Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 5. szám · / · SINKÓ ERVIN: EGIDIUS ÚTRAKELÉSE

SINKÓ ERVIN: EGIDIUS ÚTRAKELÉSE
II.

Magdeburg városa lett Egidius életében a következő stáció. A magdeburgi érsekség egész területe már a császáriak kezében volt, csak maga az érseki székváros állt még; nyakas, gazdag polgárainak és jólépített bástyafalainak ellenállása megtörhetetlennek látszott. Két év előtt magának Wallensteinnak is csúfosan kudarcot kellett vallani; a várost körülzáró csapatai nem tudtak egy lépéssel se előbbrejutni és minden erőlködés, fenyegetődzés hiábavalónak mutatkozván, elvonultak a vár alól. Most pedig, mikor híre jött, hogy Gusztáv Adolf csapatai megvetették lábukat Pommerániában, a város a védekező ellentállást nyilt támadó háborúval cserélte föl; a császári csapatok a gazdag érseki székváros fönnhatósága alatt álló egész területet már régóta megszállva tartották és a város most, számítva a közeli svéd segítségre, ki akarta verni a maga uradalmának egész területéről az ellenséget.

Egidius Halleban találkozott a császári csapatokkal, melyekhez való kiküldetését a rend főnökénél kieszközölte. Odaérkezése napján jött a hír, hogy a közeli érseki székvárosban nagy dolgok történtek. Azt beszélték, hogy a brandenburgi herceg, kit ép azért, mert az érsekségre tört, birodalmi átok sujtott - a svéd győzelmek hírére álruhában visszalopódzott a városba és a tanácsurak az ő szava után indulva fegyverszövetségre léptek a svéd királlyal; mindjárt meg is kezdték a fegyverkezést és katona-toborzást a környéken táborozó császáriak ellen. Egidius mindjárt érkezése órájában, mielőtt még a parancsnoknál jelentkezett volna, kiment a katonák közé, kik a folyó partján táboroztak. Tavaszi szél fújt már s a nagy vizen a csillogó jégtáblák össze-összekoccanva töredeztek. Fehér dominikánus csuhája utat nyitott neki, senki fel nem tartóztatta. Az emberek nyelvét nem értette meg, beszéltek horvátul, egy-egy spanyol szó is megütötte fülét, a hosszú szál wallonokat messziről megismerte - német szóval csak káromkodni hallotta a katonákat. A nagy lárma és a sokszínű ruha, itt-ott vitázó, verekedő legények nem zavarták meg nyugalmában. Egyelőre nem akart egyebet, mint körülnézni, hogy azután tudjon miről beszélni az emberekhez. Itt is, ott is a földre köpönyegek voltak terítve, melyekre 3-4 katona előrehajló testtel térdelt és hadonászva, kiabálva kockát pörgettek. Pénz csörömpölt, civódtak, körülöttük markotányos lányok sivalkodtak, kik karjukon kosárral a játékosok közelében ácsorogtak, hogy ott a helyszínén egy-egy itce bort kimérhessenek a jókedvű szerencséseknek, kik ilyen alkalommal aztán csíptek is egyet a korsót emelő leányon.

Egidius Paderbornban is sokszor látta a templomtéren a kockaasztalt körül álló embereket. Ott is előfordult, hogy kisebb kocódásokból hangos, heves összeszólalkozás lett, hogy a játékosok, ha nagyon kihevültek, egymás hajának estek, sőt nem egyszer súlyos sebeket is osztottak, ha észrevették, hogy valaki olyan kockával játszik, mely csalafintán úgy van készítve, hogy a gazdája akarata szerint esik. Ott is látta a játékosok közelében ólálkodó zsidókat, kik egy-egy nyereménytárgyra alkudtak vagy a kabátját vették meg annak, kinek már nem volt más eljátszanivalója, de még egy próbát akart tenni szerencséje irányában. Ami itt különös volt, Halleban: az a nyelvzavar és a sötét arcok, a nyitott szájjal, az alsó fogsor fölé húzott alsó ajakkal, visszaszorított lélegzettel kocka körül guggoló vagy térdeplő csoportok - látott egyet, ki úgy ki volt melegedve, hogy ingujjra vetkőzött, de míg a kabátját vetette, dülledt szemét a pergő kockáról le nem vette - nevetés, szitok, egy pirosnadrágos, feketeszemű horvát minden kocka-fordulónál a nagy lelógó bajuszába kapaszkodott és valósággal felüvöltött. - Egidius idegennek érezte magát és csunya volt, rossz, amit érzett: mintha állatok heverő testei közt emelgetné lábát. Csak egy alak tünt máskép a szemébe, egy nagyon sovány, rongyos legény, kinek a csizmája elől csupa folt, és lyuk volt, de hátul fene-nagy rozsdás sarkantyú pengett a sarkán és az oldalán nehéz kard, mely a földig ért és majdnem akkora volt, mint maga az ember. Mintha néha ez az ember is figyelmesen nézte volna őt - amiben szintén kivétel volt a többiek között, kik Egidius megjelenésére rá se hederítettek. Az az ember oldalt állt, nem vegyült el a csoportokba és valahányszor tekintete a dominikánuséval találkozott, zavartan kapott vöröses szakállához, míg ajka körül valami gúnyos, öntelt mosoly csillant, mely sehogy sem volt összhangba hozható nagyon is siralmas, majdnem bolondos külsejével. Egidius beszédbe elegyedett vele s erre innen is, onnan is előkerültek ácsorgó katonák, kik egymást könyökükkel böködve, nagyokat hahotázva, hol őt, hol a furcsa vitézt méregették szemükkel. A furcsa vitéz pedig, amint sokan lettek a bámészok, elhallgatott és úgy tett, mintha nem hallaná a hozzá intézett kérdéseket. Karját összefonva állt és elhatározott gőggel nézett el messzire, túl mindenki feje fölött. Az összesereglett katonák - egyik a másik szavába vágva - elmesélték Egidiusnak a Salamon históriáját, - mert így hívták a furcsa vitézt.

