Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN

INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN
A NYUGAT ANKÉTJA
FÖLDI MIHÁLY:

«A Hemmung - ez az, amit a költőnek le kell magában bírnia, külömben nem költő», - írja Ignotus. Mert: aki tekintetekkel ír, dobja el a tollat; nem örököt, de érőt sem fog vele írni. Az író legyen indiszkrét, mert csak az indiszkréció teremt...

Eszembe jut Ignotusnak egy régebbi megjegyzése a görög bölcsnek arról a kívánságáról, hogy: ismerd meg magad! Gnóthi szeauton, - mondta a görög, s te ember, ha megfogadtad e tanácsot, rendbejössz, - magaddal s az élettel. Ignotus évekkel ezelőtt szemügyre vette ezt a klasszikus tanácsot s alapos megfontolás után kijelentette, hogy: köszöni szépen, de semmire sem megy vele. Ismerd meg magad! Van ennél nehezebb, lehetetlenebb feladat? Magunknak van egy érzésünk s egy többé-kevésbé hizelgő elképzelésünk magunkról, ezt ellenőriznünk kell azokkal az adatokkal, amelyeket mások szolgáltatnak nekünk, azok, akik őszintén vagy hazugul nyilatkoznak rólunk... de ezeket az adatokat megint mi magunk ellenőrizzük... az érzéseink, vágyaink, elfogultságaink szerint... közben változunk, szándékainktól függetlenül... hogyan jutunk el magunkhoz?

Nem akarom most kétségbevonni az önismeret relatív lehetőségét, csak felsóhajtok: Ignotus indiszkréciójának kategorikus imperatívusával úgy állok szemben, mint ő valamikor a görög bölcs önismereti parancsával. Győzd le magadban a Hemmungot!... addig ne is végy tollat a kezedbe... Olyan könnyű ez? Olyan magátólértetődő ez? Mondhatnám, hogy egész kultúránk a Hemmungok legyőzésének martiros eredménye s hivatkozhatnék Freudre, aki éppen a legkiemelkedőbb alkotásokban találja meg a legyőzhetetlen Hemmungok örök életét, s mert éppen a Hemmungok szublimációja a zseni erőfeszítése, maga a Hemmung veri le mindig a vele szembenállót, a néki ellenszegülőt. Mindez azonban messzire vezetne. Maradok csak magamnál, aki belenézek a «teremtő indiszkréció» tükrébe s Ignotus arcát látom benne, Ignotust, akinek oly fájdalmas ellentmondanom. Miért? Hemmung! Én már nem tudok - nem is akarok - válaszolni arra, hogy akármint fordul is életünk, sorsom egykoron, mikor az irodalom felé vettem utamat, hozzá és Osvát Ernőhöz vezetett. Ők fogták meg kezemet s vittek az írás világába, hol «élned s halnod kell». Ez bizony afféle szellemi apaság, amely az én életemben mindig súlyosabb erejű volt a testi szülőiségnél, s bizony ma is, és nyilván mindvégig, oly nehezemre esik más véleményen lennem olykor akár Osvát Ernővel, akár Ignotussal szemben, mintha - paradoxonra hegyezve ki - mondjuk: a saját véleményemet nem tudnám osztani. Hemmung ez, bizony, s oly erős, hogy - megfigyeltem - ugyanazok a hatalmas erők, amelyek magát a Hemmungot teremtik, bennem ezt az ignotusi hemmungot tovább terjesztették Ignotuson túl, például a fiára, akitől nevetségesen rossz néven vettem magamban, hogy gyerekes fölénnyel és üres cinizmussal tud írni egy sikerületlenebb munkámról, szóval olyan hangon, amelyet én sohasem tudtam volna elképzelni az apjával szemben. Mi ez? Hemmung, a legjavából, de aki le akarja győzni, az ölje meg magában a szerelmet, amely megmagyarázhatatlan, a szeretetet, amely teremtő csodája életünknek, a gyűlöletet, amely olykor visszafojthatatlanul kilobban belőlünk, az ölje meg magában az érzést, az akaratot, az embert, az életet.

Öld meg magadban a Hemmungot s észreveszed, hogy meghaltál.

*

Ignotusban én mindig a lirát szeretem s a lírát érzem ki belőle, akár verset, akár vezércikket, akár «Hárman a szalónban»-t ír. Akiket a könyörületes végzet s talán bonyolulatlanabb lelkük is - oly kevéssé kísérti az élet azokat, akik magukat sem kísértik - szóval, szent egyszerűségük, akiket megkímélt az útvesztőktől, könnyen kimondják Ignotusra a vádat, hogy sokszor volt következetlen és szubjektív elvi ítéleteiben is, napi állásfoglalásaiban is. Bennem ez az érzés sohasem vált tudatossá, mert én Ignatusban mindig csak az érzést éreztem. Nem tudtam igazat adni neki, amikor azt írta a versről, hogy csak zenéljen s ne értesse meg magát, s nem hiszem el neki, hogy maradandót tud alkotni az író, csak legyen indiszkrét. Persze, alkothat nagyot, hatalmasat, ha indiszkrét is, de nem minden költő zseni, ha tüdővészes. Ám Ignotusnak a vére zúg ebben a lírai teóriájában is, amelyet egy szívébe szúrt tüske köré font rejtegető, símogató selymül. A tüske nyilván egy Babits-regény, amelynek egyik alakjában magára ismert, vagy amelyen át magára ismertették őt... tiltakozni nem lehetett, cáfolni nem akart, egy kis dacból félig-meddig el is fogadta... s hogy igazat is adjon a társnak, a barátnak, a költőnek... megajándékozta őt is, magát is «a teremtő indiszkréció» votinájával. Líra, forró, tüzes líra... szép, megható s mint érzés, igaz... és el lehet andalogni rajta... Úgy hangzik, mint egy szép Ignotus-sor: Már ül az est a vizeken, már lila búcsutüzeken...

