy szép asszony, hogy biztosra várja a hódolást, nem kéri s meg nem köszöni: ez az egyetlen természetes dolog, hogy a koldusokat ellássák a megnyíló tenyerek, az asszonyokat a kitáruló szívek s a kis madarak elrepülnek egy sóhajtól.

Hopp, visszajön a kismadár! Surrogás, csivogás: két kis tarka madár... Elől az egyik, tíz karót repül, megáll, újra tíz bokrot: utána a másik, pont utána, mindig csak utána s rá... Elől a kis tojó, utána a hím... Így csalja, csalogatja tovább a nő a fiút...

Hopp, a kis hím most leszáll, a tojóka csak tovább, tovább; megáll; visszanéz; édes kis fejét forgatja s kiált: “tis, tis!" De már a hím kosztol s elmarad a gazdag zsákmányon...

S a tojó felrepül s egy másik kis tarka madárhoz csap s együtt surrognak vigan, bolondos csirreléssel a diófa lombja közt. A kávéházban a közelben muzsika kezdődik, vasárnap délutáni szörnyű hangzavar.

Vége az idilli hangulatnak: a természet finom, jelentős édes hangjait agyonveri fejszével s bunkósbotokkal a mesterségesen előállított s vad művészietlenségű zene. Az ember, mint egy vad állat, nem elégszik meg azzal, hogy megtámadja közvetlen környezetét, de mint egy bűzfrecskendő szörnyeteg messze küldi ordénáré muzsikájának hangjait, hogy ameddig csak elér, meggyilkoljon minden őszinte érzést és édes hangulatot...

Így tudunk rosszkedvünkben egymásra gondolni? és mégsem bírunk az erdő fenekén élni? mégis sűrűn, sűrűn rakjuk fészkünket egymás közelébe: pedig úgy félünk, félünk egymástól s gyűlölet párázik a levegőben...

Úgy úgy, csak dalolj felebarátom, én ugyan szebbnek találtam az előbbi “tis, tis" hangocskát, de én neked sem tiltom meg, hogy gyönyörködj gikszeres hangodban...

Istenem, hát nem tudunk egymáson segíteni?... Hát a szeretetnek nincs háborúja? Hát a szeretet nem tudja felsorakoztatni rendezett hadsorokba a népeket, ahogy a Gyűlölet teszi? A szeretetnek nincs fegyvere, amely áldás bombájával s gépfegyverével s repülő rajaival s tankjaival gázolja le a bajt és a bánatot és a fájdalmat?... Meg tudtuk csinálni a legnagyobb emberi erőfeszitéssel a Gyűlölet világháborúját: s nem tudjuk soha a Szeretet világörömét?

Tis tis... ma nagyon egyedül vagyok s vérzékeny... vajjon gondol-e rám valahol egy érzékeny szív?...