Harácsolásra ment ki egy húszfőnyi csapat lent Szászországban egy faluba, ott szedték fel a szerencsétlen flótást. Akkoriban mindenáron kellett új katona és pedig minél több; aki szépszerivel nem akart menni, azt kötéllel vitték. Hogy a Salamonnak könnyebb legyen megválni szülötte földjétől, felgyujtották a vityillóját. De még akkor se akaródzott. Kisült, hogy valami szektához tartozik, olyanokhoz, akik újra megkeresztelkednek és akkor is kapta a Salamon nevet. Az asszonya - mert az is volt, meg gyereke is - sírt, mikor az emberét megkötözték - az asszonyt - mesélték a vitézek - gyorsan elhallgattatták.

- Megöltétek - szólt közbe a Salamon nevű vitéz; de mikor Egidius erre hátrakapta fejét, hogy ránézzen, Salamon arca megint a régi kifejezéssel nézett el a katonák és mindenki feje fölött.

A katonák nevettek és lármásan magyarázgatták a barátnak, hogy és mint történt.

- De ez nem sírt - mesélték, Salamonra mutatva -, hanem prédikálni kezdett. Ó, hogy az ördög tépné ki a nyelvét, micsoda káromlásokat mondott. Hogy a Krisztus nem Isten, hogy a szentháromságban nincs három személy, hogy a bűn Istentől van és hogy az Úr testének vétele bálványozás.

- Ez semmi - kiabált valaki közbe, aki ekkor ért oda. - Azt is mondja, hogy az Isten pokolra juttat mindenkit, aki katonának csap fel.

Nyilván ez volt az, ami leginkább mulattatta a vitézeket. Ennek a meggyőződésének köszönhette Salamon, hogy ráadták a rongyos csizmát a nagy sarkantyúval s hogy odakötötték oldalára a fene-nagy kardot - majd gondoskodnak ők a vitéz Salamon lelkiüdvéről!

Salamon, mint aki se lát, se hall, továbbra is mozdulatlanul állt. Egy öreg katona, aki eddig hallgatott, megveregette neki a vállát:

- Majd beleszoksz te is, öcsém! Eleinte nem smakkol, persze, jobb otthon az asszony mellett; de meglásd, három hónap és nem ismersz magadra!

Pár lépéssel odább az egyik kockázó társaság ökölre ment. A katonák figyelme odaterelődött s lassanként eloldalogtak, elhagyták Salamont és mentek új mulatságok után, ki erre, ki arra. Egidius, mikor egyedül maradtak, megmondta Salamonnak, hol lakik és megkérdezte, nem akarna-e másnap eljönni hozzá.

- Mivégből? - kérdezte Salamon, a sajátságos gúnyosan fennhéjázó arckifejezésével.

- Hátha valamiben segítségedre lehetnék - igyekezett rábeszélni Egidius.

- Testi jókat nem kell Istentől kérnünk, - mondta az ember méltóságoskodó komolysággal és sarkonfordult, faképnél hagyva Egidiust.

Így hátulról még nevetségesebb alak volt; valóságos farsangi maskara. Minden lépésnél nagyot csendült a sarkantyúja. Egidius mégegyszer utánaszólt:

- Hallod-e, úgy sincs más dolgod, csak gyere el!

Salamon megfordult, egész barátságos lett az arca, mikor rábólintott, hogy hát jó, mégis eljön majd. Egidius másnap mégse láthatta magánál, nem az ő hibájából, hanem azért, mert azon az éjszakán váratlan sok minden történt. Ellenben még aznap este, miután jelentkezett a parancsnoknál - barátságtalan, nyers ember volt -, ki csak arról beszélt, hogy ő nem vállalhat kötelezettséget egy új személy ellátására és elszállásolására, bárki is küldte légyen, mert itt már az egész környék fel van emésztve, mikor tőle a táboron keresztül szállására indult, a hideg estében a földön fekve, közel a folyóhoz, egy emberben ráismert Salamonra. Most nem állták körül idegenek, hátán feküdt és talán az égre nézett; talán észre is vette őt, csak úgy akart tenni, mintha nem látná.

- Mondd csak - állt meg előtte Egidius -, igaz az, amit a katonák eretnekségedről beszélnek?

- Amit azok beszélnek, az nem lehet igaz, mert az állatban nincs igazság, ezek meg a baromnál is tudatlanabbak.

- Te pedig büszke vagy és az nem kedves Isten előtt.

- Büszke? Ezek bolondnak tartanak, lehet büszkének is tartani az igazt, aki nem közösködik a részegekkel és latrokkal. Én nem félek. Ezek nem tudnak olvasni, de én tudok és én...

Salamon felkönyökölt, nagyot fújt és állát tenyerére támasztva, így hasonfekve nézett fel Egidiusra és folytatta:

- Én hallgatok.

- Mi lett gyerekeiddel?

Salamon nem válaszolt,. felemelte karját és odamutatott egy távolabbi tábortűzre, hol a körülülő vitézeket mezítlábas gyerekek nevettették. Némelyik valami zeneszerszámmal cincogott, másik bukfenceket vetett; ki hogy tudta, igyekeztek a vitézeket mulattatni.

- Itt is, ott is felszednek egy-egy odadobott csontot, máma így élnek a gyerekek. Isten dolga - tette hozzá kurtán és megint leheveredett. Egidius hallotta, hogy vacog a hidegben.