*

Néhány év alatt sokat írtam s kritikusabb éjszakákon szorongva nézek a betütenger felé, amely belőlem világra szakadt. Én tudom, mért dolgoztam ily sokat; a halál mindig velem élt s a munka az élő élet bizonyságtevésévé lett. Van, aki nővel, van, aki kártyával, van, aki szesszel, van, aki üzlettel bizonyítja magának, hogy él; van, aki hangosan beszél - önmagával. Az érték - más kérdés. Van jobb, van rosszabb. Mondják barátaim, hogy legjobb elbeszélésemet talán gyerekkoromban írtam: Peterzilka bácsi a címe, először ebben a folyóiratban jelent meg. Egy öreg hordár élete és halála a Kálvin-tér és Ráday-ucca környékén. Mit láttam ebből? Semmit. Néhány napon át, amikor arra mentem, láttam egy szegény öreg hordárt, aki fáradt testét kis zsámolyon pihentette, míg valaki elküldte valahová; sohasem beszéltem vele, sohasem tudtam meg róla semmi pontosat. S a gyerekíró fantáziájában egyszerre megszületett, majd hétről-hétre megnőtt ez az öreg ember; s világra jött egy harmincoldalas története, amelyhez neki semmi köze sem volt. Azt mondták rá, pontos fotografia. Én bizony nem fényképeztem le. Indiszkrét voltam vele szemben? Azt sem tudtam, kicsoda. Ez a naturalisztikus, szürkeségében élő elbeszélés első szavától az utolsóig - képzelet.

Voltam indiszkrét is. Van egy nagy regényem, amely három nemzedék férfiának szerelmi életét írja meg, olyan szempontokból, amelyeket a mai társadalom fájdalmasan elintézetlen kérdéseinek tartok. Akad olvasó és bíráló, akinek tetszik az egész mű, akad olyan is, aki csak egyes fejezeteitől van elragadtatva; én nyersnek és szinte meg nem írtnak érzem ma is «indiszkrét» fejezeteit.

*

Indiszkrét!

Végül is: ki tudhatja rajtam s még egynéhány közel álló emberen kívül, hogy indiszkrét voltam? Vagy - elhagyva a vallomásokat: mikor Hamletot olvasom, honnét tudom, hogy Shakespeare indiszkrét volt? Hol van Shakespeare indiszkréciója a Learben, a Macbethben, a Szentivánéji álomban és valamennyi tragédiájában és komédiájában? Hol találom meg Flaubert indiszkrécióját a Bovarynéban, a Salambôban, hol találom meg a Goncourtokét a Julie Faustinban, a René Mauperinben, hol Zoláét a Germinalban, Balzacét a Goriot apóban és Eugenie Grandetban? Persze, hogy van e nagyságoknak lírájuk is e könyvekben, persze, hogy itt-ott nyoma maradt mindannak, amit láttak, hallottak, ami «izgatta őket», de aligha több rajtuk az indiszkréció nyoma, mint a gyermeken a köldök, amely emlékeztet kilenc hónapos nem is mindig rokonszenves tartózkodásunkra egy intim helyen. Tudom, hogy vannak éleseszű lélekbúvárok, akik magukra öltve a modern pszihológia, lélekelemzés és mindenáron való tudnivágyás, sőt érthető közönségessé és mindennapossá tevé összes ravasz felszerelését, oxigéntömlővel és gummicsővel és fémsisakkal felkészülve leszállnak élők és holtak mélységeibe s megkapaszkodva a köldök pozitívumában, rekonstruálják a köldökzsinórt, felkutatják a placentát, hogy eljussanak az anyaméhbe. De ha el is jutnak az élet beleihez alvilági útjukon, megragadták-e az alkotások keletkezésének misztériumát? Hétről-hétre jelennek meg könyvek, amelyek jobb ügyhöz méltó buzgalommal vesézik ki Homerostól Goetheig és Goethetől Wilde Oszkárig az írók és költők életét; szellemes magyarázatok árasztják el az irodalom csataterét, amely már-már elviselhetetlen a hullabűztől; kiderül, hogy Shakespeare az anyját szerette, azért írta a Hamletot; kiderül, hogy Flaubert homoszekszuális volt, azért kéjelgett Bovaryné regénytelen szerelmi hadjárataiban; hivatkoznak Goethere, aki kijelentette, hogy gyilkosnak épp úgy érzi magát, mint szentnek s az ilyesfajta érzés kötelessége is a költőnek, ha különféle alakokat akar teremteni; kiderül... kiderül... Mi derül ki? Az egész világ tudja, hogy Wilde mit érzett a karcsú fiatalemberekkel szemben, de nekem ehhez semmi közöm, amikor a Dorian Gray szellemességeit, vagy éppen a börtöneposzát olvasom; a jó könyv jóságát nem magyarázta meg a közismert indiszkréció, pedig ez még érdekesebb is, mint például az, hogy Goethe «tulajdonképen» hogyan is volt azzal a Steinnéval; ellenben kiderül az, hogy az írói indiszkréción kívül van egy nála közkeletűbb s érthetőbb indiszkréció: a kritikus indiszkréciója. Akinek aztán valóban kötelessége is indiszkrétnek lenni, ha érdekeset akar írni.