- Hát nem igaz, hogy tagadod az Úrvacsorát?

- A törvényt ugyan nem kell hirdetni, de ha annyira kíváncsi, hát olvassa el akárki az evangéliumot, ahogy én is elolvastam, meg az apám is és benne találja a feleletet.

Salamon tudákos hangon citált egy szerinte idevágó passzust, miközben jobbkezével erősen vakaródzott lapockája körül.

- Ebből meglátszik, hogy a kenyeret az Úrvacsorának idején nem mondotta Jézus az ő testének, se példálózva, se közönségesen, azaz semmiképp, hanem csak az ő emberi testét mutatta a tanítványoknak.

- Talán Stancarusnak valami követője tanított téged ilyenekre? - kérdezte Egidius.

- Nem a. Az apám, ki pedig csak közönséges paraszt volt, éppúgy mint én. Őt meg nem embernek, hanem az Úr Krisztusnak egy követője tanította, ki már a többi választottal együtt az üdvözültek között dícséri az Urat. Magyar földről való ember volt, mesélte az apám, de onnan el kellett bujdosnia. Arany Tamásnak hítták. A végén aztán mégis visszament hazájába, megemlékezvén arról, hogy mindenkinek ott kell maradni szolgálatban, hová az Úr helyezte.

Egidius le akart telepedni hosszabb beszélgetésre, de Salamon megint szófukar lett. Egidius kérdezte, nem akarna-e most vele jönni, adhatna neki egy takarót.

- Akarok menni, de most nem akarok menni - válaszolt Salamon - minden szándékot kicsit Istennél kell hagyni, hogy ideje legyen ott felmelegedni; nem jó a «tüstént», mert Istennek is időt kell adni, hátha másképp akarja.

Salamon kavicsot hajított a dallamos egyhangúsággal zúgó folyóvízbe. A víz magasra fröccsent.

- Ez sincsen Isten akarata nélkül, - morfondirozott Salamon és oldalt feküdt, ezzel is látható jelét adva, hogy most nincs kedve a dominikánussal tovább beszélgetni.

- Legalább ha a takaróért eljönnél most, vagy... elhozzam neked? - szólalt meg Egidius. Kezdte már rosszkedvvel nézni ezt a furcsa lényt, kiről nem tudta, vajjon csakugyan bolond-e, vagy pedig veszedelmesen megátalkodott eretnek.

- Nem kell - mondta a vitéz és a lábával is türelmetlen mozdulatot tett, úgy hogy megpendült a sarkantyúja, melyről a vidám katonák mesélték, hogy amíg Salamon az első tűzkeresztségen át nem esett, percre sem lesz szabad levetnie. - Valahol mi testi jó vagyon, mind ördög, mert elvonzza Istentől az embert, ördöggé teszi és elkárhoztatja.

Ezt az utolsó mondatot paposan mondta, mint aki könyvből olvas fel. Nevetve intett a kezével.

- Hanem most már este van, térjünk nyugovóra.

Egidius későn ért szállására. Rossz kedvvel gondolt erre az első táborban töltött délutánjára. A katonákról tudta mindig, hogy a hosszas háborúban eldurvult, züllött erkölcsű emberek; azt is tudta, hogy ha a svédeknél jobb zsoldot kapnának, szívesen állnának azok szolgálatába; tudta, hogy munkától elszokott, kalandos élettől megrontott, hidegvérrel rabló és gyilkoló tömegek viszik vállukon az egyház nagy céljait. Ezt mind tudta előre és mégis más volt az, hogy valamit ilyennek gondolt és más, hogy a két szemével látta. Ha erre a délutánra visszagondolt, mintha valami szennyes áradatot látott volna, melynek el kell borítani a földet, hogy - a föld megtisztításához végre másfélezer év után hozzá lehessen fogni. Így gondolta ezt Egidius, csak egyszerre kétséges lett előtte, hogy mit keres ő itt a táborban? Nem volt oly ostoba, hogy itt téríteni akarjon; ezeket az embereket már nem tekintette megmenthetőknek. Mintha emlékezetéből kiesett volna valami és nem tudná megtalálni, gondolkodott, kereste a visszaemlékezés útján, nem elhatározása indokait, mert azt tudta, mért jött ide, hanem azt nem tudta, mit akart itt csinálni? Kik ma élnek, ezek a nyers, elvadult tömegek, áldozatok a jövendőért, mikor majd az egyház a maga hatalmával és tekintélyével megint munkát, rendet és békét fog adni a föld lakóinak; nem az egyház bűne, hogy ez a rémületes hekatomba szükségessé vált. Az ilyen Salamon-szerü lények, akik más értelemben áldozatok - vándor tanítók, szektáriusok, antitrinitáriusok, még mindig bujkáltak falvakban, városokban, noha az evangélikusok éppúgy üldözték őket, mint a katholikus egyház - de az evangélikusok elkéstek, mert hiszen az ő munkájuk eredménye a zürzavar szívekben és fejekben - az egyház emberfeletti tekintélye az egyetlen segítség, biztosíték és ők ez ellen emelték fel kezüket, - minden mértéktelen kívánság, gondolatok mosléka, önkényes szándék elönthette a világot, mert megszakadt az egyetlen zsilip. Egidius újra és újra átgondolta mindezt és minden lehetséges gondolatot, csak arra az egy kérdésre nem talált feleletet, hogy - mit keres ő itt a táborban, mit keressen. Salamont megfogták és kényszerítették, hogy katona legyen, ebben nem talált semmi különöset. De ő magától jött ide. Ma körülnézett, egyet-mást látott, hallott. De mit fog tenni holnap, holnapután, egy hónapon, egy éven keresztül? Mennyi minden oktalan kérdéssel állt mindúntalan Frigyes páter elé! csak azt az egyet sose jutott eszébe megkérdezni, hogy mit csinált ő, mikor Wallenstein csapatainál időzött. Egidius elszégyelte magát, hogy minden gondolata Frigyes páternél ér véget, holott az igazat mondta Frigyes páter, mikor azt mondta, hogy most már kibeszélt mindent; Egidius szégyelte magát, hogy minden kérdésnél, kétségnél Frigyes páter után kap, ahelyett, hogy Istenre gondolna a fáradt lélek óráiban. Imádkozott és imáiban megfrissült lélekkel Istenre bízta minden gondját. És Isten meghallgatta az ő imáját, gondoskodott Egidiusról akkép, hogy levette válláról a kérdést, hogy mit tegyen holnap és holnapután és hónapokon keresztül. Ez pedig így történt.

A magdeburgiak, kik a svédektől erősítést is kaptak, annyira felbátorodtak, hogy egész Halle-ig merészkedtek. Éjfél már jóval elmult, mikor Egidius lövöldözésre, kardcsattogásra és vágtató lovak patkódobogására ébredt. Mikor az ablakhoz ment, az égő fáklyák füstjénél gomolygó embercsoportokat és menekülő katonákat látott. A császáriak futottak. Egidius nem ment ki az utcára, mert szerzetesi ruháját életével fizethette volna meg, csak a fogadó kapujába lopódzott ki és ott tudta meg, hogy a magdeburgiak rajtaütöttek a városon. A fogadó, melyben Egidius megszállt, szemben volt a templommal és Egidius látta, mint dobják ki a szentképeket az utcára; a katonák elrablott kegyszerekkel hónuk alatt rohantak ki a templomból. Mintha a magdeburgiak tudták volna, hogy győzelmük órái meg vannak számolva, amit bírtak, azt szédületes gyorsan szedték össze. A templomtérre a rablott holmik egész tömegét hordták már. Egidius meg volt magával elégedve. A fülsiketítő lármában, mely még szobájába is követte, nem vett észre magán semmi kishitű kétségbeesést, ijedelmet, elszörnyedést. Most tehát tudta: így néz ki közelről a háború. Leült az ágya szélére és várta sorsát. A fogadós jó szívvel volt hozzá és talán megtette volna, hogy ad neki valami ruhát. De Egidius esti imájában határozatot hozott: rábízza magát Istenre, kinek dolga lesz helyette helytállni és őt odavinni, vele azt tétetni, amit kell. Pontosan így akarta: nem keresi soha a veszedelmet és soha veszedelem elől el nem futni: ez volt az ő Istenhez való bátorsága.

A protestáns városban tudták, hogy előző nap egy dominikánus érkezett; a mesterlegények feltörték a fogadó szobáit, őt keresték. Mögöttük a magdeburgi katonák álltak, mikor fütyköseikkel megjelentek Egidius szobája ajtajában. Egidius fel se kelt. A magdeburgi katonák mögött egy ismerős arc rémlett fel neki. Nem volt ideje meggyőződni róla, hogy a fáklyafénynél jól lát-e, csakugyan Salamon, a furcsa vitéz áll-e ott; mind több ember özönlötte el szobáját, rongyos, züllött alakok, férfiak, nők, kik minden nagyobbszabású felfordulásnál, hol rablásra alkalom kínálkozik, fel szoktak tűnni; ezek mindjárt az ő utazó ládája után kutattak, míg a mesterlegények egymásnak az ő városban tett, soha el nem hangzott nyilatkozatait magyarázgatták és így vele szemben állva tanácskoztak arról, hogy mitévők legyenek vele. Egidius nézte, mint hányják szét ládáját és mikor egy a kutatók közül breviáriuma után nyúlt, ő önkéntelen mozdulattal kapott utána; talán ezt a mozdulatát értette félre a közelében álló egyik legény, mert ekkor hátulról tompa ütés érte a fejét. A szoba forogni kezdett vele, még egy kis ideig hallotta a zsivajt, aztán minden hirtelen megszünt. Igy felelt meg Isten Egidius helyett a kérdésre, hogy mit tegyen holnap és holnapután és hónapokon keresztül.

Mikor Egidius magához tért, nem tudta, hol van, nem tudta mióta van ott, ahol van. A sajgásról, amit a fején érzett, eszébe jutott, ami történt. Azután első gondolata Isten volt. Csak körül kellett néznie és látta, hogy börtönbe került, később bejött egy ember is - középkorú férfi; az oldalán kard és tekintetében a részvétlenség üressége - ez volt a börtönőre. Tőle tudta meg, hogy ez a hely a magdeburgi vártorony börtöne. A magdeburgiaknak már másnap ki kellett üríteni Hallet, Pappenheim kergette ki őket. Egidiust a visszavonulók magukkal hozták, túsznak tartják itt a császáriak kezébe került két városi tanácsúrért. Egidius semmit se kérdezett és talán épp ez az ő közömbös hallgatása ingerelte őrét, hogy beszéljen. Elmondta azt is, hogy a tanácsurakat, kiket akkor fogtak el a császáriak, mikor azok a környékbeli parasztok között a hosszú ostromra felkészülő Magdeburgnak katonákat toboroztak, hír szerint a császáriak, már ki is végezték és hogy ő, Egidius, aligha kerülte volna el azok sorsát, ha a svédek nem vetik közbe magukat. A börtönőr azokról a kisszámú svédekről beszélt, kiket a svéd király Falkenberg vezetésével Magdeburgba küldött, hogy a harc küszöbén álló városban hozzáértő katona is legyen, Egidius azonban azt hitte, hogy maga a svéd király már egész Magdeburgig nyomult előre.