*

Mi «izgatja» az írót?

Tükör elé kerül néha az ember s ilyenkor tünődve veti össze azt a képet, melyet belül hordoz magáról azzal, amelyet szemével lát. Mulnak az évek s lobognak az idegekben a tüzek; lobognak és marnak, emésztenek és perzselnek, ráncokat égetnek a homlokra, szédületeket lihegnek a vérbe s a halántékról kipörkölik a hajdan «blondgelockte» fürtöket. Mi ez a tűz, honnét van és hová sistereg? Miért oly kiolthatatlan, miért oly csillapíthatatlan, miért oly követelőző, hogy nem éri be semmiféle munkával és áldozattal? «Pályát s bért» kíván; eltaszítja a polgári kényelmet és megélhetést, s inkább választja a bélyeges különállást, mint a nyugodt elhamvadást. A világ «izgatná»? Az emberek, a sorsok, a problémák? Ez a látható s indiszkrécióra alkalmas, de indiszkrécióra oly kevéssé méltó világ?

Az írót önmaga izgatja.

Egy Balzac teremtő ereje nem egyenlő az indiszkréciójával. Érdekelhették, vonzhatták és taszíthatták emberek, megfigyelések, kérdések, melyek közt nyilván igazságot is tett az ő külön birodalmában; ami őt az összeomlásba hajszolta, az a teremtő nyugtalansága, csillapíthatatlan fantáziája volt. Persze, az életben is vannak Sorel Julienek s ha ma talán több is van, mint volt Stendhal korában, Stendhal teremtette meg ezt a figurát s mi tulajdonképen azóta ismerjük, amióta megírta. Hogyan írta meg? Hogy látta valahol - kint, vagy önmagánál? Azt hiszem, minden művelt s valamelyest írni tudó ember tud egyetlen egy jó könyvet írni: azt, amelyben a saját életét írja le. De az igazi író ott kezdődik, ahol többet tud teremteni egynél, többet annál, amit lát és ami egyáltalán látható, ott kezdődik, ahol az író - igenis, a szuverén teremtéshez hasonlóan - új embereket, új alakokat farag ki a rendelkezésére álló anyagból s új színeket, új érzéseket ás ki önmagából. Ehhez pedig utolsó sorban van szüksége indiszkrécióra; ha elemezzük, azt mondhatnók, hogy inkább a képzelete röpíti; de ha még mélyebbre megyünk, akkor egy kérdőjelhez jutunk el. S akkor van egy jelzőnk: «teremtő» - utána pedig egy válasz nélkül maradt kérdőjel mered ránk.

*

Az író legalább annyira indiszkrét a világgal, mint a világ ővele, de az író, az igazi, mindig többet ad a világnak, mint amennyit kapott tőle. Az igazi író nem leír, hanem ír; nem fotografál, hanem teremt s teremt abból az anyagból, amely... alkalmat ad az indiszkrécióra. Minden ember végső fokon megközelíthetetlen külön világ: «fensék, északfok, idegenség»; mennyivel inkább az író, akiben rádiumos energiával bomlanak és születnek világok! Az író kifejezni akarja magát, közölni akarja magát s ezért le kell fordítania magát megközelíthető nyelvre. Ki tudta már teljesen megértetni magát legközelebbi hozzátartozójával is? Ha asszonnyal vagyunk, nem kell-e lefordítanunk magunkat nőre, ha gyerekkel, gyerekre, ha baráttal, az ő nyelvére? Az író egy tömeggel, az emberiséggel akarja megértetni, az ő nyelvére kell lefordítania magát. Sohasem sikerül ez neki teljesen, birodalmának nagy részét magával viszi egy más világba; abban, amit itt hagy, az általa teremtett mikrokozmoszban felfedezhetők életének ismert nyomai is. Az indiszkréciói is. A formában; a fordításban; a közlésben. Ez az ő hullája, amit magával cipel.

Az író alkotó; s az író inkább a fantáziájából, mint az indiszkrécióiból teremt.