- Hát a svédek már Magdeburgban vannak? - kiáltott fel az első megdöbbenés hatása alatt. Nem gondolt rá, hogy protestáns városban van, melyet a császáriak zárnak körül s hogy egy ilyen városban neki a börtönőr éppúgy ellensége életre-halálra, mint a város minden más polgára. Ettől fogva a börtönőr megnémult és láthatatlanná vált. Sarkon fordult és Egidius átlátta, mi történt köztük és fölényesen állta őre fenyegető pillantását. Az ajtó rázárult és most nehéz napok következtek. A helyiség, amely börtönéül szolgált, szűk és sötét volt. Csak egész fönt, ahol a torony keskenyedett, legalább három méternyi elérhetetlen magasságban volt egy kis négyszögű vasrácsos rés, azon jött be sávnyi kis világosság. Emberarcot többé itt nem látott, mert az ételt is csak az ajtóba faragott kis nyíláson adták be neki. A hideget még bírta volna, ha - különösen éjszaka - kínozta is, de ami gyötörte, az börtöne bűze volt, mert soha nem nyilt ki az ajtó, hogy eltakaríthatta és eltávolíthatta volna saját ürülékeit. Éjszakánként, ha az undok bűz és hideg felébresztette, elhatározta, hogy másnap meg fogja ragadni a kezet, mely ételét nyujtja be és szólni, kérni fog, engedjék meg, hadd tisztíthassa ki tömlöcét, másnap pedig, mikor hallotta a torony falépcsőjén az ismert lábkopogást és az ajtó résén megjelent a porkoláb keze, hogy elvigye az üres edényt, akkor összeszorította fogát és mikor kis idő mulva újra megjelent az ismerős kéz az étellel és darab kenyérrel, az összeszorított fogakat még összébb harapta és hallgatott és amint elhalni hallotta a visszhangzó lépteket, fellélegzett, örült, hogy úrrá lett magán és a maga szenvedésének megkönnyítéséért nem alázta meg magát kéréssel és megnyugtatta az a tudat, hogy megint huszonnégy óráig hiába fogja kísérteni a gondolat, hogy méltatlannak mutatkozzék a szenvedésre. Akarta a szenvedést, mert hiszen Halleban azon az estén, megalázván magát Isten előtt, megvallotta tehetetlenségét és mint követ tette magát Isten kezébe, rossz kő haszontalan, hajítsd oda, hol szolgálatodra lehet; íme Isten idehajította és ő hacsak egy szót is emel magáért, megszegi fogadalmát. És még egy gondolat tartotta benne az erőt, talán még inkább, mint az előbbi: pogányokkal tudta magát körülvéve egy egész negyvenezer lakosú városban, ha egy torony tömlöcébe zárva is, az igazság egyetlen tudója és hordozója és a szeme előtt a csodásak közt is csodálatra indító férfiú lebegett, a nagy bizonyságtévő és térítő, a szent zsidó, ki a zsidóktól ötször szenvedett negyven-negyven csapást egy-egy híján, ki háromszor veretett meg vesszővel, egyszer megköveztetett, háromszor volt a tengeren veszedelemben hajótörés miatt, éjjel és nappal a mélységben, veszedelemben úton, vizen, szárazon latrok miatt; veszedelemben nemzetsége a zsidók miatt, veszedelemben a pogányok miatt, veszedelemben a városban, veszedelemben a pusztában, ki volt fáradságban és nyomorúságban, vigyázásokban gyakorta éhezett, szomjazott, bőjtölt gyakorta és hidegségben és meztelenségben, ki életében elragadtatott volt a harmadik égig, igen, Paulus lebegett a szeme előtt, ki nyavalyatörős beteg testével angyalok erejét felülmúló harcot harcolt meg - és ő, az erőstestű, ezért a kis semmitmondó szenvedésért zúgolódjon, mutatkozzék gyengének ezek előtt, kik úgyis szívesen látnak minden szerzetesben csak gyomrát szerető, semmittevő képmutatót? Meg akarta mutatni, hogy ő erős, szégyenüljenek meg az ő hitének ellenségeit! Ámde néha magának is mosolyogni kellett maga felett, ha eszébe jutott, hogy ez a szenvedés, a bűz, a hideg miatt csak dadogás nem is a nagy, szent Paulus szózatos szenvedése mellett, hanem még a szegény, furcsa vitéz Salamonéhoz képest is és erre a gondolatra szégyenülten húzta össze magát és a kőpadlóra rátérdelve elgyötört szívvel imádkozott. Az ima is nehezen ment, mert a breviáriumát akkor elvették, nem volt semmije, csak a két mosdatlan, mocskos keze s ima helyett azt emelte magasba és jólesett, hogy a hideg követ érzi a térde. Legtöbbször nem is jött gondolat, mit imádkozó szóba foglalhatott volna, ilyenkor csak némán kulcsolta és nyujtotta magasba kezét. Szokatlan volt neki a könyv nélkül való áhítatosság.

A hetek külső események nélkül múltak. Egidiust nem hallgatta ki senki, úgyhogy kétségtelen volt előtte, hogy tényleg valami túszi minőségben tartják itt fogva, s ha a tanácsurakat, kikről börtönőre beszélt, már a császáriak csakugyan meg is ölték, őt a város hatalmasai még mindig tartogatják, hogy az ő fejére mutatva valami előnyt csikarjanak ki maguknak. Ahogy a hetek múltak, Egidius mind könnyebben viselte el börtönét. Nemcsak azért, mert az éjszakák hidege is engedett s mert mint hajdani parasztfiú, irtózás nélkül tudta magáról az egereket elkergetni, hanem különösképp hozzá is szokott új helyzetéhez, úgy, hogy a napnak járását néha valósággal gyorsnak találta, ha erős gondolatok társaságában, néma imáival megszentelt nappal egyszerre sötétedni kezdett. A sötétet egyébként nem szerette; ilyenkor gyakran ocsmány, rossz gondolatok és kívánságok kergetőztek benne, mikkel nem tudott valójában megbirkózni és legtöbb, mit elért velük szemben, hogy belemerevedett abba a szó- és gondolatnélküli imába, melytől mindig jobbnak, főleg erősebbnek érezte magát. Egyszer a keskeny fapadkán ülve elaludt és azt álmodta, hogy szénakazal aljában ül és vele szemben egy barackfa, melynek ágait lehúzza a sok gazdag, nagy, sárga gyümölcs. A nap ragyogott a zöld leveleken. És ez az álom, nem tudta miért, hosszú napokra szomorúvá tette. Általában ha nem is egyetlen, de legfőbb nyomorúságát álmai okozták, mindaddig, míg egyszer egy későbbi életében is felejthetetlen, titokzatos álom meg nem kereste. Természetesen ez az álom sem tett volna rá oly mély benyomást, de egyáltalán, hogy az álmaival annyi baja volt, az onnan is származott, hogy azelőtt, mielőtt börtönbe került, mindig mély, álomtalan alvásban volt része s csak mikor már hosszabb ideje volt itt bezárva, kezdődött meg az álmoknak furcsa vitustánca. De ennek is majdnem egészen vége szakadt azóta a különös álom óta. Azt álmodta akkor, hogy a kolostorban van és rorátéra hívják a barátokat. Míg a hosszú folyosón a kápolna felé siet, az ablakból látja, hogy kint mindent vastag hó föd be. A többi szerzetes kedélyesen beszélgetve siet el mellette, de ő nem szól egy szót se és haragszik rájuk, mert megszegik a fecsegés tilalmát. A harang szól és ő még jobban siet, de a sötét folyosó hosszú és nem ér még mindig a végére, pedig már alighanem el is késett. Végsője is a beszélgető csoportoknak elhaladt már mellette, mikor ő megáll és furcsát lát, épp akkor, mikor a kápolna nyitott ajtajához ér. Benn már tart az imádkozás és az ének és az utolsó csoport is átlépte a küszöböt, csak ő nem és nem tudja átlépni, mert a két kitárt tölgyfaajtó között holttest lóg kitárt karral, mint a keresztrefeszített Krisztus, de a keresztet nem látja, mert a halott karja hosszabb a keresztnél, úgyhogy a fa két végéről lelógnak a kezek és a csuklónál vannak alig látható, de látható kisfejű szeggel átütve. Ami szintén szemébe tünt, az a hosszú körmök a lábon és a lecsüngő kézen. A kápolnában lévők észreveszik, hogy ő még mindig a küszöbön innen áll és csodálkozó, majd bosszús lapos tekintettel, imaközben oda-odafordítják fejüket feléje. Nem látják a halottat és nem, hogy ő nem bír bemenni a felakasztott holttetemtől, mely a két tölgyfaajtó között a homlokgerendáról csügg alá. Egidius kétségbeesetten emeli fel fejét és az akasztottnak fején egészen fehér a haj, mint a bárányok gyapja.

Ennek az álomnak hatásában az volt a sajátságos, hogyha az ablakból látható tél, a folyosó és a kápolna ajtajában függő alak különös, barátságtalan benyomást is keltett külön-külön, valami módon az egész álom inkább csodálatos, mint félelmes volt és úgy érte, mint valami pillanatra fellebbentett fátyol, mely titkot tár a szem elé, de a következő pillanatban ismét elfedi - és az ember áll a megfoghatatlan érzéssel, hogy nagyjelentőségű látványt látott, de mit, azt nem tudja. Megilletődötten és elfogódott kábulatban ült fel Egidius, hogy húnyt szemekkel visszaidézze az álmot. És csak akkor jutott eszébe, hogy az álombeli halott, ki úgy tárta előtte karját, mint Krisztus, talán magát Krisztust jelentette. Egidius ereklyeként tette el magának ezt az álmát és mindig a várakozásnak egy bizonyos közelebbről meg nem jelölhető érzésével gondolt rá.

Így élt már hónapok óta és később nagynéha az őre egy söprüt is beadott, ami által még elviselhetőbbé vált neki itt az élet. Különben kettőjük között csendes harc fejlődött ki. A börtönőr makacsul egy szót sem szólt és szemmelláthatóan várta, hogy Egidius kérdést intézzen hozzá saját sorsát illetően, hiszen ez lett volna a természetes. Egidius is erősen érezte a néma küzdelemnek ezt a feszültségét és nem esett nehezére megmaradni állhatatosnak a szótalan tűrésben. Ami rosszat el kellett viselnie, úgy érezte, jobbá teszi - most úgy érezte, most ő is benn van a táborban, mely Isten egyházának harcát harcolja és a maga erejéből is bizonyságot szerzett arról magamagának, hogy az igazság ereje megtörhetetlen és ahogy az első keresztények éber vigyázásban várták a megváltó utolsó ítéletét - az idő közel vagyon - úgy várta ő, hogy egyszer az eretnekségnek ez a fejetlen világa, mely már csak szektákról tud, ahol lutheránusok, kálvinisták, baptisták, unitáriusok és harminc más egymást gyűlölő szekta van, önmagát gyűlölve, saját ürességének irtózatára ébresztve megalázottan hajtson fejet a diadalmas, minden ütött sebet akkor majd szelíd kézzel begyógyító anyaszentegyház előtt. Mert ez az anyaszentegyház még mindig erős; még mindig tud olyan férfiakat szent hittel éltetni, mint Frigyes páter, még mindig tud császárt és hadseregeket harcba küldeni és ez az erő látszhat gyűlölni vagy erősödni, valójában lényege nem változik, mert az elpusztíthatatlan, mint az örökkévalóság, mert az egyetlen a földön, ami nem kis országhatárokért, nem múló évekig álló trónokért, hanem az örökkévaló megvalósulásért, az egész világ felett álló Isten egy trónjának megkészítéséért áll és küzd.

Mikor egy napon különös zsivaj verődött fel hozzá magas tömlöcébe és nem pillanatnyi, hanem tartós és mindig erősödő és csak éjszakánként alábbhagyó, nem a maga szabadulásának reményéért lelkesítette ez. A torony, mely a város egyik bástyáján emelkedik, az ő tömlöcének tornya, nem kaphatta a városból azt a bíztató, mozgalmas, erőteljesen zümmögő zajt, ez a városon kívül eredhet csak és a falakon kívül csak a katholikus liga, csak a császár csapatai állhatnak. Ez a gondolat előtte is inkább a vágy gyermekének tünt föl és mindaddig nem is merte másnak nézni, míg egyszer csak az örökös zümmögő zajból fel nem ordított az ágyúk torka. Hosszú, számlálhatatlan sok napok óta ez volt az első hang, mely szívét nem maga sorsa, hanem maga az élet miatt újra reménnyel fordította a világ felé; csak most vette észre, hogy az időben, melyet itt töltött, mekkorára nőtt a csend és úgy nézett rá vissza, mint az ember, ki sűrű erdőből, melyben napok óta úttalan tévelyeg, egyszerre tisztásra ér ki s csak akkor látja meglepődve újra, hol járt, mekkora erdő kerekedik háta mögött. Ő ismerte gyermekkorából az erdőt, a sötét, az úttalan, a sűrű thüringiai erdőket! Hogy az első lövést meghallotta s az elsőt követte szünetlen-szakadatlan friss egymásutánban dördülés és ropogás és robbanás, új, friss élet kezdődött őbenne is. Az a befelé fúródó néma, meddő istenimádat és minden ittfogant, élt gondolata, mint vézna gyerek a félkézzel zsákot emelő legény láttán ámulva húzódott félre a sarokba. A torony tömlöcébe a falak alól láthatatlanul, de hatalmas hangosan hömpölygött Egidius felé a győzelmes, vidám erő; Egidius úgy érezte, hogy megifjodott. Egy napon más ételt nem adtak be neki, csak falat kenyeret s az is sötétebb színű és kevesebb is volt a megszokott adagnál. A császáriak gyűrűje jól körülzárhatta a várost és a szűkebbremért táplálék is Egidiusnak a késlelkedő győzelem első előhírnökét jelentette. A városban már fogytán az élelmiszer, legalább is már takarékoskodniok kell, beosztják. A torony felső kis ablakocskája előtt mind sűrűbben cikáztak el a gyujtogató hajító tűzgolyók; a lövöldözés mind erősebb lett, még éj idején sem szünetelt. Egidius türelmetlen várakozásban virrasztott s ha néha érezni vélte a torony rengését, ujjongva esett térdre; legtöbbször csak hajnalfelé nyomta el az álom s ha ebből az álomból is felriasztotta egy különösen nagy dörrenés, akkor fülelve, várakozástól dobogó szívvel ült fel.

Jött azonban egy reggel, mely a hirtelen keletkezett csendjével ébresztette fel. Fülében még bennzúgott eleven emléke robajnak, dörejnek, fegyverropogásnak és annál halálosabbnak érződött a csend a józan nappali világításban. Mintha minden meghalt volna. Dühös könnyek szöktek a szemébe a felrémlő gondolatra, hogy a császáriak feladták a harcot és elvonultak a város alól. Börtönőre ezen a napon nemcsak a kezét dugta be, mikor ételét beadta, hanem a fejét is és Egidiusnak úgy tünt fel, hogy az ember elégedetten, talán gúnyosan is, mosolyog. Rá tudta volna vetni magát erre az emberre, kit ebben a pillanatban gyűlölt, mint a diadalmas poklot. De - bénította meg hirtelen az eszelős gondolat - nem lehet-e, hogy mindazt, amit hetek óta történni hallott, csak álmodta ma éjjel, épúgy, mint az álmot a barackfáról és a kápolna ajtajában lógó halottról. Amit itt a toronyban éber érzékekkel élt, nem volt valóságosabb, mint amit gondolt vagy álmodott, parttalanul, egyetlen nagy ködbe merültek el és úsztak tova az órák. Aztán azt gondolta: mégse, nem álmodhatott, hiszen kenyere csakugyan az a feltünően kis darab és már színre nem is barna, hanem fekete. Mégis, hátha ez is csak álom. A végén már arra kellett gondolnia, hogy itt a hosszú magányosságban elvesztette ép eszét. A csend pedig, a szörnyű, töretlenül tartott. Mintha az ég zárult volna be szeme előtt minden időkre s őt fullasztó lepellel borítaná be: alig bírt lélegzeni, súlyát érezte a tétlen, közömbös csendnek. Ha kis neszt hallott vagy képzelt hallani, megfeszítette erejét, falhoz szorította fülét. Lassan már be is sötétedett és most már Egidius nem találta félelmesnek a sötétet. Nagyobb volt a sötétség őbenne, semhogy a külső sötétség hathatott volna érzékeire. Ezen az éjszakán száraz maradt a lelke, áhitat legkisebb harmatcseppje se csillogott le rá - íme, éjszaka, itt torony zúgában bolond dominikánus barát, ki világok erőskarú atyjáról, lelkek legszentebb szándékait maga uralmának fényes diadémjával megkoronázó, mindent egyesítő egyházról álmodik, álmodta - kint a világban áll a víg csúfolódók széke, vagyont gyüjtenek, esznek, isznak és házasodnak és ha jön az este és megtérnek mulatságaikból, békés ágyban halálig gondtalanul alszanak.

Hosszú éjszaka volt ez Egidiusnak, hosszabb, mint az idő maga és a legmesszebb út; mert időnek végén örökkévalóságra, legmesszebb út végén is valami házra, városra vár, ki elindul; csak Egidius nem várt semmire. Ingerülten mosolygott magán, mikor újra ágyúk megbődülését hallotta és reszketni érezte maga alatt a földet. Fel se vetette fejét, biztosra vette, hogy álmodik. Mikor a földindulásos zaj mégsem szünt, gyanakvó szemmel tekintett körül és akkor látta, hogy kint ragyogó reggel van. Nem mert hinni a saját egyre hevesebben dobogó szívének. Már vészharang kongását hallotta, riongó, őrjöngő félelemben félrevert harang zúgását és még mindig mint a megvert állat, melyet gyönyörűséget ígérő bíztató szóval hívnak; szólongatnak vissza, habozott. De ha öntudata még útját állta is, a füle hallott és a torkából hangok törtek fel. Nap sütött, csillogó fénynyaláb a falon, kívülről trombitaszó, szakadatlan harangzúgás - mintha olthatatlan szomj nem remélt, váratlanul felbukkanó jó vízre talál, úgy habzsolta ő most a félelmes hangokat, a számára láthatatlan ezernyi fegyvercsövet, a vészharangot, a pokol egész üvöltését szinte szívéhez szorítva símogatta, talán csak az üdvözölhetné így az élet harsány jeleit, ki a halálból, a pogány alvilág naptalan homályából, szomorú árnyak világából egyszerre a földi verőfényben támad fel - és Egidius még mindig félt, hogy nem álmodik-e csak? A gondolat, hogy az egynapos csend a császáriak cselfogása volt és most, mint a félrevert harangok hirdetik, meglepték a várost, csak reszketve állt, a félelem mellett, hogy hátha álmodik. És ez a reszketés most eszelős dühhé vált. Régiekről mesélik, hogy megkorbácsolták bálványaikat, segítségüket kierőszakolandó. Egidius is így imádkozott most; nem ima, birkózás volt ez és mindig vadabb, mert kint is mindig vadabb lett az ostrom dühe. Egidiusnak úgy tetszett, mintha ő növelné, mintha az ő tomboló imája korbácsolná mindig vadabbra a számára láthatatlan, de tapintásig valóságos, fel a toronyig dagadó hullámokat. Egidiusnak most megjött a hangja, most tudott könyv nélkül is imádkozva viaskodni. Mindennek, amit hallott, érzett, tett, mindennek a valószerűsége előtte annál kétségesebb lett, mennél inkább nőtt benne a szenvedély; éreznie kellett, hogy ez az, amit extázisnak hívnak. A toronyszoba négy fala közt, a szűk, bűzös tömlöcben nem szerzetes, hanem harci zajtól megrészegedett, tobzódó katona állt s ekkor a cella ajtaja kinyílt és csapzottan, színehagyott arccal a szerzetes börtönőre jött be. Egidius a következőkre soha, később se tudott pontosan visszaemlékezni. Rémlett neki, hogy sírást hall és arra is emlékezett, hogy ő akkor még mindig félénken, de mintegy ellenállhatatlanul feltörő érzéssel suttogta: «Gloria, gloria in excelsis deo!» És rémlett neki, hogy a börtönőr megalázta magát, tőle kér segítséget, családját emlegette, kiket féltett különösen a horvátok és vallonok hirhedt kezétől. De képtelen volt felfogni a szavak értelmét, felfogni, mit jelent a nyitott ajtó és hozzá segítségért esedező, különös nagyszemű és nagybajuszú ember. Olyan mindegy volt neki, hogy ő most szabadul a börtönből, hogy tegnapi börtönőre fél, asszonyról, gyerekeiről beszél neki, mindaz semmit se jelentett a nagy fenséges valóság mellett, hogy a régi érseki város megszabadult a hitetlenek, az eretnekek karmaiból és a német földön az egyház egy visszanyert erős vár falai között állhatja útját minden ellenségnek. De még ez az öröm is csak kábulatban szántott végig rajta, mint ahogy csak kábulatban, mintegy messziről, ködön keresztül, látta az előtte vacogó embert is, ki a Miasszonyunk templomáról beszélt, hogy ott van az ő családja, oda menekült - Egidius semmit sem értett abból, amit akkor az az ember beszélt, mindezt csak később szedte össze, mikor már más szemmel élte emlékeit. Nem emlékezett arra sem, hogy került az utcára. Napsütésben, a szokatlan friss levegőtől is tán, kicsit szédülve állt a börtön tornya alatt a várfal mellett. A városban már a császári csapatok, gróf Tilly katonái álltak és a vár kapuin is gróf Tilly katonái özönlöttek, robajjal, mint az áradat. Emberek hangja, nyerítő lovak dobogása, fegyverek csörgése egyetlen hatalmas viharba olvadt szét. Egidius maga nem tünt szemébe senkinek; sok szerzetes kísérte a császári csapatokat, anélkül, hogy szót is szóltak volna hozzá, állhatott a falnak támaszkodva és nézhette a látványtól lenyügözve a bevonuló hadsereget.